Egy hobbit a Dominikai Köztársaságban – Junot Diaz: Oscar Wao rövid, de csodálatos élete

Kevés olyan könyv van, ami képes egy-két oldal után tényleg bevonni a világába. Oscar Waonak ez sikerült – rögtön megszólította a benne élő geeket, akit igyekszek elnyomni; mert hiába egyre elfogadottabb ilyen értelemben „furcsának” lenni, a munkahelyen és a hétköznapokban általában nem nyerő. Így viszont rögvest otthonosan éreztem magam és kíváncsi lettem ennek a fiúnak a történetére, amely végül is sokkal több lett, mint egy élet egyszerű leírása.

Junot Diaz első regényében ugyanis az Így veszíted el-hez hasonlóan bemutatja az Amerikába települt dominikaiak életét, de figyelmet szentel az anyaföldre is, hogy milyen okok vezetettek addig, míg sokan elhagyták a szigetet, hogy az ígéret földjén keressék boldogulásukat. Gyorstalpalót kapunk a Dominikai Köztársaság XX. századi történelméből, különös tekintettel a Trujillo-érára, mégpedig egy család három generációjának szemszögéből. Láthatjuk az elnyomás és terror képeit éppúgy, mint a viszonylagos amerikai szabadságot és azt, ahogy szereplőink az életükben botladoznak. A fő alak azonban mégis a szívtiprónak induló, aztán mégis pocakos „gyíkká” vedlő Oscar, akinek alakja, írásai és nőknél való kétségbeesett próbálkozásai hatással vannak a többi szereplőre.

Ebből az alapanyagból egy több kötetes családregényt is ki lehetne hozni, Diaz azonban jól fókuszál és érdekes epizódokat jelenít meg rengeteg összefonódó szereplő helyett. Minden karakterről pont annyit tudunk meg, amennyi lényeges, nincsenek sallangok és felesleges szálak. A szerző remekül vezeti a különböző történeteket, mindegyik izgalmas a maga módján, legyen szó az opportunista nagyapa csalódásáról, a zárkózott anya férfijairól vagy Oscar és nővére, Lola két világ közti életéről. A nagy összekötő kapocs az országon túl a fukú, az átok, amely mindig megtalálja a családot.

Identitás és szerelem – Junot Diaz – Így veszíted el

Idei olvasmányaim között ez volt az a kötet, amit maximális semlegességgel olvastam el: nem voltam rá különösen kíváncsi, csak eszembe jutott, hogy megvegyem (bár ez nagyon first world-dolognak tűnik), mert többektől jókat hallottam róla. Bevallom, sem az íróról, sem a kiadóról nem hallottam korábban, de ezután mindkettőjükre jobban odafigyelek majd.

Az első jó pontot akkor szerezte nálam a könyv, mikor a kezembe fogtam: kellemes tapintású, puhafedeles könyv, stílusos kép és tipográfia, és a borítóval megegyező kialakítású könyvjelző (komolyan, mióta lett divat könyvjelzőt adni a könyvekhez?). Az egész kötet egységes és meglepően egyedi kialakítása rövid idő alatt levett a lábamról. Már csak a beltartalomnak kellett megfognia.

Egymással nem is olyan lazán, hanem inkább mély egységben összefonódó novellákat, történeteket olvashatunk füzérben, amelyek bevezetnek bennünket az egyesült államokbeli dominikai bevándorlók életébe. A történeteknek köze van a szeretethez, szerelemhez, az elváláshoz, a halálhoz, magához az élethez. Vannak, amik egyszerűek, akár bárgyún humorosak, vannak, amik fájdalmasak vagy éppen szépek. Mindegyikben ott lüktet Amerika olyan dala, amit eddig még nem hallottam, nem éreztem: a bevándorlók édesbús valósága.

Könyvhét 2013

Ez a hétvége nem egészen úgy alakult, mint ahogy terveztem.

Ugyanis a tervezett minimum két fős mászkálgatás helyett egy főre redukálódtam, így hozta az élet. Szerencsére azonban sosem voltam egyedül, sok baráttal, ismerőssel összefutottam, beszélgettem, így a hiány nem volt olyan látványos. Helyette a programok nagyon.

2013. június 8., szombat

Szombat reggel Évi barátnőmmel a Vörösmarty téren kezdtük a napot. Nem tudom, mennyire bírta a nagy tömeget és azt, hogy rángattam egyik pulttól a másikig, de hősiesen tűrte. Kezdetnek meglátogattam az Ad Astrát és beszereztem a sok várt kötet közül egyet kettőt. Utána az Agavéhoz siettem László Zoli új könyvéért, ezek voltak azok a beszerzések, amiket mindenképpen meg akartam ejteni. Utána igazából csak a nézelődés maradt. Végigjártuk szinte az összes pultot körbe a téren,

Gyermán Petra, Vass Richárd, Sánta Kira

mint mindig, most is hihetetlen élmény volt.

11-kor persze megint az Ad Astránál kötöttünk ki, ahol a kiadó illusztrátorai dedikáltak. Nagyon tetszik, hogy a kiadó ennyire tudatosan és jól intézi a marketinget, figyel az olvasói igényekre, így nem véletlen, hogy a remek képek alkotóival sokan szeretnének találkozni. Vettem én is 5 nyomatot, ami dedikáltattam a készítőkkel, amiket valahogy biztos elhelyezek majd a szobám falán.

Ezután egy nagyszerű ebéd következett a Vapianóban, amit már tavalyról ismertem. Nagyon tetszik, hogy a szemem láttára állítják össze az ebédem, ráadásul öröm, hogy kedves is volt a szakács. Bár az nem túlzottan jó, hogy ezt külön ki kell emelni, mert ritkaságszámba megy.

Utána irány az Ingókövek bemutatója az 1000 Teában! Nagyon kedves helynek tűnt a könyvbemutató színhelye, ahol ruganyos ifjúságként ültünk a földre a személyzet kérésére (néha már annak is örülök, hogy ifjúnak aposztrofálnak), végignéztük a katonák bevonulását, kaptunk finom grúz teát (homoktövis volt benne és vagy másfél percig tartott elkészíteni, elsőre pedig nagyon furcsa volt az íze, de utána jó lett). Maga a beszélgetés jó hangulatú volt, különösen tetszett az, hogy próbálták a résztvevők kicsit részletesebben is bemutatni a valós eseményeket. Látszott, hogy hatalmas munka volt a regény elkészítésében, valós forrásokon alapul, így már nagyon várom, hogy elolvashassam. Kánai András moderációja hozta a megszokott színvonalat, bár kicsit túl öntudatosan használta a tudatosan szót...