Amikor megláttam a műsorfüzetben, hogy a Belvárosi mozi bemutatja a londoni Globe produkciójában a Sok hűhó semmiértet és több más darabot, rögtön fellelkesedtem. Pedig nem vagyok nagy Shakespeare rajongó, de nagyon szeretem azt a lehetőséget, hogy belepillanthatok más országok színházába, ahová mostanában valószínű, nem jutnék el. Meg jó azt is látni, hogy ki mit tud kihozni a különböző művekből – ezért is néztem a Met Live közvetítéseiből is párat, de kedvencem a Danny Boyle-féle Frankenstein volt.
A Sok hűhó semmiért pedig amúgy is nagy kedvenc, hála Kenneth Branagh híres feldolgozásának. Az a film, és nyilván a darab is, az öröm és jókedv forrása, amire most különösen nagy szükségem
volt. Nem is kellett csalódnom.
Már maga az az ötlet nagyon tetszett, hogy a Globe színházat láthatom, ami a Doctor Who egyik epizódja óta nagyszerű élményekkel kecsegtet. A nézőközönség színes forgatagként állta körül a színpadot, a legtöbbjükön esőkabát volt – a tető hiányának diszkrét bája. A rendezés használta ezt a teret is, a színészek többször a nézők közül léptek fel a színpadra, amikor a színpadon mulatság volt, odalent is felbukkant egy-két bábu vagy statiszta. Valóban megidézte azt a kort, amikor a darab sokszor közvetlenebbül szólította meg a bámuló nézősereget.
A rendezésre nem lehetett panasz, az előadás pörgős, élettel teli volt. A színészek betöltötték a teret, állandó volt a mozgás, a nem túl jelentős díszletet is ügyesen használták ki, a jelmezek és a zene pedig jól felidézte a kort, amikor a darab játszódhat.
Ismét megelevenedett a hősszerelmes Claudio és az ártatlan Hero drámája, ami itt kicsit hangsúlyosabbnak tűnt a filmfeldolgozáshoz képest, de legalábbis a tragédiája jobban kidomborodott. Persze a fő attrakció Benedek és Beatrice hol éles nyelvű, hol inkább szerelmes csipkelődése adta. Mivel a darabot még nem olvastam, érdeklődéssel hallgattam azokat az epizódokat, amik a filmfeldolgozásban nem szerepeltek (bár onnan nem is hiányoztak, mivel egyrészt így rövidebb lett, másrészt akkora pluszt nem adott, hogy kihagyhatatlan lett volna).
Persze az egész mit sem ért volna a színjáték illúziója nélkül. De szerencsére mind Eve Best, mind Charles Edwards kitűnő választásnak bizonyult: mind Beatrice, mind Benedek kicsit botladozó, de szellemesen értelmes alakok maradtak. Az persze Shakespeare érdeme, hogy mindketten jól jellemzett, mélységgel bíró alakok, de a főszereplőknek sikerült is mindezt bájosan és kedvesen
visszaadniuk. Mellettük a többi szereplő is ügyesen formálta meg a karakterét, bár volt egy-két érdekes koncepció: furcsa volt az intrikust Don Juant ilyen ripacsul nevetségesnek látni, a Strázsamester egyébként is különc figurája itt még kényszeres viselkedésformákkal is kitűnt (bár azt mondom, ebben Michael Keaton utolérhetetlen), míg a nemes Claudio a darab elején hibátlan mamlasz volt – mintha nem találta volna meg az egyensúlyt a hősszerelmes és a férfiasság között. Érdekes koncepció volt az is, hogy a két fő negatív karaktert alakító színész más szerepet is kapott, ráadásul egyértelműen ellenpontot: Don Juan volt a vizsgálóbíró, míg Boracchio Ferenc barát.
A színészek ráadásul rendszeresen kiszóltak nézőkhöz, kinéztek a nézőtérre, egyértelműen reagálva azok érzelmeire, amitől még élőbbé, vidámabbá vált az előadás. A vászonra való adaptálás során ráadásul sikerült sok olyan, apróbb geget a felszínre hozni az alakításokból, ami élőben talán nem tűnt fel, de sokat hozzáadott az élményhez.
Az előadás után hazabiciklizve jól esett az a felszabadult öröm és boldogság, amit a darab megtekintése okozott és élveztem a profi kivitelezés előnyeit is. Most már nagyon várom a további két előadást, a Minden jó, ha vége jó c. Shakespeare-darabot és Christopher Marlowe Doktor Faustusát is. Ezek után pedig bátran javaslom mindenkinek, hogy vigyázó szemét vesse a londoni Globe-ra, mert érdemes kalandozni a brit színjátszás felé.
A Sok hűhó semmiért pedig amúgy is nagy kedvenc, hála Kenneth Branagh híres feldolgozásának. Az a film, és nyilván a darab is, az öröm és jókedv forrása, amire most különösen nagy szükségem
volt. Nem is kellett csalódnom. Már maga az az ötlet nagyon tetszett, hogy a Globe színházat láthatom, ami a Doctor Who egyik epizódja óta nagyszerű élményekkel kecsegtet. A nézőközönség színes forgatagként állta körül a színpadot, a legtöbbjükön esőkabát volt – a tető hiányának diszkrét bája. A rendezés használta ezt a teret is, a színészek többször a nézők közül léptek fel a színpadra, amikor a színpadon mulatság volt, odalent is felbukkant egy-két bábu vagy statiszta. Valóban megidézte azt a kort, amikor a darab sokszor közvetlenebbül szólította meg a bámuló nézősereget.
A rendezésre nem lehetett panasz, az előadás pörgős, élettel teli volt. A színészek betöltötték a teret, állandó volt a mozgás, a nem túl jelentős díszletet is ügyesen használták ki, a jelmezek és a zene pedig jól felidézte a kort, amikor a darab játszódhat.
Ismét megelevenedett a hősszerelmes Claudio és az ártatlan Hero drámája, ami itt kicsit hangsúlyosabbnak tűnt a filmfeldolgozáshoz képest, de legalábbis a tragédiája jobban kidomborodott. Persze a fő attrakció Benedek és Beatrice hol éles nyelvű, hol inkább szerelmes csipkelődése adta. Mivel a darabot még nem olvastam, érdeklődéssel hallgattam azokat az epizódokat, amik a filmfeldolgozásban nem szerepeltek (bár onnan nem is hiányoztak, mivel egyrészt így rövidebb lett, másrészt akkora pluszt nem adott, hogy kihagyhatatlan lett volna).
Persze az egész mit sem ért volna a színjáték illúziója nélkül. De szerencsére mind Eve Best, mind Charles Edwards kitűnő választásnak bizonyult: mind Beatrice, mind Benedek kicsit botladozó, de szellemesen értelmes alakok maradtak. Az persze Shakespeare érdeme, hogy mindketten jól jellemzett, mélységgel bíró alakok, de a főszereplőknek sikerült is mindezt bájosan és kedvesen
visszaadniuk. Mellettük a többi szereplő is ügyesen formálta meg a karakterét, bár volt egy-két érdekes koncepció: furcsa volt az intrikust Don Juant ilyen ripacsul nevetségesnek látni, a Strázsamester egyébként is különc figurája itt még kényszeres viselkedésformákkal is kitűnt (bár azt mondom, ebben Michael Keaton utolérhetetlen), míg a nemes Claudio a darab elején hibátlan mamlasz volt – mintha nem találta volna meg az egyensúlyt a hősszerelmes és a férfiasság között. Érdekes koncepció volt az is, hogy a két fő negatív karaktert alakító színész más szerepet is kapott, ráadásul egyértelműen ellenpontot: Don Juan volt a vizsgálóbíró, míg Boracchio Ferenc barát. A színészek ráadásul rendszeresen kiszóltak nézőkhöz, kinéztek a nézőtérre, egyértelműen reagálva azok érzelmeire, amitől még élőbbé, vidámabbá vált az előadás. A vászonra való adaptálás során ráadásul sikerült sok olyan, apróbb geget a felszínre hozni az alakításokból, ami élőben talán nem tűnt fel, de sokat hozzáadott az élményhez.
Az előadás után hazabiciklizve jól esett az a felszabadult öröm és boldogság, amit a darab megtekintése okozott és élveztem a profi kivitelezés előnyeit is. Most már nagyon várom a további két előadást, a Minden jó, ha vége jó c. Shakespeare-darabot és Christopher Marlowe Doktor Faustusát is. Ezek után pedig bátran javaslom mindenkinek, hogy vigyázó szemét vesse a londoni Globe-ra, mert érdemes kalandozni a brit színjátszás felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése