Lassan 17 éves ifjúságom egyik botrányfilmje A passió (The Passion of the Christ, 2004). Még emlékszem, hogy egyetemistaként ingyenes vetítésen néztük, de nem sok maradt meg belőle. Erőszakossága nem érintett meg akkoriban, és mivel keresztény sem vagyok, nem igazán tudtam csatlakozni a diskurzushoz. Egyedül azon választását tartottam jónak (a zenéje és néhány képi megoldása mellett), hogy korabeli nyelveken szólaltak meg a szereplők. Aztán el is felejtettem a filmet. A hétvégén viszont jó néhány, a kereszténységgel foglalkozó filmet megnéztem, így eszembe jutott Mel Gibson opusza is.
Az biztos, hogy A passió nem egy kifinomult, finom alkotás: brutalitása mai szemmel is durva és hatásos. És minél többet gondolkoztam rajta, annál inkább horrorfilmnek tűnik. Gibson elmegy a végsőkig abban, hogy bemutassa, mit képes elviselni egy emberi test. A vér vöröse, a meggyötört hús, a korbácsoló katonák kegyetlensége mind erősíti a szadisztikus hangokat, testhorror irányába elvíve a képeket. Szintén a fenyegetést növeli a Sátán szerepeltetése: az androgün figura kísértőként jelenik meg Krisztus előtt, sápadt, szemöldök nélküli arca, az orrában megjelenő féreg, a kígyó és a kezében fogott torz gyermek (az anya és a gyermek keresztényi képének bizarr tükreként). Ha hozzáadjuk a jump scare-ket is a Júdást ijesztgető fiúk képében, vagy a halál és a bomlás ábrázolását, eszközök szintjén egy erős horrorfilmet kapunk.
Ennek a (számomra) tetszetős értelmezésnek azonban erősen ellentmond a film általános hangulata: a fényképezés és a zene nem is állhatna távolabb ettől. Caleb Deschanel kamerája szinte festményekben gondolkozik, a lassított képek (amelyek alkalmazása összességében a rettenetesen szájbarágós), a hosszan kitartott arcok és mozdulatok régi művészi alkotásokat idéznek. És bár valóban sokat mutatja Jézus szenvedéseit a kamera, mégsem időzik perverzen sokat ezeken a képeket, legtöbbször inkább a reakciókat mutatja: a tömeg vérvágyát, majd jajgatását, a zsidó papság és a rómaiak reakcióit, valamint persze Máriát. A Szűzanya arca a néző egyik horgonya a borzalmak közepette, a láttán érzett szánalom és bánat enyhíti a horror nyersességét, közelebb hozza a szenvedés misztikus vetületét. John Debney zenéje is erősíti ezt az érzetet és azon kevés filmzene közé tartozik, amit nem igazán hall az ember a film nézése közben, önmagában mégis képes felidézni a látottakat.
Ugyanakkor kérdéses számomra, mennyire képes A passió megerősíteni a hitben nézőjét. Bár nem koncentrál kizárólag Jézus életének utolsó 12 órájára, hiszen visszaemlékezésekben látjuk gyerekkorát, a hegyi beszédet, az utolsó vacsorát, amelyek hatásosan és helyenként érzelemgazdagon húzzák alá a Golgotára vezető út állomásait, mégis a szenvedés képei maradnak legtovább velünk. Hiába az ikonikus, beszédes arcok és tekintetek, ha inkább a sebeket és a duzzadt szemet látjuk, nem a mögötte rejlő istenit. Számomra a filmben látottak sokkal inkább Jézus emberségét hangsúlyozzák, és bár a megváltás aktusát mutatja be a film (a kereszténység katolikus vetületével megszórt legendákkal együtt, mint Veronika kendője, Longinus lándzsája és más, a népszerű történelemben is ismert eseményekkel), a megrendülés érzésén mégsem hatott át valami mélyebb. Ezért értek egyet Roger Eberttel, aki szerint ez Mel Gibson passiója, az ő hitéről szól, és kevésbé azokhoz, akik nem részesei a keresztény közösségnek.
Ugyanakkor kérdéses számomra, mennyire képes A passió megerősíteni a hitben nézőjét. Bár nem koncentrál kizárólag Jézus életének utolsó 12 órájára, hiszen visszaemlékezésekben látjuk gyerekkorát, a hegyi beszédet, az utolsó vacsorát, amelyek hatásosan és helyenként érzelemgazdagon húzzák alá a Golgotára vezető út állomásait, mégis a szenvedés képei maradnak legtovább velünk. Hiába az ikonikus, beszédes arcok és tekintetek, ha inkább a sebeket és a duzzadt szemet látjuk, nem a mögötte rejlő istenit. Számomra a filmben látottak sokkal inkább Jézus emberségét hangsúlyozzák, és bár a megváltás aktusát mutatja be a film (a kereszténység katolikus vetületével megszórt legendákkal együtt, mint Veronika kendője, Longinus lándzsája és más, a népszerű történelemben is ismert eseményekkel), a megrendülés érzésén mégsem hatott át valami mélyebb. Ezért értek egyet Roger Eberttel, aki szerint ez Mel Gibson passiója, az ő hitéről szól, és kevésbé azokhoz, akik nem részesei a keresztény közösségnek.
Így kívülállóként igazán a rendező elszántságát és művészeti integritását tudom dicsérni, hogy monomániás elszántsággal és megalkuvás nélkül alkotta meg saját vízióját az evangéliumok és hagyományok alapján. A helyszínek autentikus megalkotása (nem csak épületeiben, de a fényekkel is sikerült megidézni Izraelt), a nyelvhasználat, a kosztümök mind hozzátesznek az élményhez. És ha korhűség: megdöbbentően hitelesnek hat a korabeli szereplők ábrázolása. A római katonák rangja és feladata alapján eltérően reagálnak: az alsó szintek brutalitása éles ellentétben áll a tisztek vagy a kormányzó kifinomultságával, ugyanakkor megjelenik a babonás félelem is. És ugyanezt éreztem a zsidó főpapok és a lakosság bemutatása esetén is: az antiszemitizmus vádját ezért nem éreztem relevánsnak. A főpapoknak egy bonyolult társadalmi térben kellett mozogniuk (Pilátushoz hasonlóan), és bár indokolatlan büntetést kértek Jézusra, ők nem a csőcselék, láthatóan összetettebbek az érzelmeik és a gondolataik ennél.
Ezzel együtt is egyértelmű Gibson nézőpontja: Jézus történetét meséli el, és ebben kell valakinek rosszfiúnak lennie – mint említettem, a finomság nem az ő asztala. Hogy ezt a felfogást mennyire teszi magáévá a néző, az már nagyon egyéni kérdés. Ha a mai mainstream felhozatalt nézem, akkor mindenképpen érdemes megtapasztalni A passiót, mert egyre ritkább ez a fajta kockázatvállalás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése