Csúcskísérlet – Dűne

Már a Dűne-minisorozat kapcsán emlegettem a megfilmesíthetetlenséget, de mit is jelent pontosan a regény komplexitása? Egyrészt az elvont, filozofikus témákat, mint a hatalom célja és eszközei, a vallás és a messianizmus, valamint hogy mitől is lesz valaki megváltó, amiket Frank Herbert a cselekmény alapjaivá tett, melyeket a szereplők próbálnak cselekedeteikkel és gondolataikkal kifejteni. Másrészt magát az irodalmi megvalósítást: a rengeteg expozíciót, amelyek főként a párbeszédekből és a szereplők belső monológjaikból állnak össze; a karakterek sokszor nem is cselekednek, hanem inkább elmélkednek arról, mi is lenne a legcélszerűbb cselekedet az adott szituációban és mi is a többi figura tetteinek rejtett motorja. Harmadrészt maga a világépítés is bonyolult: bár sok részlet ismerős lehet a történelmi tanulmányokból, a feudális világrendből, de annak egyedisége, a hárompólusú világrend, a többi tényező, és így a tágabb társadalmi-gazdasági rendszer ismerete elengedhetetlen a konfliktusok mély megértéséhez. A film pedig vizuális médium, ahol a túl sok párbeszéd és a túl sok ismertető megterheli az alkotást, lassítja; viszont sokszor nehéz képi eszközökkel átfordítani ezeket az összetett kérdéseket – az eddigi feldolgozások nem is igazán próbálkoztak vele.

Denis Villeneuve viszont ezen az úton indult el, és sok mindent el lehet mondani a Dűnéről, de a látványa valóban igen pazar. És most nem csak arra gondolok, ami manapság már alapelvárás a nagy költségvetésű filmeknél, azaz hogy a trükkök jól működnek, a látványvilág egységes és részletesen kidolgozott, a speciális effektusok koherens részei a világnak (legegyszerűbb példája ennek a pajzs, az 1984-es Lynch-mozi egyik leggyengébb látványeleme). Hanem arra is, hogy mer támaszkodni az operatőrére, és amit lehet, képekkel mond el: a mentátok gépjellegű működését egy kifordított szemmel; a Hang erejét; a fűszer mindenütt jelenlévőségét a csillogással; a jövőbelátás megbízhatatlanságát azzal, hogy megmutatja az eltéréseket (érdemes Jamis szerepeltetését figyelni); a sardaukarok kegyetlenségét a nyelvvel és egy rövid rohammal. De nem csak az átfordításokat érdemes nézni, hanem a teljes világépítést a jelmezektől kezdve a díszleteken át a helyszínválasztásig. Egyáltalán nem rágja a néző szájába a tudnivalókat, felnőttként kezeli a nézőket és koncentrációt vár el tőlük, emiatt nem lehet egyszerű követnie annak, aki nem ismeri már eleve a Dűne világát. A 2021-es film aprólékosan felépített és végiggondolt világa könnyedén berántja a nézőjét és felfedezésre készteti, hogy jobban megértse az elé táruló ismeretlen univerzumot.

Egy meglepetések nélküli, de látványos univerzum – Dűne-minisorozat

A Dűne-tartalmak nagy sodrában kevés szó esik a Sci Fi Channel sorozatáról, pedig a 2000-ben született alkotás egy elég jó folytatást is kitermelt magából. Mielőtt csatlakoznék a Denis Villeneuve filmet elemző sokadik bloggerhez, leporoltam egy régi, soha meg nem jelent cikkemet, amit még 2015-ben írtam (a történeti kontextus kedvéért), erről a részben elfeledett, de figyelemre nem érdemtelen szériáról.

A könyvadaptációk esetén mindig rengeteg kérdés merül fel, és általában főleg azzal kapcsolatosan, mennyire lesz hű az alapanyaghoz, mennyire sikerül azt megjeleníteni, amit a korábbi olvasók és rajongók elvárnak – mint tudjuk, több ezer vagy esetleg millió ember vágyának könnyű megfelelni. A sci-fi rajongók pedig még külön finnyásak e téren, rengeteg regényre mondják azt, hogy az bizony megfilmesíthetetlen, de az szinte biztos, hogy a kész mű nem felel meg a kiindulópont kvalitásainak. Az Alapítvány-trilógia, a Hyperion, az Átjáró, de a most tárgyalt Dűne is gyakran megkapja ezt a címkét, és joggal. Szerteágazó története, sajátos filozófiája és a mű gerincét alkotó rengeteg monológ feladhatja a leckét minden valamirevaló rendezőnek.

Frank Herbert monumentális alkotásából eddig két és fél adaptáció készült. David Lynch 1984-es vízióját a magam részéről gyűlölöm, holott vannak erényei: elsősorban a szereplőgárdája (és bár régen kedveltem azt a megoldást, ahogyan a monológokat a történetbe ágyazta, ma már ez a nagy nevetségem egyik forrása), de említhetném a kosztümök és díszletek nagyszerűségét is. Ugyanakkor ezek az elemek sem tudták azt elfedni, hogy a forgatókönyv a történetet bántóan leegyszerűsítette (és helyenként teljesen félreértette/értelmezte), szinte egy olvasónapló szintjére, és képtelen volt annak komplexitását átadni. A fél „adaptáció” pedig a chile-i kult-rendező, Alejandro Jodorowsky sajátos vízióját mutatja be és egy soha el nem készült film terveit, rettentő inspiráló módon. Hogy ne lehetne lelkesedni azért az ötletért, hogy Salvador Dali játssza IV. Shaddam császárt?!