A West Side Storyt könnyű lenne elkönyvelni az egyszerű “Shakespeare tinédzsereknek”-olvasat szerint, hiszen Rómeó és Júlia történetét látjuk megelevenedni New York-i kulisszák között, a régi, veretes szöveg helyett modern szlenggel és hasonlóan izgalmasan modern zenével. Stephen Sondheim és Arthur Laurents szövegei azonban ennél sokkal gazdagabb értelmezést tesznek lehetővé, ami különösen feltűnő lett a Szegedi Szabadtéri Játékok bemutatóján. Alföldi Róbert rendezése azonban korántsem hiba nélküli, így kíváncsi lettem, hogy a régi film hogyan működik egy összehasonlításban.
West Side Story a színházban (2021)
A Szegedi Dóm előtti nagyszabású színpad szinte kiált a látványos előadásokért; talán ezért sem véletlen, hogy legtöbbször musicalek, operák, operettek találják meg helyüket az ideiglenes deszkákon. Ezen a forró, augusztusi estén azonban azt éreztem, hogy minden látványossága ellenére a West Side Story nem találja a helyét. Az egyszerű, könnyen mozdítható, mégis ötletes díszletek ellenére a színpad üres maradt, a szürke falak és a folyamatosan becsukódó ajtók tengerében a főhősök inkább csak botladoztak. Az erőteljes koreográfiák is elvesztek a térben; egy pillanatig sem éreztem, hogy elkapott volna a lendület, helyette az első felvonás közepette az unalommal harcoltam. Pedig Leonard Bernstein zenéje harcolt értem, a rendezés azonban nem: az előadás végéig sem találta meg az egyensúlyt az intim, személyes tragédia és a nagyívű társadalmi kérdések között, amelyek áthatják az eredeti darabot.
Alföldit mindig is foglalkoztatta a „menni vagy maradni”-kérdésköre, ami több, korábbi rendezésében is feltűnt (a Hegedűs a háztetőn 2018-as szabadtéri előadásában legalábbis mindenképpen). Az „America” ennek kvintesszenciája, ahogyan a Puerto Rico-i lányok az óhaza korlátairól és a lehetőségek új hazájának előnyeiről énekelnek. Ennek párjaként a „Gee, Officer Krupke” feltárja a bevándorló lét és az intézményrendszer árnyoldalait, ahogyan az magára hagyja az abba bekerülő fiatalokat – ezt a jelentésréteget külön aláhúzza a hatalmi figurák viselkedése az egész előadás során. Mindkét dalt erőteljes szimbólumok keretezik; Alföldi az amerikai lobogó beemelésével karikírozza az USÁ-t, egyúttal ellenpontot képez az esetlegesen megjelenő naiv optimizmusnak.
A bevándorlás kérdésein túl az előadás a nemi szerepmodelleket is megvizsgálja. Meglepően erőteljesen jelenik meg a konkrét fizikai erőszak: nem csak a férfiak, de a nők részéről is: a fiúk viselkedése ugyanis fogadóra is talál a velük kacérkodó lányoknál: Anita úgy beszél a bunyóról, mint ami szükséges rossz azért, hogy utána szenvedélyesebb legyen szeretője, Bernardo; de az ellenlábas bandát vezető Riff is éppolyan erőszakos a lányokkal, mint a Cápák parancsnoka. Maga Anita sem mentes ettől, szokatlanul vadul viselkedik a honvágyban szenvedő Rosaliával, vagy a szerelmes Mariával szemben. A bandatagok erőszakosságában virágzik a toxikus maszkulinitás, aminek egyértelmű „csúcspontja” Anita erőszakjelenete, ami ezúttal közel sem érződött kísérletnek, helyette egy viszolyogtatóan életszerű, valós aktusnak hatott.
Másik vetülete a bandák egymás közötti kakaskodásai során egyértelműen a homoszexualitáshoz kapcsolódó figurák, gúnyos beszólások jelennek meg, lehetetlenné téve a másság bármilyen fokú megélését. Az előadás kiemeli és hangsúlyozza a gyengédséget, de csak pillanatokat enged a szereplőknek: ahogyan a késelés helyszínéről menekülő Jets-tagok megosztják egymással fájdalmukat, vagy ahogy a Jets-hez csatlakozni kívánó fiús lány, Akárkié is csak akkor kaphat elismerést, ha más nem látja (hogy ezen jelenetek mennyire minősülnek queercodednak, azaz mennyire foglalják magukban szereplőinek másságát, is érdekes kérdés). Ezek ellenpontjaként jelenik meg a giccses, neon Szűz Mária, ami a megértés és szeretet ritka pillanataiban felvillan a színpadon. Sajnos, kevés szerep jut számára a West Side Story világában; az erőszak, a férfi szerepfelfogás köreiből nincs kitörés, csak a végkifejlet villantja fel a lehetőségét annak, hogy Tony halála által talán ebben is változás következhet be.
De végső soron hiába vet fel érdekes kérdéseket az előadás, ha a felszínen képtelen koherens egésszé rendezni magát. Ritmusa és tempója végig egyenetlen, a jelenetek igazi kapcsolódás nélkül követik egymást, nem tudtak lekötni. De jelentéktelenül ábrázolja a szerelmi történetet, ami a darab igazi kötőanyaga, és a konfliktusok ellenpontja. Tony és Maria szerelmén keresztül tudunk kapcsolódni a bandák közötti konfliktus szörnyűségéhez; nem önmagában kelt feszültséget a folyamatos harc, hanem azért, mert összezúzza két szépreményű fiatal álmait és életét. Éppen ennek a dinamikának a megértése hiányzott a dramaturgiából, holott a színészgárda mindent megtett a hitelesség érdekében (különösen Medveczky Balázs Bernardója volt emlékezetes). Mégsem ez az igyekezet maradt meg bennem, hanem az a rendkívül szerencsétlen megoldás, hogy a Mariát játszó Ágoston Katalin prózai szövegeiben valamiféle akcentussal beszélt. Angolul ez a megoldás kézenfekvő, ugyanakkor magyar nyelven stílusidegennek hat: nem kelti ugyanazon képzettársításokat és értékítéleteket, mint eredeti kontextusában, az előadás azonban nem ad neki új jelentést sem. Esetleg Maria figurájának gyerekességét hangsúlyozza vele, ugyanakkor az énekek során ez nem jelenik meg, így még felemásabb hatást kelt. Az előadás a fentiek miatt teljesen kivetett magából, nem engedte, hogy együtt érezzem szereplőivel, így hatása sem tudott érvényesülni, érdekes kérdésfelvetései elvesztek
West Side Story (1961)
A színház mindig a mának készül, a film inkább az örökkévalóságé, tartja a közhely, és ennél igazabbat nem is lehet kitalálni erre a mozira. Robert Wise és Jerome Robbins rendezése korántsem annyira ambiciózus, mint Alföldi színpadi adaptációja, talán nem akar olyan nagy megállapításokat tenni a hatalomról, a bevándorlásról vagy éppen a nemi szerepekről, de talán éppen ezért kötötte le végig a figyelmem. No, meg azért, mert tökéletesen használta fel a mozi médiumában rejlő lehetőségeket az adaptálás során.
A prológus talán az igazi esszenciája annak, hogy miért szinte tökéletes ez az adaptáció: nem csak a mozgás, a film és a zene egysége miatt. Hanem azért, ahogy a fényképezés, a vágás és rendezés segítségével hogyan tudunk meg mindent az erővonalaktól kezdve a konfliktuson át szinte egy szó nélkül. A tánc a nem is annyira rejtett feszültségek, de a játékosság hordozója is. A kamera pedig egyik bandát a másik után mutatja be, együtt helyükkel az utcán, felosztja a teret, ugyanakkor el is helyezi a film világát a kor New Yorkjának kiábrándítóan egyforma háztömbjei között, ugyanakkor mégsem válik szürkévé, a színek nem csak a figurák jelzésértékű ruháiban jelennek meg, de a környezetben is. Teátrális, de az ugráló, gyors kameramozgás mégis élővé teszi a jelenetet. Közelképek és tablók, jól megválasztott, vibráló helyszínek kísérik a Sharkok és a Jetek kakaskodását.
West Side Story a színházban (2021)
A Szegedi Dóm előtti nagyszabású színpad szinte kiált a látványos előadásokért; talán ezért sem véletlen, hogy legtöbbször musicalek, operák, operettek találják meg helyüket az ideiglenes deszkákon. Ezen a forró, augusztusi estén azonban azt éreztem, hogy minden látványossága ellenére a West Side Story nem találja a helyét. Az egyszerű, könnyen mozdítható, mégis ötletes díszletek ellenére a színpad üres maradt, a szürke falak és a folyamatosan becsukódó ajtók tengerében a főhősök inkább csak botladoztak. Az erőteljes koreográfiák is elvesztek a térben; egy pillanatig sem éreztem, hogy elkapott volna a lendület, helyette az első felvonás közepette az unalommal harcoltam. Pedig Leonard Bernstein zenéje harcolt értem, a rendezés azonban nem: az előadás végéig sem találta meg az egyensúlyt az intim, személyes tragédia és a nagyívű társadalmi kérdések között, amelyek áthatják az eredeti darabot.
A bevándorlás kérdésein túl az előadás a nemi szerepmodelleket is megvizsgálja. Meglepően erőteljesen jelenik meg a konkrét fizikai erőszak: nem csak a férfiak, de a nők részéről is: a fiúk viselkedése ugyanis fogadóra is talál a velük kacérkodó lányoknál: Anita úgy beszél a bunyóról, mint ami szükséges rossz azért, hogy utána szenvedélyesebb legyen szeretője, Bernardo; de az ellenlábas bandát vezető Riff is éppolyan erőszakos a lányokkal, mint a Cápák parancsnoka. Maga Anita sem mentes ettől, szokatlanul vadul viselkedik a honvágyban szenvedő Rosaliával, vagy a szerelmes Mariával szemben. A bandatagok erőszakosságában virágzik a toxikus maszkulinitás, aminek egyértelmű „csúcspontja” Anita erőszakjelenete, ami ezúttal közel sem érződött kísérletnek, helyette egy viszolyogtatóan életszerű, valós aktusnak hatott.
Másik vetülete a bandák egymás közötti kakaskodásai során egyértelműen a homoszexualitáshoz kapcsolódó figurák, gúnyos beszólások jelennek meg, lehetetlenné téve a másság bármilyen fokú megélését. Az előadás kiemeli és hangsúlyozza a gyengédséget, de csak pillanatokat enged a szereplőknek: ahogyan a késelés helyszínéről menekülő Jets-tagok megosztják egymással fájdalmukat, vagy ahogy a Jets-hez csatlakozni kívánó fiús lány, Akárkié is csak akkor kaphat elismerést, ha más nem látja (hogy ezen jelenetek mennyire minősülnek queercodednak, azaz mennyire foglalják magukban szereplőinek másságát, is érdekes kérdés). Ezek ellenpontjaként jelenik meg a giccses, neon Szűz Mária, ami a megértés és szeretet ritka pillanataiban felvillan a színpadon. Sajnos, kevés szerep jut számára a West Side Story világában; az erőszak, a férfi szerepfelfogás köreiből nincs kitörés, csak a végkifejlet villantja fel a lehetőségét annak, hogy Tony halála által talán ebben is változás következhet be.
De végső soron hiába vet fel érdekes kérdéseket az előadás, ha a felszínen képtelen koherens egésszé rendezni magát. Ritmusa és tempója végig egyenetlen, a jelenetek igazi kapcsolódás nélkül követik egymást, nem tudtak lekötni. De jelentéktelenül ábrázolja a szerelmi történetet, ami a darab igazi kötőanyaga, és a konfliktusok ellenpontja. Tony és Maria szerelmén keresztül tudunk kapcsolódni a bandák közötti konfliktus szörnyűségéhez; nem önmagában kelt feszültséget a folyamatos harc, hanem azért, mert összezúzza két szépreményű fiatal álmait és életét. Éppen ennek a dinamikának a megértése hiányzott a dramaturgiából, holott a színészgárda mindent megtett a hitelesség érdekében (különösen Medveczky Balázs Bernardója volt emlékezetes). Mégsem ez az igyekezet maradt meg bennem, hanem az a rendkívül szerencsétlen megoldás, hogy a Mariát játszó Ágoston Katalin prózai szövegeiben valamiféle akcentussal beszélt. Angolul ez a megoldás kézenfekvő, ugyanakkor magyar nyelven stílusidegennek hat: nem kelti ugyanazon képzettársításokat és értékítéleteket, mint eredeti kontextusában, az előadás azonban nem ad neki új jelentést sem. Esetleg Maria figurájának gyerekességét hangsúlyozza vele, ugyanakkor az énekek során ez nem jelenik meg, így még felemásabb hatást kelt. Az előadás a fentiek miatt teljesen kivetett magából, nem engedte, hogy együtt érezzem szereplőivel, így hatása sem tudott érvényesülni, érdekes kérdésfelvetései elvesztek
West Side Story (1961)
A prológus talán az igazi esszenciája annak, hogy miért szinte tökéletes ez az adaptáció: nem csak a mozgás, a film és a zene egysége miatt. Hanem azért, ahogy a fényképezés, a vágás és rendezés segítségével hogyan tudunk meg mindent az erővonalaktól kezdve a konfliktuson át szinte egy szó nélkül. A tánc a nem is annyira rejtett feszültségek, de a játékosság hordozója is. A kamera pedig egyik bandát a másik után mutatja be, együtt helyükkel az utcán, felosztja a teret, ugyanakkor el is helyezi a film világát a kor New Yorkjának kiábrándítóan egyforma háztömbjei között, ugyanakkor mégsem válik szürkévé, a színek nem csak a figurák jelzésértékű ruháiban jelennek meg, de a környezetben is. Teátrális, de az ugráló, gyors kameramozgás mégis élővé teszi a jelenetet. Közelképek és tablók, jól megválasztott, vibráló helyszínek kísérik a Sharkok és a Jetek kakaskodását.
A mozi ugyanezen elvek mentén halad tovább, látványos átkötések, a kor technológiai szintjén megvalósított ötletes kiemelések és hátterek kísérik a szereplőket. A koreográfia és a szenvedélyes színészi játék azonban elfeledtetik a nézővel a kisebb hibákat. A film első fele a játékosság és a szerelem helye: a dalok hangvétele legtöbbször csúfolódó és szórakoztató, mint az „America” vagy a "Gee, Officer Kripke” esetén, a fiatalság illúzióját és meg nem értettségét minden néző átérezheti. Ugyanakkor naiv és szenvedélyes, mint az „I Feel Pretty” vagy a „Maria”. A feszültség ott vibrál a „Dance at the Gym”-ben, mégsem uralkodik el a film hangvételén, mert az a fiatal szerelemre koncentrál. Ez a West Side Story sokkal inkább shakespeare-i, mert nem veszíti el szeme elől a főszereplőit, Mariát és Tony-t, akik ebben az élhetetlen világban próbálnak meg boldogulni és reménykedni. A színpadi musicalhez képest változik a dramaturgia, de ez is a film előnyére szolgál, mert így a végjátékra a teljes hátteret ismerjük a fiatalság szociális dilemmáitól kezdve a bevándorlás hátrányaival bezárólag.
De sokkal jobban szerettem a filmváltozat színészeit is. Könnyebb dolguk is volt, hiszen közelképekben könnyebb átadni az érzelmeket, mint 100 méterről egy szabadtéri színházban, de mégis, Rita Moreno robbanékony és érzékeny Anitája, George Chakiris Bernardoja vagy Russ Tamblyn Riffje illúziókeltőek és erőteljesek. Natalie Wood Mariája és Richard Beymer Tonyja helyenként már-már lihegősen lelkesnek és romantikusnak tűnik, de nem ilyenek a tinédzserek, akik azt hiszik, nekik minden sikerül? De nem csak, mint figurák remekek, de az énekhang és a tánctudás is a helyén van (még akkor is, ha Natalie Wood helyett Marni Nixon énekelt). Elkapták a darab életérzését és megtestesítették karaktereit, ennél többet pedig nem várhatunk el.
Az, hogy a West Side Story 1961-es filmes feldolgozás klasszikus, talán nem kell hangsúlyozni. Hogy a 2021-es színházi feldolgozás az lesz, amit évek múlva is emlegetnek a színházba járók, még kérdéses. Az interneten fellelhető kritikák dicsérik, talán csak én nem találtam meg vele a közös hangot. A történet mindenesetre örök érvényű, amit időről időre megéri elővenni. Mert amíg él a rivalizálás, amíg nem tudjuk meghallgatni, megérteni egymást, addig el kell mesélni. Talán a most készülő új filmváltozat is hozzá tud tenni új rétegeket ehhez a több mint 60 éves alkotáshoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése