Változatok – West Side Story színpadon és filmen

A West Side Storyt könnyű lenne elkönyvelni az egyszerű “Shakespeare tinédzsereknek”-olvasat szerint, hiszen Rómeó és Júlia történetét látjuk megelevenedni New York-i kulisszák között, a régi, veretes szöveg helyett modern szlenggel és hasonlóan izgalmasan modern zenével. Stephen Sondheim és Arthur Laurents szövegei azonban ennél sokkal gazdagabb értelmezést tesznek lehetővé, ami különösen feltűnő lett a Szegedi Szabadtéri Játékok bemutatóján. Alföldi Róbert rendezése azonban korántsem hiba nélküli, így kíváncsi lettem, hogy a régi film hogyan működik egy összehasonlításban.

West Side Story a színházban (2021)

A Szegedi Dóm előtti nagyszabású színpad szinte kiált a látványos előadásokért; talán ezért sem véletlen, hogy legtöbbször musicalek, operák, operettek találják meg helyüket az ideiglenes deszkákon. Ezen a forró, augusztusi estén azonban azt éreztem, hogy minden látványossága ellenére a West Side Story nem találja a helyét. Az egyszerű, könnyen mozdítható, mégis ötletes díszletek ellenére a színpad üres maradt, a szürke falak és a folyamatosan becsukódó ajtók tengerében a főhősök inkább csak botladoztak. Az erőteljes koreográfiák is elvesztek a térben; egy pillanatig sem éreztem, hogy elkapott volna a lendület, helyette az első felvonás közepette az unalommal harcoltam. Pedig Leonard Bernstein zenéje harcolt értem, a rendezés azonban nem: az előadás végéig sem találta meg az egyensúlyt az intim, személyes tragédia és a nagyívű társadalmi kérdések között, amelyek áthatják az eredeti darabot.

Alföldit mindig is foglalkoztatta a „menni vagy maradni”-kérdésköre, ami több, korábbi rendezésében is feltűnt (a Hegedűs a háztetőn 2018-as szabadtéri előadásában legalábbis mindenképpen). Az „America” ennek kvintesszenciája, ahogyan a Puerto Rico-i lányok az óhaza korlátairól és a lehetőségek új hazájának előnyeiről énekelnek. Ennek párjaként a „Gee, Officer Krupke” feltárja a bevándorló lét és az intézményrendszer árnyoldalait, ahogyan az magára hagyja az abba bekerülő fiatalokat – ezt a jelentésréteget külön aláhúzza a hatalmi figurák viselkedése az egész előadás során. Mindkét dalt erőteljes szimbólumok keretezik; Alföldi az amerikai lobogó beemelésével karikírozza az USÁ-t, egyúttal ellenpontot képez az esetlegesen megjelenő naiv optimizmusnak.

The magical roundabouts – London, második rész

Az előzményekben olvashattok VIII. Henrikről, Sherlock Holmesról és a varázslatos körforgalmakról.

A Denem-sír; beiratkozás, egy gyönyörű sellő; Roxfort

Másnap jött azonban az igazi élvezet: irány Leavesden, a Harry Potter túra helye! Szerencsére viszonylag korai időpontban mentünk, mert bár most is volt tömeg, délutánra hosszú sorok kígyóztak a bejáratnál. Egy rövid videó után pedig beléptünk a Nagy Terembe és elkezdődött az időutazás. Az igazság az, hogy én nem hallgattam audio guide-ot, nem is nagyon olvasgattam, helyette próbáltam beszívni és magammal vinni a varázsvilág atmoszféráját, az érzést, hogy mintha részese lennék ennek a fantasztikus mesének. Így természetesen seprűre ültem, varázspárbajt vívtam, a kisiskolások mellett felültünk a Roxfort Expresszre, ittunk vajsört, bejártuk a Privet Drive-ot és a legvégén jött a Roxfort makettje, amit megkönnyeztem. Annyi fantasztikus élményt adtak nekem a könyvek, hogy minden parasztvakítás és pénzlehúzás ellenére nem tudok haragudni, mert megvettek, kilóra. És bármikor visszamennék újra, persze, ezúttal kicsit a részletekre odafigyelve. Aznapra mást nem terveztünk be, csak emésztettük (visszaidézve az előző esti Harry Potter trivia legjobb pillanatait Professzor Picivel), végül Mónival felkerekedtünk egy kis sétára a környéken. Pont elkaptuk a naplementét, így lehetett giccses képeket varázsolni hattyúkkal és más madárkákkal, de lefotóztam a különleges villanyvezetékeket is, csak hogy ne szabaduljak a melómtól. A következő nap sokkal sűrűbbre sikeredett.

Top 10 irodalmi házasság – avagy hogy érdemes vagy nem érdemes házasságra lépni

Ez a bejegyzés egy lánybúcsúra készült. Mi, lányok, azt a feladatot kaptuk, hogy írjunk a házasságról. Mivel a fikció nem az én terepem, gondoltam, valami mással jövök. De nem én lenném, ha nem csavarnám meg a képet, és ne írnék a boldogság mellett az árnyoldalakról is. De azt is el lehet ismerni, hogy még a legrosszabbakban is lehet egy-egy jó pontot vagy megfontolandó gondolatot találni.  Íme, egy szubjektív válogatás irodalmi házasságokról/házasságokból.

Mint az egyik legalapvetőbb kapcsolati forma, a házasság természetesen sokszor megjelenik irodalmi alkotásokban. Legtöbbször inkább konfliktusforrásként, semmint követendő példaként, de hát miről szólnának a művek, ha mindenki boldog lenne bennük? Itt van hát egy válogatás, ami alapján eldöntheted, hogyan csinálják jól vagy éppen borzalmasan a dolgot. A többi már rajtatok múlik.

Lord és Lady Macbeth – William Shakespeare: Macbeth
A bárd hagyatéka tele van izgalmas házasságokkal – általában kevésbé pozitív összképpel. Nála ritkán működnek jól a kapcsolatok: Gertrúd, Hamlet anyja hiába tűnik boldognak, végül meghasonlik új férje bűneinek terhe alatt; Othello nem bírja el a féltékenységet; Rómeó és Júlia ifjonti fellángolása sem jut el oda, hogy képet kaphassunk a jövőjükről, de komédiái sem a házasság éljenzésétől híresek. A Macbeth házaspár köteléke erős, támogatják egymást, bár az más kérdés, hogy nem feltétlenül a jóra törekednek. Tetteiket végül nem bírják el: Lady Macbeth megőrül, férjét megölik.

Retro: „Dolgok, melyek nyárközép éjjelén történtek” - Terry Pratchett: Hölgyek és urak

Idén hunyt el Terry Pratchett, akiről meg is emlékeztem pár sorban. Nem volt a kedvenc szerzőm, de szerettem az írásait. Egy kihívásra még újra is olvastam tőle a kedvenc regényemet a Kisisteneket, írni azonban mégsem tudtam róla, pedig zseniális könyv. Így most előkerestem ezt a régi kis bejegyzést, amit 2010 környékén írtam a másik kedvenc Korongvilág-könyvemről, a Hölgyek és urakról. Ebben minden benne van, miért szerettem a történeteit...

Pár éve gondolom úgy, hogy nem azok az igazi bölcsek, akik komoly arccal komoly mondanivalóval rendelkező komoly könyveket írnak, hanem akik a humor álcája mögé bújva beszélnek világunk abszurditásáról. Szomorú bohócok ők, akik a kacagás mögé sokszor könnyeket rejtenek. A XX. század az ő koruk volt, elég ha csak Karinthy-ra, Shaw-ra vagy Douglas Adamsre gondolunk.

Nálam közéjük tartozik Terry Pratchett is. Az ő elképzelt birodalma Korongvilág, egy korong alakú föld, melyet a hatalmas világteknőc, A’Tuin hátán álló négy elefánt tart. Ezen a világon találnak otthonra tökkelütött varázslók, fogatlan harcosok, Kan Apó, itt találjuk a mesés Ankh Morpork városát, a Láthatatlan Egyetemet, a világ végén pedig lezúdulhatunk a Peremcsobalyon, a Korongvilágot körbevevő nagy óceánon, és talán egy repülőgépen köthetünk ki. A Korongvilág-történetek a fantasy-paródia álarca mögött beszélnek a hitről és a vallásról (Kisistenek), a régi szokásokról (Hogfather), a bajtársiasságról (Őrség! Őrség!) és még ezernyi más dologról. Egyik legsokrétűbb története számomra a Hölgyek és Urak.

Trójai háború a nukleáris holokauszt kapujában - Dan Simmons: Ílion

Figyelmezz, ó, Múzsám, és kísérj el hosszú utamon, és ti,

Barátaim, moravecek, ódivatúak,

Figyeljetek rám.

Zengeni jöttem Roberteidész Dan Simmons dícséretét!

Ha már ilyen egyértelművé tettem, hogy nekem bizony tetszett az Ílion, talán illene megmagyaráznom, miért. Zengjen hát a Kar dala, bár biztos nem időmértékes verselésben, halljátok az eposzi hosszúságú sci-fi nagyszerűségét!

Csel hátán csel: végy három történetszálat, melyet a Párkák úgy szőnek össze-vissza, hogy idővel nem tudod szétválasztani őket, még ha látszólag nem is kapcsolódnak. A petyhüdt emberiség végnapjait éli a Földön, a kíváncsiság kiveszett belőlük és még annak sincsenek tudatában, hogy elfogynak. De bőszen nézik a trójai csata képeit a Marson, amit rég elhunyt hősök vívnak isteneknek tűnő, de a kvantumteleportálást felhasználó lények vigyázó szeme alatt. De ugyancsak vigyázó szemek tapadnak a Jupiter mellől is a vörös bolygóra; az itt élő, intelligens robotokat félelemmel tölti el a kvantumaktivitás, mely akár a Naprendszert is veszélybe sodorhatja, így expedíciót küldenek a kivizsgálás céljából. A végén minden kis alkotóelem összeáll az Olympus Mons lábának síkján, és már csak arra vagyunk kíváncsiak, hogyan tovább.

Egy dráma és négy adaptációja - William Shakespeare: V. Henrik

„Ó, bocsánat,

Kedveseim, hogy néhány törpe szellem 

E méltatlan deszkákra mer behozni

Ekkora tárgyat…”

William Shakespeare, a Mester, az avoni hattyú és még ki tudja, hány néven emlegetik a világ talán legismertebb drámaíróját. Műveit lassan négy évszázada olvassák, feldolgozzák, filmre vagy színpadra viszik, megzenésítik, nem múló lelkesedéssel próbálják megfejteni titkait, rájönni hatásának rejtélyére. Pár bloggerrel arra vállalkoztunk, hogy mi is bemutatjuk műveit és így mi is elkezdjük kutatni titkait. Íme az én írásom az V. Henrikről.

„Nem ezt ígérte ifjúsága.

Apja testét a lélegzet alighogy

Elhagyta, a fiú vadsága, mintegy

Beléje fojtva, meghalt vele együtt;”

Kapcsolatom Shakespeare művével valamikor a ’90-es évekre nyúlik vissza, ekkor láttam ugyanis Kenneth Branagh remek adaptációját nagyszerű színészekkel (köztük Christian Bale-lel, aki akkoriban plátói szerelmem volt). Elég régi tehát a kapcsolatom a művel, akkor lenyűgözött, de mivel sosem voltam a szerző legnagyobb rajongója, így nem foglalkoztam vele többet. Mióta a Globe on Screen sorozatát nézem, felhorgadt érdeklődésem, így esett választásom erre a hazánkban mindenképpen keveset játszott darabra.

De ki is volt hősünk, V. Henrik, Anglia királya? Történelemből szerintem csak az azincourt-i csatáról tanultunk, mint a százéves háború angolok uralta időszakáról, de arról, hogy milyen is volt az uralkodó, keveset. Az alig 9 évig regnáló királyt a feudális erények megtestesítőjének tartották, hiszen mind belpolitikai, mind külpolitikai téren sikeres, keresztény fő volt, aki megerősítette országát. Ráadásul a Tudor-ház is tőle kívánta eredeztetni hatalmát (ami mégiscsak erősebb érv, mint hogy megnyertek pár csatát), így története ideális alapanyagul szolgált egy I. Erzsébet-kori darabnak. Szerencsére nem lett annyira patyolattiszta, mint a VIII. Henrik (ott majdnem én is megkönnyeztem, mikor a király örvendezik lánya, a későbbi uralkodó születésének – csak mint tudjuk, ez nem egészen így játszódott), köszönhetően a IV. Henrik c. darabnak is, de még így is egy majdnem makulátlan főhőst ismerhetünk meg a történetből.

Sajnos, nem tetszik – Színház: Ahogy tetszik

Apu bárgyú szemű mackója vagyok.
Anyu érintésre felvillanó ledfala vagyok.
Apu csalódott arcú színésze vagyok.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egyetértek majd a Délmagyarországgal, amit pedig az életemben eddig olvasott legsilányabb sajtóterméknek tartok (Blikk, Bors és társai azért nem játszanak, mert azok már valahol nem is a sajtó, hanem a fikció kategóriájába tartoznak). De most az Ahogy tetszikről írott minden szavuk igaz volt. Akkor miért írok én egyáltalán kritikát? Ki kell írnom, ki kell beszélnem magamból, mert ennyire silány, rossz előadást szerintem még Szegeden sem láttam.

Ebben a performanszban ugyanis nem sok jó volt, de azt elérte, hogy beszéljünk a darabról és gondolkozzunk rajta. Legfőképpen azon, mi is volt a rendező, Keresztes Attila koncepciója. Már ha volt neki. Voltak egyszerű szimbólumai, amit könnyű volt megfejteni, így az udvari emberek fekete és a vidéki emberek fehér ruhája közötti kontraszt jelentését, de a rózsaszín nyúl jelenléte kifogott rajtam. Viszont kétségbeesésemben már a színészi játék kritikán aluli volta mögött is összeesküvés-elméletet sejtettem.

Ugyanis itt tényleg mindenki borzalmas volt, szinte az egész társulat. Mondanám, hogy a főszereplő, Gidró Katalin esetében szinte már általános, de ő még úgy, ahogy hozta a saját színvonalát, azonban

Szívós Lászlóval alkotott kettősük minden romantikát nélkülözött. Sajnos, a máskor egyébként remek Jakab Tamás sem tudta élettel megtölteni motiválatlan, már-már mellékszereplővé degradált Herceg szerepét. Báhner Péter Jacques-ja a színész minden manírját magában hordozta, noha az övé lett volna talán a leghálásabb szerep. Ha úgy általánosságban nézzük, úgy tűnt, mintha mindenki direkt játszaná túl vagy éppen alul a szerepét, mintha senki nem lenne tisztában a figurák hátterével és nem is próbálná élettel megtölteni őket.

Sok hűhó semmiért a londoni Globe színház színpadán és a Belvárosi moziban

Amikor megláttam a műsorfüzetben, hogy a Belvárosi mozi bemutatja a londoni Globe produkciójában a Sok hűhó semmiértet és több más darabot, rögtön fellelkesedtem. Pedig nem vagyok nagy Shakespeare rajongó, de nagyon szeretem azt a lehetőséget, hogy belepillanthatok más országok színházába, ahová mostanában valószínű, nem jutnék el. Meg jó azt is látni, hogy ki mit tud kihozni a különböző művekből – ezért is néztem a Met Live közvetítéseiből is párat, de kedvencem a Danny Boyle-féle Frankenstein volt.

A Sok hűhó semmiért pedig amúgy is nagy kedvenc, hála Kenneth Branagh híres feldolgozásának. Az a film, és nyilván a darab is, az öröm és jókedv forrása, amire most különösen nagy szükségem  volt. Nem is kellett csalódnom.

Már maga az az ötlet nagyon tetszett, hogy a Globe színházat láthatom, ami a Doctor Who egyik epizódja óta nagyszerű élményekkel kecsegtet. A nézőközönség színes forgatagként állta körül a színpadot, a legtöbbjükön esőkabát volt – a tető hiányának diszkrét bája. A rendezés használta ezt a teret is, a színészek többször a nézők közül léptek fel a színpadra, amikor a színpadon mulatság volt, odalent is felbukkant egy-két bábu vagy statiszta. Valóban megidézte azt a kort, amikor a darab sokszor közvetlenebbül szólította meg a bámuló nézősereget.

Nihilizmus vagy tipródás – Shakespeare Hamletje Alföldi Róbert rendezésében

Már nagyon régóta tervezem, hogy elmegyek a Nemzeti Színházba, különösen azóta, hogy Tamás barátom statisztált Shaw Szent Johannájának színpadi adaptációjában. Pláne, mivel azóta hallgatom a sztorijait arról, milyen jó a színházi büfében együtt poharazgatni, beszélgetni a színészekkel. Ezen túl persze ódákat zeng az előadásokról, a színészekről a rendezésről… Ennyi benyomás után persze meg kellett néznem valamit, különösen, hogy az Alföldi-féle Nemzeti az utolsókat rúgja. A véletlenek összjátéka a Hamletet hozta elém, ami elég ellentétes érzéseket váltott ki belőlünk.

A darab Nádasdy Ádám új fordításában, de viszonylag hűen követi az eredeti művet: az első jelenetekben mind a Szellem, mind a Király és a Királyné keresi az ifjú Hamletet, akit azonban nem látunk, csak a hangját halljuk előbb függöny, majd acélfal mögül. A rendező az egész teret felhasználja, az udvaroncok a kötélpadláson szaladgálnak, mi, nézők, pedig a színpadon ülünk, a színészek a nézőtéren játszanak. A székek fekete ponyvával vannak leterítve, középen pedig egy állványzat húzódik, ami a karzatra vezet. Itt láthatjuk, ahogy a főhős apja parancsára belekezd bosszújába.

A színészek mintha nem éreznének rá az elején a karakterekre, játékuk hamiskás, nem tűnik hitelesnek. Talán ezt az okozza, hogy ez az utolsó előadás, ebben a formában egy darabig nem lesz látható. De később mindenki belejön, már amennyire a karaktere megengedi.