Ajánlás: Zsolti főnökömnek üzenem, hogy Puzsi-cica visszatért!
Úgy szerettem volna szeretni ezt a kötetet! – sóhajt fel az egyszeri sci-fi olvasó, azaz én. A kiadás és a válogatás körüli hercehurcát követően reménykedtem benne, hogy olyan gyűjtemény kerül ki az AdAstra gondozásában, amely majd igazolja megszületésének tényét. Az, hogy nem így lett, nem tudom, minek a következménye, de pár következtetést azért érdemes lesz levonni. De előbb magáról a kötetről!
Ami a legmeglepőbb az egészben és ami a depresszió mélységeibe taszított, az a kötet nyelvi egysíkúsága. A 14 novellából talán 3-4 volt olyan, ami az elbeszélés stílusa szintjén bármi egyediséggel bírt. Olvasás közben a szürke masszából csak nagyon-nagyon ritkán emelkedett ki egy-egy sziget, amiben nem ugyanazokat a kifejezéseket, hasonló szófordulatokat találtam egyforma stílusban. Kis leírás, minimális párbeszéd – ez roppant bosszantóvá vált egy idő után, mert egyszerűen képtelen voltam egymástól elkülöníteni az írásokat.
Valószínűleg ennek az is oka volt, hogy nemi megoszlás szempontjából is rettentő egységes volt a kötet. Egyrészt, csak egy női író reprezentált, másrészt az összes novellában (ha jól értelmeztem őket és eltekintek az egy-két idegen karaktertől) férfi volt a főhős. Még azokban az esetekben is, ahol igazából teljesen mindegy volt, férfi vagy női karakter áll a középpontban, mert a cselekmény szempontjából ez édesmindegy. Ha meg is jelentek női szereplők, azok általában csak marginálisan, említés szintjén, mint feleség, volt feleség/barátnő (az is lehetőleg rosszat akar hősünknek), vagy esetleg mint a történések mozgatórugója. Komolyan, a nőkkel a jövőben semmi nem fog történni?! Nem gondoltam volna, de most már értékelem Ta-mia Sansa műveit, mert abban legalább láthatjuk cselekedni is a szebbik nem képviselőit is!
Úgy szerettem volna szeretni ezt a kötetet! – sóhajt fel az egyszeri sci-fi olvasó, azaz én. A kiadás és a válogatás körüli hercehurcát követően reménykedtem benne, hogy olyan gyűjtemény kerül ki az AdAstra gondozásában, amely majd igazolja megszületésének tényét. Az, hogy nem így lett, nem tudom, minek a következménye, de pár következtetést azért érdemes lesz levonni. De előbb magáról a kötetről!
Ami a legmeglepőbb az egészben és ami a depresszió mélységeibe taszított, az a kötet nyelvi egysíkúsága. A 14 novellából talán 3-4 volt olyan, ami az elbeszélés stílusa szintjén bármi egyediséggel bírt. Olvasás közben a szürke masszából csak nagyon-nagyon ritkán emelkedett ki egy-egy sziget, amiben nem ugyanazokat a kifejezéseket, hasonló szófordulatokat találtam egyforma stílusban. Kis leírás, minimális párbeszéd – ez roppant bosszantóvá vált egy idő után, mert egyszerűen képtelen voltam egymástól elkülöníteni az írásokat.
Valószínűleg ennek az is oka volt, hogy nemi megoszlás szempontjából is rettentő egységes volt a kötet. Egyrészt, csak egy női író reprezentált, másrészt az összes novellában (ha jól értelmeztem őket és eltekintek az egy-két idegen karaktertől) férfi volt a főhős. Még azokban az esetekben is, ahol igazából teljesen mindegy volt, férfi vagy női karakter áll a középpontban, mert a cselekmény szempontjából ez édesmindegy. Ha meg is jelentek női szereplők, azok általában csak marginálisan, említés szintjén, mint feleség, volt feleség/barátnő (az is lehetőleg rosszat akar hősünknek), vagy esetleg mint a történések mozgatórugója. Komolyan, a nőkkel a jövőben semmi nem fog történni?! Nem gondoltam volna, de most már értékelem Ta-mia Sansa műveit, mert abban legalább láthatjuk cselekedni is a szebbik nem képviselőit is!