Mi milyen történetet kapunk a szüleinktől? – Sofi Oksanen: Sztálin tehenei

Mi milyen történetet kapunk a szüleinktől? - éppen csak elkezdtem olvasni a boszorkányos kinézetű írónő kötetét, amikor rögvest ez a kérdés merült fel bennem. Hány olyan története lehet szüleinknek, nagyszüleinknek, amelyet nem ismerünk, mégis hatással van az életünkre? Ráadásul Oksanen könyve azért is vág a húsomba, mert az én őseim is a szovjetek fennhatósága alatt élték életüket, mindennapjaikat. Az üres polcok és korrupció mellett a besúgás és a gyomrot szorító félelem ugyanúgy része volt életüknek, mint a könyv szereplőinek.

Miért nem beszélhetek arról, hogy észt vagyok? – tehette fel a kérdést a Finnországban nevelkedett Anna. A kislányt anyja úgy neveli, hogy új hazájában egyáltalán nem beszélhet ősei otthonáról, még csak nem is utalhat rá, hogy bármilyen köze van a keleti tömbhöz. Mert a szovjet lányok „olyanok”, és Annára még csak véletlenül sem lehet ez igaz. De mégis rendszeresen átjár édesanyjával a vasfüggönyön túlra, saját benyomásai összekeverednek a tiltásokkal, és nem tudja igazából, hogyan is éljen. Felnőve pedig hiába próbál kiigazodni életén, vannak olyan titkok, amivel sosem lesz tisztában.

Egyáltalán tudjuk, mi az örökségünk? – gondolkozhat el az olvasó, miközben három generáció nőinek életével ismerkedik. Nagyanya, anya és lánya történeteiben más-más traumák jelennek meg, amelyek pontosan jellemzik az adott kort. A sztálinizmus évtizedeiben a teljes elnyomás és elhallgatás, amely tovább él a Finnországba költöző anyában, aki észt származásáról, és lányában, aki bulimiájáról/anorexiájáról hallgat. És ebből a spirálból kijönni egyáltalán nem könnyű, ha egyáltalán lehetséges.