2021. szeptember 17., péntek

Ismerkedés a világ filmgyártásával - Isoken

Ahogy látom az interneten, az amerikaiak szeretik (vagy nem szeretik, csak néha szokták) magukat korholni azért, mert nem néznek nem angol nyelvű filmeket, lévén sokszor feliratosak és nincsenek hozzászokva. Ez elég jogos kritikának tűnik, hiszen az egyik legnagyobb, ráadásul meglehetősen komfortos és nézőbarát filmipar az övék, nem feltétlenül kell megerőltetni magukat, akkor is találnak nekik tetsző filmeket. Ugyanakkor azon kaptam magam, hogy a kritika rám is érvényes lehet: én ugyan nézek feliratos filmeket, hiszen szinte minden angol nyelvű filmet így nézek meg, de ez nem azt jelenti, hogy sok alkotást nézek nem angolszász nyelvterületről. A frissen kezdett 1001 film-projektemben is csak egy külföldi film szerepel, de az Utazás a Holdba némafilm. Szóval van mit behozni.

Ebben pedig segítségünkre lehetnek a streamingoldalak: mivel ezek az egész világnak szólnak, az egész világból származó filmeket megtalálunk rajta – ha akarunk. Az algoritmusok ugyanis nem kedveznek ennek: preferenciáink, korábbi megtekintéseink alapján ugyanis megeshet, hogy nem látunk egy nem angolszász filmet sem. Habár A nagy pénzrablás (La casa de papel, 2017-2021) vagy a Lupin (Lupin, 2021) sikere azt mutatja, van érdeklődés, a sorozatok iránt legalábbis mindenképpen, számomra mégis kérdéses, hogy a filmes közegben kevésbé ismert országok filmjei eljutnak-e a széles közönséghez. Az első indiai filmemet tavaly néztem meg a Netflixen és bár azóta megismerkedtem mással is, nem bombáz az algoritmus újabb mozikkal. Ugyanakkor megpróbálok figyelmesebb lenni: az elmúlt két évben néztem svájci vagy holland filmet, lengyel sorozatot egyaránt. És idén megtaláltak a nigériai filmek is.

Nigériai filmgyártása (amit Nollywood néven is emlegetnek a jó marketingesek) a világ három legnagyobb filmipara között van, mint volumenben, mind bevételben egyaránt, ugyanakkor mégis alig ismerjük. Legyen bármilyen bosszantó és bántó, az afrikai kontinens egy nagy masszaként tűnik fel előttem: történelmét, kultúráját csak általánosan ismerem, különösen a Szaharától délre eső területeket; a nemzetközi filmforgalmazást csak néha éri el egy-egy District 9-hoz hasonló siker. Ráadásul az emberben él valamiféle, nem feltétlenül hízelgő kép arról, hogy a kontinens mozija nem a legmagasabb minőségű, amit az internetre felkerülő bizarr, régi moziposzterek is fűtenek. Az előítéleteket azonban érdemes leküzdeni, és ebben segítségünkre lehetnek az Isokenhez (Isoken, 2017) hasonló filmek.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a film értékelésében nem játszik szerepet egzotikuma, de azt is hozzá kell tennem, hogy ez az egzotikum nem grandiózus exhibicionizmusából fakad, mint legtöbbször az indiai mozik esetében, hanem éppen hétköznapiságából. Az Isoken a címszereplő fiatal nő története, akinek családja elvárásai és saját vágyai között kell döntenie. Ismerős a történet és ismerős világának konzervativizmusa is, ugyanakkor mégis különböznek a problémái. A film felvetései éppen emiatt arra késztetik a nézőt, hogy megismerkedjen kicsit mélyebben azzal a társadalommal, amit a képeken lát.

Isoken 34 éves, jó iskolát végzett és munkájában sikeres nő, de egyedülálló. És ez egy komoly hiányosság abban a társadalomban, ahol a nő legfontosabb célja az életben, hogy egyetem után férjhez menjen és gyerekeket szüljön, amit a hősnő anyja nem győz emlegetni. Isoken érzi a nyomást, de ugyanakkor romantikus alkatként az igazit keresi. Így végül két férfivel is megismerkedik: egy jóképű, sikeres vállalkozóval, aki tökéletes nigériai férjalapanyag és egy oyinboval, azaz egy fehér férfivel, aki leginkább megtestesíti, amit egy igazi partnertől elvár. Míg végül döntést hoz, mi megismerjük azt az összetett elvárásrendszert, amiben egy mai nigériai nőnek lavíroznia kell a boldogságáért.

A nyugati filmeken szocializálódott nézőnek nem lesznek meglepőek a film fordulatai; a Bridget Jones naplója (Bridget Jones's Diary, 2001), A csúf igazság (The Ugly Truth, 2009) vagy a Szex és New York (Sex and the City, 1998-2004) sorozat (Carrie brazil gyantás jelenetét szinte egy az egyben átemelték) egyértelműen eszünkbe juthat a történetről. Az elsőfilmes író-rendező, Jadesola Osiberu forgatókönyvének ereje azonban nem ebben rejlik, hanem a humorában és az olyan apró jelenetekben, amik fellebbentik a fátylat a lagosi mindennapokról. Mint a filmbéli barátnők civódása és beszélgetései, amiből egyértelmű képek kapunk arról, hogyan kell(ene) egy nőnek viselkedni, hogyan öltözzön vagy viselkedjen egy randi előtt, amiből kitűnnek a kolonializmus örökségei is (a göndör afro-frizura helyett hosszú, egyenes haj, még ha paróka is kell hozzá). Vagy a fehér férfiakkal kapcsolatos gondolatok, hogy azok a nők, akik fehér férfiakkal randiznak, „post-colonial blues”-ban szenvednek. Vagy amikor Isoken a családi vacsora előtt a férfiakkal beszélget a gazdaságot érintő témákról, mire megkapja anyjától, miért nem jött neki segíteni a konyhába, hiszen ez egy nő dolga. Ugyan a film nem vizsgálja ezeket a kérdéseket mélyen, és nem is ad rájuk igazi választ (aminek feminista kritikáját érdemes elolvasni egy nigériai portálon, angol nyelven), de pont elégséges a film választott műfajához, a romantikus komédiához, kellemesen fűszerezi azt.

A meglepetések hiánya ellenére nagyon élveztem Isoken útját és felismeréseit. A legjobban talán azt, hogy ez valóban egy belső utazás volt, saját magának kellett felismerni és megélni ezeket a döntéseket, a férfiak nem verekedtek össze érte, hogy így kényszerítsék választásra. Üdítő volt ezt látni, mint ahogy azt is, hogy az életében lévő férfiakból sem lettek rosszfiúk, akkor sem, ha a hősnő éppen nem őket választotta – nem kell degradálni őket annak érdekében, hogy a főszereplő dönteni tudjon. Ebben nagy segítség volt a szereplőgárda: Dakora Akande visszafogottan és érzékenyen játszotta a főszereplőt; Mark Rhys kifejezetten szórakoztató volt az oyinbo fehér fiú szerepében (bár néha kicsit túljátszotta a szerepét), Joseph Benjamin pedig úgy volt tenyérbemászóan magabiztos, hogy kedvelhető maradt. Hármasuk dinamikája nagyszerű; a néző érzi az erővonalakat, a vonzás-taszítás finom játékát. A mellékszereplők jóval eklektikusabbak, sokan amolyan „over the top”-figurák, mint Tina Mba az anya szerepében, aki helyenként karikatúraszerű, mégis megőriz valamit a karakter emberségéből. Érdekes Patrick Doyle apafigurája, akiben a megértő szülő és a visszafogott férj alakja keveredik. A színes szereplőgárda minden alakja nem jut elég térhez, de mindennel együtt is szórakoztatóak.

A sok dicséret után azért beszélni kell arról is, ami nem annyira működik, legalábbis a mi standardjaink szerint: a megvalósítás. Azt azért kiemelem, hogy a nigériai elvárásoknak már csak abban is megfelel a film, hogy tiszta a képe, szóval a helyi sajtó inkább ünnepelte azért, amiért én ostorozom (bár úgy sejtem, a film költségvetése és a filmkészítők filmoktatáshoz való hozzáférése sem feltétlenül felel meg a magyar, vagy éppen az amerikai lehetőségeknek). Kiállításában a film egy olcsó tévéfilmnek hat; helyszínei szűkösek, díszletei helyenként zavaróak, nem letisztultak. A világítástól a szereplőknek gyakran sárga a bőre, a hang és a zörejek felvétele sokszor zavaró, míg a vágással is vannak problémák. A fényképezéssel különösen sok a gondom, nemcsak a fókusz rossz beállítása, de a kompozíciók miatt is, nehéz észrevenni a lényeget, nem mindig találja meg a jó képkivágatot a témához. Ezzel együtt is vannak jó megoldásai, mint amikor kettéosztott képernyőn látjuk Isoken kettős életét, hogyan illik bele a két férfi életébe; a testvérek egymás közötti, és a főszereplő apjával való beszélgetése a film végén megtalálja a tökéletesen intim pillanatokat; a négy barátnő csacsogása a film elején vagy a két csókjelenet a két fiúval, az áramszünetben és a múzeumban. De még ezekben is sokszor zavaró a zenehasználat: amilyen jók az élő zenés, koncertes jelenetek, a filmben elhangzó legtöbb más zene a legrosszabb sablonokkal dolgozik, így hajlamos kirántani a hangulatból. Ki kell emelnem viszont a kosztümöket: csodás színeivel és izgalmasak és látványosak, remekül mutatják be a soknemzetiségű ország hagyományait.

Nem tökéletes mozi az Isoken, de ettől még érdemes megnézni. Egyrészt, hogy lássunk valami mást, mit a megszokott, hogy hagyjuk magunkat meglepni attól, amit egy film ad számunkra. Különösen azért, mert azután, hogy a mainstream nyugati filmművészet, különösen az USÁ-ban küzd a reprezentáció kérdésével, kifejezetten izgalmas egy olyan mozit látni, amiben a fehér ember a kisebbség; és bár nőként könnyen találtam azonosulási pontot, kíváncsi lennék, hogy egy férfi mit gondol egy ilyen filmről. Másrészt ismerkedjünk meg egy nálunk kevéssé ismert kultúrával, aminek filmes hagyományai és formanyelve is a miénktől eltérően alakult. A megismerés pedig segít a megértésben, még akkor is, ha az ábrázolt csoportok csak egy kis szeletét mutatják be az afrikai életnek és valóságnak. És talán meglepődünk, hogy a mi problémáinktól nem is állnak annyira távol a nigériai konzervatív mindennapok sem. 
 
Egy kicsivel többet olvashattok a film nigériai fogadtatásával és kapcsolódó elvárásokkal kapcsolatban ezen az oldalon, valamint a wikipédia linkszekcióját is érdemes böngészgetni. 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése