Már nagyon régóta tervezem, hogy elmegyek a Nemzeti Színházba, különösen azóta, hogy Tamás barátom statisztált Shaw Szent Johannájának színpadi adaptációjában. Pláne, mivel azóta hallgatom a sztorijait arról, milyen jó a színházi büfében együtt poharazgatni, beszélgetni a színészekkel. Ezen túl persze ódákat zeng az előadásokról, a színészekről a rendezésről… Ennyi benyomás után persze meg kellett néznem valamit, különösen, hogy az Alföldi-féle Nemzeti az utolsókat rúgja. A véletlenek 
összjátéka a Hamletet hozta elém, ami elég ellentétes érzéseket váltott ki belőlünk.
A darab Nádasdy Ádám új fordításában, de viszonylag hűen követi az eredeti művet: az első jelenetekben mind a Szellem, mind a Király és a Királyné keresi az ifjú Hamletet, akit azonban nem látunk, csak a hangját halljuk előbb függöny, majd acélfal mögül. A rendező az egész teret felhasználja, az udvaroncok a kötélpadláson szaladgálnak, mi, nézők, pedig a színpadon ülünk, a színészek a nézőtéren játszanak. A székek fekete ponyvával vannak leterítve, középen pedig egy állványzat húzódik, ami a karzatra vezet. Itt láthatjuk, ahogy a főhős apja parancsára belekezd bosszújába.
A színészek mintha nem éreznének rá az elején a karakterekre, játékuk hamiskás, nem tűnik hitelesnek. Talán ezt az okozza, hogy ez az utolsó előadás, ebben a formában egy darabig nem lesz látható. De később mindenki belejön, már amennyire a karaktere megengedi.
Szabó Kimmel Tamás Hamletje tébolyult vadként száguld végig a darabon, csak néha áll meg, hogy bolondot csináljon az udvaroncokból, a királyból, saját anyjából és magából is. Egy bosszúálló démon elevenedik meg alakításában, akit nem igazán érdekel, kivel mi történik hadjárata során. Mellette Makranczi Zalán Királyként egy fokozatosan lecsúszó hataloméhes politikus, Polonius a
nevetséges talpnyaló mintapéldánya Rába Roland alakításában, Radnay Csilla Ophéliája tanácstalanul álldogál a díszletek között, míg Söptei Andrea királynéja inkább csak karikatúra.
A darab remekül illik a modern díszletek és jelmezek közé, a rendezés energikus, megmozgatja a nézőteret is, hiszen a színészek néha közvetlenül megszólítanak minket, Hamlet hozzánk és nekünk szól, együtt gondolkodik velünk, a Király felvont szemöldökkel értékeli ittas hitvese botladozását. Annak ellenére, hogy drámáról van szó, rengeteg apró geget, utalást rejt el a színpad és a szöveg, a sírokból csontok mellett történelmünk „hullái” is megjelennek lyukas zászló, ötágú vörös csillag formájában. A darab virtuális tere maga is színház, ahová már nem jár senki, tudatják velünk az udvaroncok.
A végső felvonásban bekövetkezik a leszámolás, ahol Hamlet 16. századi ruhában parádézik, mintha így is jelezné kívülállását. A munka elvégeztetett, azonban Fortinbras megjelenése nem hoz
feloldozást, nincs igazi változás, mert az új király csak a régi mása pepitában. Nem érzek katarzist.
Sokat gondolkodtunk azon, miért maradt el ez a felemelő érzés. Nekem Shakespeare leghíresebb műve a tipródó hős története, aki a moralitás és a parancsok között keresi lelke nyugalmát, a szabadulást a döntés terhe alól. A darab viszont nem ezt sugallja, hanem talán inkább azt, ahogy Tamás barátom kifejtette, hogy nincs semmi értelme küzdelmünknek, mert nincs megváltás, a nagymonológ is csak egy graffiti, amit elkoptat a szél és az eső, harcunk értelmetlen, mert minden ugyanúgy folytatódik.
Értékelem, hogy Alföldi Róbert megpróbált újat mondani az ezerszer ismert értelmezés mellett, de engem nem győzött meg. „Hamlet antihőssel” nem tudok együtt érezni, nincs számomra mondanivalója, talán ennél idealistább vagyok, nem tudom. Amellett az egyes rendezői eszközök, gegek is inkább kizökkentenek, nincs igazi funkciójuk. A túl sok szimbólum elnehezíti az előadást, mert a jelentésükért túlságosan meg kell dolgozni, nem gördülékeny az értelmezés.
Így részemről a vastaps a színészek játékának, a profizmusnak, a látványnak és egy korszak végének szólt. Valóban kiemelkedő és érdekes az előadás, de néha a kevesebb több, egy jól átgondolt, de szokatlan koncepció kibontakoztatásához ennél több kell. Bár kicsit sajnálom, hogy többet nem jöhetek a Nemzetinek ebbe a formájába, de a színház örök és elpusztíthatatlan, így a gyászév után talán én is látok még itt darabokat.
összjátéka a Hamletet hozta elém, ami elég ellentétes érzéseket váltott ki belőlünk. A darab Nádasdy Ádám új fordításában, de viszonylag hűen követi az eredeti művet: az első jelenetekben mind a Szellem, mind a Király és a Királyné keresi az ifjú Hamletet, akit azonban nem látunk, csak a hangját halljuk előbb függöny, majd acélfal mögül. A rendező az egész teret felhasználja, az udvaroncok a kötélpadláson szaladgálnak, mi, nézők, pedig a színpadon ülünk, a színészek a nézőtéren játszanak. A székek fekete ponyvával vannak leterítve, középen pedig egy állványzat húzódik, ami a karzatra vezet. Itt láthatjuk, ahogy a főhős apja parancsára belekezd bosszújába.
A színészek mintha nem éreznének rá az elején a karakterekre, játékuk hamiskás, nem tűnik hitelesnek. Talán ezt az okozza, hogy ez az utolsó előadás, ebben a formában egy darabig nem lesz látható. De később mindenki belejön, már amennyire a karaktere megengedi.
Szabó Kimmel Tamás Hamletje tébolyult vadként száguld végig a darabon, csak néha áll meg, hogy bolondot csináljon az udvaroncokból, a királyból, saját anyjából és magából is. Egy bosszúálló démon elevenedik meg alakításában, akit nem igazán érdekel, kivel mi történik hadjárata során. Mellette Makranczi Zalán Királyként egy fokozatosan lecsúszó hataloméhes politikus, Polonius a
nevetséges talpnyaló mintapéldánya Rába Roland alakításában, Radnay Csilla Ophéliája tanácstalanul álldogál a díszletek között, míg Söptei Andrea királynéja inkább csak karikatúra. A darab remekül illik a modern díszletek és jelmezek közé, a rendezés energikus, megmozgatja a nézőteret is, hiszen a színészek néha közvetlenül megszólítanak minket, Hamlet hozzánk és nekünk szól, együtt gondolkodik velünk, a Király felvont szemöldökkel értékeli ittas hitvese botladozását. Annak ellenére, hogy drámáról van szó, rengeteg apró geget, utalást rejt el a színpad és a szöveg, a sírokból csontok mellett történelmünk „hullái” is megjelennek lyukas zászló, ötágú vörös csillag formájában. A darab virtuális tere maga is színház, ahová már nem jár senki, tudatják velünk az udvaroncok.
A végső felvonásban bekövetkezik a leszámolás, ahol Hamlet 16. századi ruhában parádézik, mintha így is jelezné kívülállását. A munka elvégeztetett, azonban Fortinbras megjelenése nem hoz
feloldozást, nincs igazi változás, mert az új király csak a régi mása pepitában. Nem érzek katarzist. Sokat gondolkodtunk azon, miért maradt el ez a felemelő érzés. Nekem Shakespeare leghíresebb műve a tipródó hős története, aki a moralitás és a parancsok között keresi lelke nyugalmát, a szabadulást a döntés terhe alól. A darab viszont nem ezt sugallja, hanem talán inkább azt, ahogy Tamás barátom kifejtette, hogy nincs semmi értelme küzdelmünknek, mert nincs megváltás, a nagymonológ is csak egy graffiti, amit elkoptat a szél és az eső, harcunk értelmetlen, mert minden ugyanúgy folytatódik.
Értékelem, hogy Alföldi Róbert megpróbált újat mondani az ezerszer ismert értelmezés mellett, de engem nem győzött meg. „Hamlet antihőssel” nem tudok együtt érezni, nincs számomra mondanivalója, talán ennél idealistább vagyok, nem tudom. Amellett az egyes rendezői eszközök, gegek is inkább kizökkentenek, nincs igazi funkciójuk. A túl sok szimbólum elnehezíti az előadást, mert a jelentésükért túlságosan meg kell dolgozni, nem gördülékeny az értelmezés.
Így részemről a vastaps a színészek játékának, a profizmusnak, a látványnak és egy korszak végének szólt. Valóban kiemelkedő és érdekes az előadás, de néha a kevesebb több, egy jól átgondolt, de szokatlan koncepció kibontakoztatásához ennél több kell. Bár kicsit sajnálom, hogy többet nem jöhetek a Nemzetinek ebbe a formájába, de a színház örök és elpusztíthatatlan, így a gyászév után talán én is látok még itt darabokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése