A Dűne-tartalmak nagy sodrában kevés szó esik a Sci Fi Channel sorozatáról, pedig a 2000-ben született alkotás egy elég jó folytatást is kitermelt magából. Mielőtt csatlakoznék a Denis Villeneuve filmet elemző sokadik bloggerhez, leporoltam egy régi, soha meg nem jelent cikkemet, amit még 2015-ben írtam (a történeti kontextus kedvéért), erről a részben elfeledett, de figyelemre nem érdemtelen szériáról.
A könyvadaptációk esetén mindig rengeteg kérdés merül fel, és általában főleg azzal kapcsolatosan, mennyire lesz hű az alapanyaghoz, mennyire sikerül azt megjeleníteni, amit a korábbi olvasók és rajongók elvárnak – mint tudjuk, több ezer vagy esetleg millió ember vágyának könnyű megfelelni. A sci-fi rajongók pedig még külön finnyásak e téren, rengeteg regényre mondják azt, hogy az bizony megfilmesíthetetlen, de az szinte biztos, hogy a kész mű nem felel meg a kiindulópont kvalitásainak. Az Alapítvány-trilógia, a Hyperion, az Átjáró, de a most tárgyalt Dűne is gyakran megkapja ezt a címkét, és joggal. Szerteágazó története, sajátos filozófiája és a mű gerincét alkotó rengeteg monológ feladhatja a leckét minden valamirevaló rendezőnek.
Frank Herbert monumentális alkotásából eddig két és fél adaptáció készült. David Lynch 1984-es vízióját a magam részéről gyűlölöm, holott vannak erényei: elsősorban a szereplőgárdája (és bár régen kedveltem azt a megoldást, ahogyan a monológokat a történetbe ágyazta, ma már ez a nagy nevetségem egyik forrása), de említhetném a kosztümök és díszletek nagyszerűségét is. Ugyanakkor ezek az elemek sem tudták azt elfedni, hogy a forgatókönyv a történetet bántóan leegyszerűsítette (és helyenként teljesen félreértette/értelmezte), szinte egy olvasónapló szintjére, és képtelen volt annak komplexitását átadni. A fél „adaptáció” pedig a chile-i kult-rendező, Alejandro Jodorowsky sajátos vízióját mutatja be és egy soha el nem készült film terveit, rettentő inspiráló módon. Hogy ne lehetne lelkesedni azért az ötletért, hogy Salvador Dali játssza IV. Shaddam császárt?!
Két egyedi hangú, igazi szerzői filmes bukott meg a Dűnével, mire volt hát képes az inkább televíziós sorozatok rendezőjeként ismert John Harrison német-olasz-kanadai kooprodukcióban?
Azt el kell ismerni, hogy a három részes minisorozat viszonylag jól felmondja a regényt – szerencséje is volt, hiszen a Dűnében van értékelhető cselekmény, ellentétben a későbbi epizódok inkább pszichológiai, filozófiai síkon értelmezhető történetével. Apró változtatásokat tett csak a forgatókönyv, főleg Irulan szerepének kibővítésével, de ez számomra egyáltalán nem volt zavaró – a hercegnő a későbbiekben fontos szerephez jut, így indokolt volt egy bővebb szerep. Hűséges adaptáció, a főbb történetszálakat megfelelően visszaadja, ugyanakkor Herbert univerzumának sokszínűségét nem, hiszen sem a Bene Gesserit, sem példának okáért a mentátok szerepét nem tudja visszaadni, de ez az érthetőséget nem befolyásolja. Virtuóz megoldásokkal ugyanakkor nem kényeztet, hiszen a monológok szerepeltetését és funkcióit itt nem tudták megfelelően visszaadni.
Amit a történettel nagyjából nyer a feldolgozás, azt sajnos a szereplőkkel veszíti el. Egyrészt azért, mert nem sikerült eltalálni a karakterek eredeti személyiségét – ez számomra Lady Jessica esetén a legbántóbb, hiszen rajta egyáltalán nem érezni a harcos személyiséget, szinte csak anyaként szerepel, melyet Saskia Reeves játéka csak erősít, holott ő alkatilag nagyszerű választás lehetett volna. A legtöbb színész esetében pont a fizikum az, ami kiránt a cselekményből, emlékezzünk csal a rengeteg vízpuha fremenre. A több nagyszerű alakítás mellett, mint amit William Hurt, Ian McNeice vagy P. H. Moriarty nyújtott, különösen zavaróak azok, akik egyáltalán nem találják a szerepet. A legnagyobb gond ráadásul pont a főszereplővel van, hiszen ez az adaptáció is beleesett a komoly gyerekszerepeket alkalmazó filmek nagy hibájába: a koránál sokkal idősebbnek ábrázolja Pault. Így a mű elején teljesen hiteltelen lesz a karakter, hiszen egyrészt egy felnőtt férfi mégsem tud úgy gyerekes hisztit ábrázolni, mint kellene, ugyanakkor nem is érthető a fremenek húzódozása és meglepődése, mivel nem egy gyereket lát a néző. Ahogy telik a filmidő, persze ez a hátrány eltűnik, még azzal együtt is, hogy Alec Newman nem igazán megfelelő választás.
Ha már a regény esetében leglátványosabb elemeket, a történetet és a szereplőket kiveséztem, nézzük most ténylegesen a látványt. Díszlet és kosztümök tekintetében nincs ok a panaszra, minden kellőképpen látványos és színes, számomra kicsit túlságosan is, mert ennyire nem képzeltem színpompásnak a Dűne világát, de ez legyen az én gondom. Az Oscar-díjas Theodor Pistek kitett magáért, ruháin pontosan megmutatja a szereplő rangját és fontosságát, így beleillik ebbe a feudális berendezkedésbe. Úgyszintén nagyszerű az arab motívumokkal tarkított zene is, csak a speciális effektusokat tudnám feledni. Látszik, hogy a költségvetés nagy része a tényleg remek díszletekre ment el, de nagyon illúzióromboló a valódi és a számítógéppel előállított látvány nem-illeszkedése. Kár, hogy pont itt spóroltak, mert hatásos féreg és sivatagi vihar nélkül mégsem képzelhető el egy sivatagbolygó.
Így, sokadik megtekintésre meglepően kellemes élmény volt a Dűne-minisorozat. Nem világmegváltó, egyedi vízió, hanem egy tisztes iparosmunka, ami végre nem ijeszti el a nézőt követhetetlen cselekményével, és esetleg új rajongókat is megnyerhetne a könyvfolyamnak. Ugyanakkor mióta láttam, mit ötölt ki Jodorowsky, mindig lesz egy kis űr a lelkemben, mert a Dűne nagyon megérdemelne egy olyan adaptációt, ami meg tudja idézni sokszínűségét és összetettségét. Addig azonban nézzük a férgeken lovagló német fremeneket!
A könyvadaptációk esetén mindig rengeteg kérdés merül fel, és általában főleg azzal kapcsolatosan, mennyire lesz hű az alapanyaghoz, mennyire sikerül azt megjeleníteni, amit a korábbi olvasók és rajongók elvárnak – mint tudjuk, több ezer vagy esetleg millió ember vágyának könnyű megfelelni. A sci-fi rajongók pedig még külön finnyásak e téren, rengeteg regényre mondják azt, hogy az bizony megfilmesíthetetlen, de az szinte biztos, hogy a kész mű nem felel meg a kiindulópont kvalitásainak. Az Alapítvány-trilógia, a Hyperion, az Átjáró, de a most tárgyalt Dűne is gyakran megkapja ezt a címkét, és joggal. Szerteágazó története, sajátos filozófiája és a mű gerincét alkotó rengeteg monológ feladhatja a leckét minden valamirevaló rendezőnek.
Két egyedi hangú, igazi szerzői filmes bukott meg a Dűnével, mire volt hát képes az inkább televíziós sorozatok rendezőjeként ismert John Harrison német-olasz-kanadai kooprodukcióban?
Azt el kell ismerni, hogy a három részes minisorozat viszonylag jól felmondja a regényt – szerencséje is volt, hiszen a Dűnében van értékelhető cselekmény, ellentétben a későbbi epizódok inkább pszichológiai, filozófiai síkon értelmezhető történetével. Apró változtatásokat tett csak a forgatókönyv, főleg Irulan szerepének kibővítésével, de ez számomra egyáltalán nem volt zavaró – a hercegnő a későbbiekben fontos szerephez jut, így indokolt volt egy bővebb szerep. Hűséges adaptáció, a főbb történetszálakat megfelelően visszaadja, ugyanakkor Herbert univerzumának sokszínűségét nem, hiszen sem a Bene Gesserit, sem példának okáért a mentátok szerepét nem tudja visszaadni, de ez az érthetőséget nem befolyásolja. Virtuóz megoldásokkal ugyanakkor nem kényeztet, hiszen a monológok szerepeltetését és funkcióit itt nem tudták megfelelően visszaadni.
Ha már a regény esetében leglátványosabb elemeket, a történetet és a szereplőket kiveséztem, nézzük most ténylegesen a látványt. Díszlet és kosztümök tekintetében nincs ok a panaszra, minden kellőképpen látványos és színes, számomra kicsit túlságosan is, mert ennyire nem képzeltem színpompásnak a Dűne világát, de ez legyen az én gondom. Az Oscar-díjas Theodor Pistek kitett magáért, ruháin pontosan megmutatja a szereplő rangját és fontosságát, így beleillik ebbe a feudális berendezkedésbe. Úgyszintén nagyszerű az arab motívumokkal tarkított zene is, csak a speciális effektusokat tudnám feledni. Látszik, hogy a költségvetés nagy része a tényleg remek díszletekre ment el, de nagyon illúzióromboló a valódi és a számítógéppel előállított látvány nem-illeszkedése. Kár, hogy pont itt spóroltak, mert hatásos féreg és sivatagi vihar nélkül mégsem képzelhető el egy sivatagbolygó.
Így, sokadik megtekintésre meglepően kellemes élmény volt a Dűne-minisorozat. Nem világmegváltó, egyedi vízió, hanem egy tisztes iparosmunka, ami végre nem ijeszti el a nézőt követhetetlen cselekményével, és esetleg új rajongókat is megnyerhetne a könyvfolyamnak. Ugyanakkor mióta láttam, mit ötölt ki Jodorowsky, mindig lesz egy kis űr a lelkemben, mert a Dűne nagyon megérdemelne egy olyan adaptációt, ami meg tudja idézni sokszínűségét és összetettségét. Addig azonban nézzük a férgeken lovagló német fremeneket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése