Antal József – A kód

Valahogy nem éreztem jó előjelnek azt, hogy a szerző rögtön előszóval kezdi a művét. Pláne, hogy egy kisregényről van szó. Valóban szerecsenmosdatás-íze volt így a történetnek, pedig még el sem kezdtem olvasni. Különösen, hogy a szerző meg akarta magyarázni, mit is fogunk olvasni. A félreértések elkerülése végett. Nehogy mást értsek, mint amit az alkotó gondol. Mindig is szerettem, ha meg akarták mondani nekem, hogyan lássam a dolgokat. Hát, most sem sikerült.

A szerző elmondása szerint a közeljövőben járunk, az Egyesült Államokban. Peter Hathorn rezidens Bay Cityben. Éppen ügyelete alatt kerül be a kórházba egy turistacsapat influenza-szerű betegséggel, akik nemrég érkeztek meg egy képzeletbeli iszlám országból, Isthanból. A fiatalembernek feltűnik, hogy a betegséggel kezeltek pár nap múlva mind elhaláloznak – vagy felettébb furcsa balesetek, vagy megállapíthatóan emberölés következtében. A fiú egy volt évfolyamtársa segítségével, akivel természetesen halálosan szerelembe esnek, egy titokzatos, eddig ismeretlen vírusra és egy összeesküvésre bukkannak.

Ne haragudjon meg senki, de a kisregény olvastán a ponyva szó ötlött eszembe. Ez a történet ugyanis tipikusan az. Van benne kicsit titokzatos lány, aki persze titkon mindig szerelmes volt hősünkbe; titokzatos gyilkosságok; egyedül, elveszetten nyomozó főhős, aki nem bízik senkiben (csak a nőben); embertelen terroristák, akik nem ismernek kegyelmet… Tipikus krimi, vagy inkább thriller, sajnos, abból sem a szórakoztatóbb fajta. De miért is nem?

Először is nézzük meg a főhőst. Bevallom, ennyire antipatikus, bunkó, irritáló alakról régen olvastam. A belső monológjai teli vannak előítéletekkel, teljesen mindegy, hogy a bulizó fiatalokról, az ázsiai-amerikaiakról, vagy saját munkatársairól van szó. Mire odáig jutunk, hogy elkezdődik a cselekmény és együtt kellene éreznünk vele, izgulnunk kellene a sorsáért, már örökre megutáltuk. Innen már senki emberfia, még a szerző sem tudja kihúzni, pláne nem a szerelmi szál.

Pedig arról aztán érdemes beszélni. Megmutattam hőseink egyik szerelmes együttlétét két olyan lányismerősömnek, akiknek semmi közük az SF-hez és egymástól teljesen különböző karakterek. Mindkettő utálta. Bevallom, az egész egymásra találást mélységesen hiteltelennek és szörnyen giccsesnek tartom, mert való igaz, hogy szoktunk így beszélgetni egymással egy pasival, de nem ekkora méretekben nyomjuk a flörtölést. Különösen akkor, ha hőseink arról beszélgetnek, hogy mennyire félelmetes ez az egész és mennyire gyomorforgató, hogy gyerekeket irtanak ki a rosszfiúk, de azért a képelemzés előtt még b*szunk egyet? Igen, valószínű én is ezt tenném ebben a helyzetben. És az csak hagyján, hogy hőseink rögtön egymásba szeretnek, de kedves kis Loránk rögtön otthagyná jól fizető állását, hogy porontyokat szüljön hősünknek. Micsoda emancipált gondolkodás! Sok hasonlót tapasztalok egyetemet végzett, fiatal barátnőimnél…

A szerelmi szál egyébként túlságosan hangsúlyos, mellette a tényleges cselekmény teljesen háttérbe szorul. Néha alig kapunk valami kis nyomozást a sok enyelgés közé, ami meg bekerült, annak felét nem értettem a sok tudományos szakszó között. Abban egyetértek a szerzővel, hogy a tudósok beszéljenek úgy, mintha tudósok lennének, de azért mellette lehet gondolni szegény olvasókra is. Kicsit kevesebb zsargonnal is meg lehetett volna oldani a helyzetet, különösen azt használhatta volna ki az író, hogy a két orvos nem egy szakterületen dolgozik, így egy kis magyarázat beleférhetett volna. Magát a kiadást is meg lehetett volna úgy oldani, hogy olvasás közben jelzik, hogy a végén van szakszótár. Lehet, hogy megakaszt, hogy mindig az utolsó oldalra ugrok, de talán jobban megértettem volna a szöveget.

A kiadásról csak annyit: lehet, nem csak a szerkesztő, de egy lektor, vagy legalább egy előolvasó (vagy egy Word helyesírás-ellenőrzés) ráfért volna. Elég sok, észrevehető elütés van a szövegben, de a legfigyelemreméltóbb hiba az Excel következetes Excellnek írása. Bár egy helyen sikerült jól is.

Az egész történetet az iszlám Isthan rövid említése zárja keretbe. Sikerült egy végletesen sztereotip, csak a televízióból ismert terroristaképet megalkotnia a szerzőnek, minden árnyalás nélkül. A történet annyira csak a főhősökre koncentrál, hogy amellé nemhogy épkézláb rossz, de még jó karakter sem fér bele. Az egyéb szereplők mind tipikus sablonok, a túlterhelt, nagydarab nyomozótól a minden lében kanál kórházi pultos kisasszonyig. Az isthani bérgyilkoscsapat mind rohadékokból, gazemberekből áll (bár ezen a téren hősünk bámulatos szinonimakészlettel rendelkezik), akiket csak egy cél éltet, végigvinni a feladatot minden áron. Amibe természetesen simán belebuknak, mert a főszereplők nem csak briliáns tudósok, de legalább olyan mesteri harcosok is. Az ideális WASP páros, bár a hölgy, ha nem is teljesen modern, terroristát mindig tud ölni.

A mű egyik kritikusa Michael Crichtont hozta fel példának az olvasás kapcsán. Ő valóban az írásai idején ismert legfrissebb kutatási eredményeket használta fel munkáiban, sok szakkifejezéssel, de ezek soha nem mentek, legalábbis az én olvasatomban, az érthetőség rovására, míg Antalnál sajnos igen. Emellett Az Androméda-törzs szerzője minimális karakterábrázolásával is jobb jellemeket alkotott, mint akik A kódban szerepelnek. Így viszont bevallom, a sok sablon között a minimális érdekesség is elvész és olvasás közben nem az agykerekek forognak, hanem a fogak csikorognak.

László Zoltán – Emelkedés

László Zoltánt a mai magyar sci-fi egyik, ha nem a legtehetségesebb szerzőjének tekintem. Novellái megbízható színvonalúak, két regénye, amit olvastam, a Nagate és a Nulla pont is nagy hatást tett rám. Míg az előbbit a fantasy zsáner jó alkotásának tartom, kifejezetten emlékezetes világot sikerült benne alkotnia, addig az utóbbi bravúros történetvezetésével varázsolt el (ha a végkifejlettel nem is voltam elégedett). Most a Galaktika 267-268. számaiban megjelent Emelkedés c. kisregényével foglalkozom. Aki még nem olvasta, annak jelzem, lesznek spoilerek.

A szakértő keres egy MI-t, míg a két bontómunkás egy űrhajót. A végén mindhárman megtalálják, amit kerestek, de persze nem teljesen úgy, ahogyan várták. Röviden csak így foglalhatom össze a mű történetét, anélkül, hogy sok mindent elárulnék. Bevallom, engem egyáltalán nem a történet fogott meg, hanem a világ és a hangulat, amit a szerző teremtett.

A kisregény első harmadára nem tudok mást mondani, mint hogy tökéletes. A szakértő idő- és nehézkedéseltolódás miatti furcsa világát kiválóan sikerült megalkotnia, remek szavakkal és képekkel érzékelteti ezt a furcsa állapotot, kicsit úgy, mint a kialvatlanságot. Nagyszerű ötlet a kutya alkalmazása, akit először nem is tudunk, hogyan kerülhetett oda, később magyarázza meg csak a jelenlétét, ötletesen. A történet szempontjából fontos információkat lassan csepegteti, így megmarad az olvasóban a felfedezés izgalma.

A történet a második harmadban kezd megbicsaklani, a bontómunkások történeténél. Itt is nagyszerű a világteremtés, ahogy pár mondatban jellemzi a bolygót és a sivár körülményeket a szerző, ezek tökéletesen elringatnak. Az új karaktereket azonban közel sem sikerül annyira érdekesen bemutatnia, mint az első etapban szereplő szakértőt, holott a problémáik, az életben maradással és a megélhetéssel kapcsolatban közelebb állhatnak hozzánk, de mégis inkább távolibbaknak érezzük őket és a konfliktusaik sem annyira hatásosak.

A harmadik harmad a rejtély feloldásával és a végső megoldással túlságosan banálisnak tűnik. Nincs eléggé előkészítve a végső fordulat ahhoz, hogy megfelelően alátámasztottnak érezzem, és így kissé erőltetettnek tűnik, különösen a végső választás. Értem az MI szándékát, hogy a halandóságot tartja a legemberibb tulajdonságnak, értem a két jelenlévő ember álláspontját és értem, hogy végül miért cselekszik úgy az űrhajót lakó intelligencia, ahogy, de nem okozott bennem katarzist, nem éreztem, hogy igazán értékeset tudtam meg, és így hiányérzettel tettem le a művet.

Pedig a szerző stílusa kiváló, olyan gördülékenyen és szépen használja a nyelvet, hogy öröm volt olvasni, és végre úgy volt egy mű szépirodalmi jellegű, hogy nem éreztem izzadtságszagúnak. Remek a hangulat, a bemutatott világ, azonban mégis egy kihagyott lehetőségnek érzem ezt az alkotást, amely azonban így is bőven kiemelkedik a mostanában olvasott hazai sci-fik tengeréből. Várom a szerző újabb írásait, bár azt még javaslom, hogy ennél karakteresebb címmel lássa el a legközelebbi művét, mert hiába fogott meg a világ, ha a címet egy nappal később már nem tudtam felidézni.

Szélesi Sándor – Szörnyeteg a hajtóműben

Nehéz egy olyan műről írni, ami annyira a viták kereszttűzében állt, mint Szélesi Sándor Zsoldos-díjas alkotása. Különösen akkor, ha egy olyan ember lesújtó véleményét ismerem az alkotásról, akinek az ízlése az enyémhez általában oly közel áll. Nehéz objektívnek maradni, de azért megpróbáltam, ha nem is teljes sikerrel.

Habár a végkövetkeztetést nem szokták a cikk elejére tenni, azért annyit muszáj leírnom: a Szörnyeteg a hajtóműben nem jó írás. Hiába érdekes és gyakorlatilag mindig aktuális témaválasztása, nem sikerült igazán emlékezetesre a megvalósítása. Szereplőivel csak ritkán tudtam együtt érezni, sok alak teljesen felesleges a történetben, a gondolatok megfogalmazása pedig fals, sokszor hiteltelen. Emellett a mű rettenetesen túlírt, számos történetszál nyugodtan mehetett volna a kukába. A legnagyobb probléma, hogy nem hatásos – pedig egy drámai történet nem áll meg igazi hatáskeltés nélkül. Hiába értem a történetet, hiába tudom (de legalábbis sejtem), mit akart elmondani az emberi képmutatásról, az emberiség bűneiről és sorsáról, a mű nem hat meg. De lássuk bővebben.

A kisregénnyel kapcsolatos egyik lényegi kérdés sok fórumon az volt, vajon sci-fi-e egyáltalán? Ezen a felvetésen én is sokat gondolkodtam, de nem sikerült megnyugtató választ lelnem. A saját fogalmaim szerint a sci-fi az, amikor a tudományos felvetések nélkül nem működik a fikciós rész, azaz a történetbe olyan mélyen be van ágyazva egy tudományos probléma, hogy anélkül az egész nem működik. A Szörnyeteg a hajtóműben alaptémája egy ősi történet: a gyermekek feláldozása a „nagyobb jóért”, egy ember halála a közösség életben maradásáért. Ez a végsőkig leegyszerűsített történetmag önmagában nem tartozik a tudományos-fantasztikum körébe. Ha azt vizsgáljuk, hogy a sztori szerint a főhős, Nathan Evans a saját klónjait áldozza fel bűnbánatában, ezen motívum önmagában, ebben a formában nem ábrázolható természetesen más tematikában. De a bűntudat ábrázolásához nem is szükséges az, hogy ebben a formában ábrázoljuk, így maga a történet minden további magyarázat nélkül értelmezhető a tudományos rész nélkül, így semmiképpen nem mondanám igazi SF-nek, inkább csak tudományos tartalmú parabolának.

Az író komoly erkölcsi kérdést/kérdéseket kívánt körbejárni művében, de mintha nem találná, melyiket emelje ki közülük, viszont olyan kérdéseket, amelyek valóban a tudományos-fantasztikus körébe tartoznak, kihagy a vizsgálódás köréből. A legfontosabb témájának az emberi képmutatást éreztem: joga van-e a többségnek megvetnie a kisebbséget azért, mert olyan dolgot tesz, amelyre a többség erkölcsi okokból nem képes, különösen úgy, hogy az egész közösség életben maradása a kisebbség tettén múlik. Ugyanakkor vizsgálja az egyén áldozatát, hogyan éli meg ezt a feladatot az, akire rábízták, különösen úgy, hogy a saját sorsából fakadó bűntudat is vele tart a végrehajtás során. És ezt a két alapproblémát összekapcsolja az egész emberiség sorsán végighúzódó áldozatok és döntések sorával, és gyakorlatilag az emberiség sorsának, bűnének tartja ezt a képmutatást, amellyel sosem tud szembenézni.

Aki figyelmesen elolvassa ezeket a felvetéseket, megállapíthatja, hogy már egy is igen kemény, nemhogy három. Ezek az erkölcsi kérdések túlterhelik magát a művet: a szerző mindhárommal foglalkozni akar, de mint tudjuk, aki sokat markol, keveset fog… Egyik kérdés kibontása sem sikerül ugyanis megfelelően. A társadalom képmutatásának bemutatása túl esetleges, nem éreztem, hogy elég figyelmet szentel neki. Magát a hajót, a hajó társadalmát nem mutatja be átélhetően, a bemutatott alakok közül egyedül a kapitány emlékezetes, de ő pont nem a társadalom felszínességét, hanem a hatalom felelősségét mutatja be, így a probléma megoldása szempontjából nem bír jelentős szereppel. Pont amiatt, hogy nem mutatja be a hajón élőket, a történet végkimenetele sem lehet katartikus. Bár ehhez hozzátartozik az is, hogy a főhős alakja sem jó.

Nathan Evans és az ő bűntudattal terhelt sorsa is túl sok: nem elegendő az, hogy egy emberfeletti munkát végez, ami egy egészséges ember teherbírásának is sok lenne, az ő sorsa még múltbeli tragédiával is terhelt: helyette annak idején a testvére került feláldozásra a szörnyetegnek. Ugyan maga ez a cselekményszál alátámasztja, hogy miért végzi ezt a munkát, de ugyanakkor hitelteleníti is: egy űrhajón, ahol éppen az összezártság miatt mindennél fontosabb, hogy szellemileg egészségesek maradjanak az emberek, ki engedi meg azt, hogy Nathan ezt a feladatot ellássa ilyen előzmények után? Bármely pszichológus a főhős katatóniáját, a valóságtól való eltávolodását látva a közösség biztonsága érdekében más személyt rendelne ki. Ha az egész a közösségről szól, az emberiség fennmaradásáról, képmutatás ide vagy oda, ezt meg kellene lépni.

A harmadik kérdéskör, az emberiség bűnös sorsa ismét csak elegendő témája lenne egy egész regénynek vagy regényciklusnak. Egyúttal ez az a téma, amit teljesen feleslegesnek érzek: az erkölcsi tanmese bőven érthető lenne anélkül is, hogy az összemberiséget belevennénk a buliba, és attól nem lenne kevesebb. Ezen mondanivaló alátámasztásául használt rendkívül sokrétű vallási szimbólumrendszer öncélúvá válik, csakúgy, mint az E/1-es elbeszélőt alkalmazó kerettörténet: a keresztény, valamint görög és perzsa motívumok alkalmazása megint csak túlterheli a történetet, amellett belevisz teljesen felesleges magasztosságot is. Az emberi lépték lehet ugyanúgy elegendő az emberiség sorsának bemutatására, nem kell felesleges többletjelentésekkel megterhelni a történetet. Önmagában az a tény, hogy a hajó célja az emberiség továbbvitele egy új bolygóra, igazolja a többletjelentést, nem kell megtámogatni. Amellett ezek a képek a mű didaktikusságát (amelyről később szólok) is tovább erősítik.

Ami a témaválasztás fentiekben ismertetett „sokszínűségéből” és megvalósításából kitűnő legfontosabb gondja az írásnak, az a zavarossága: a kisregény nem bírja el ezt a három, közel egyenrangú, hatalmas kérdéskört, gyakorlatilag megfullad a problémák tengerében, egyiket sem tudja megfelelően kibontani és következetesen végigvinni. Tudom, ezt már írtam, de egyszerűen nem tudom elégszer hangsúlyozni, mivel szerintem itt bukik meg az egész történet. Ugyanakkor olyan ziccereket hagy ki, mint a klónok élete – valóban élnek-e és ha igen, feláldozásuk mennyivel elfogadhatóbb, mint a gyermekeké. Ugyan ez sem egy forradalmi téma (tegyük hozzá, hogy a kisregény alaptémáit is megírták már számos helyen), de magához az SF-zsánerhez közelebb hozná. Ha az író csak egy problémát vett volna, melyet tűzön-vízen át végigvisz, és nem terheli meg felesleges sallangokkal, egy sokkal élvezhetőbb művet kaphattunk volna.

A következő nagy problémám a művel a korábban említett didaktikussága: úgy érzem, mindent a számba akar rágni. Hogy mit gondoljak a Mithras lakóiról, Nathanról, az emberiség sorsáról, az életről, a világmindenségről meg mindenről. Ez teszi a művet igazán anakronisztikussá, amitől nem illik ebbe a korba. Lehet, hogy az én bűnöm, de a posztmodern gyermeke vagyok, aki szeret magától rájönni arra, mit akar neki az író mondani, anélkül, hogy ebben külön segítenének nekem. Az ilyen mondatok, mint az „És én a bűnüket testesítem meg. Azt a bűnt, amikor önnön vérüket gyilkolták meg.” (Galaktika 247, 22. old.) vagy az „Ismét egy jel, hogy valami végzetesen megváltozott a csillaghajó fedélzetén” (Galaktika 248, 11. old.), mind-mind meg akarják magyarázni, mi történik, meg akarják mondani, hogy az olvasó hogyan gondolkodjon az eseményekről, pedig erre semmi szükség nincs. Az eseményeknek önmagukban kellene megmagyarázniuk azokat a változásokat, amelyek a cselekedetek hatására bekövetkeznek, nem kell túlmagyarázni őket. És ebben az a legszebb, hogy Szélesi van annyira jó író, hogy érezzük, mit akar elmondani az egyes eseményekkel, de ezek szerint ő nem érzi ezt.

Innen ered a következő kérdéskör, ami már inkább formai probléma: a túlírtság. Egyszerűen túl sok felesleges mondat és szereplő van a történetben. Komplett cselekményszálakat lehetne kidobni, illetve átfogalmazni úgy, hogy a belső mag érintetlen maradna. Ilyen felesleges szereplő pl. Erik Karman felesége, a 29. fejezet megoldható lett volna a kapitány belső monológjával, mivel a feleség bemutatása semmi pluszt nem adott az ő alakjához. Úgyszintén a legénységben lévő feszültség bemutatására szánt 22. fejezet sem ad akkora pluszt, amit rövidebben nem lehetett volna bemutatni. Számtalan felesleges párbeszéd van, olyan mondatok, ami megint csak a cselekmények magyarázatául szolgálnak. Számtalan párbeszédet ugyanakkor falsnak is találtam: van, ami szimplán hiteltelen volt, míg néhányat tudod, hogy gondolnak emberek (én is néha), de hogy egy beszélgetés során kimondaná-e, az kétséges. Önmagában a szörny megszólalását is a felesleges jelenetek közé sorolom, mert a cselekmény szempontjából semmi jelentősége nincs, viszont legalább hatásos és jó volt olvasni.

Mert vannak azért olyan részek, amiket élveztem: nagyon tetszettek a Nathan menekülését követő fejezetek, amik szépen bemutatták, hogyan változhat meg az ember személyisége, ha visszatér az életbe. De sajnos ennyi még számomra is kevés a főhős üdvösségéhez, különösen, hogy a korábbi fejezetek rideg sterilsége teljesen lehetetlenné tette az együttérzést. Különösen bántó volt az egyes fejezetekben, hogy néha bekezdésenként változott az elbeszélés nézőpontja. Nem igazán olvasóbarát megoldás, de az elbeszélés ritmusa sem indokolja. Ugyan egyes méltatói szerint a Szörnyeteg a hajtóműben akár szépirodalmi alkotásnak is tekinthető, de pont ezek a formai hibák teszik lehetetlenné, hogy ekként tekintsünk az alkotásra.

Talán amit legszomorúbbnak tartok, az az, hogy ennyi indokolás után sem látok tisztábban a művel kapcsolatban: az elbeszélés zavarossága majdhogynem lehetetlenné teszi az értelmezést. Holott több történetre elegendő muníció van Szélesi Sándor művében és egy körülhatároltabb, szikárabb témaválasztással nagyon könnyen lehetne belőle emlékezetesebbet alkotni. De mit is mondott Stuart Mária a lefejezése előtt? Amíg élek, remélek.

És egy kép, ami ugyan nagyon gonosz, de nekem nagyon tetszett: