Feljegyzések a geekség egérlyukából - Ernest Cline: Ready Player One

Nem fogom szeretni, sőt, utálni fogom ezt a könyvet, szólt sommás megállapításom, mielőtt a kezembe vettem (bár ezt írtam már másutt). És, hát, be kell ismernem, hogy részben tévedtem. Mert ez a könyv szerethető, sokkal inkább, mint balvégzetű utódja, az Armada. Ennek ellenére kritikátlanul képtelen vagyok rajongani érte.

A Ready Player One ismét csak egy tökéletes esszenciája a geekségnek, az 1980-as évek nosztalgiájának (aminek persze én is képes vagyok felülni, ld. synthwave) és a hollywoodi sablonoknak. Vegyük a régi filmek tökéletes három pilléres szerkezetét: mutassuk be a hőst és vázoljuk fel a konfliktust; növeljük a feszültséget a leszámolásig, benne azzal a szokásos fordulattal, hogy a hősnek muszáj csalódnia és emiatt változnia; majd hozzunk megnyugvást hőseinknek. Eddig rendben is vagyon, Cline kipipál minden összetevőt, jól építi fel a cselekményt, végig izgalmas és alapvetően lebilincselő a történet, még akkor is, ha a fent vázoltak alapján a legordasabb sablonokkal népesíti be (aminek egy része, ha már geekség, a Scott Pilgrimben sokkal jobb volt). Gonosz, arctalan nagyvállalat, akinek vezetője a legkevésbé jellemzett gonosz az utóbbi időben; kisebbségi, de legalábbis külföldi mellékszereplők; varázslószerű mentorfigura; titokzatos milliomos; küldetés, amit csak a legkisebb királyfi tud megoldani – a mesék legalapvetőbb kellékei modern külsőben.

Retro: A vámpír utódja - Bram Stoker: A fehér féreg fészke

Amennyit foglalkoztam mostanában Drakulával és más régi horrorszörnyekkel, elővettem egy régi cikkem Bram Stoker egy, a vámpírmitológián túlmutató könyvéről. Az írás valamikor 2009-ben jelent meg az Intergalaktikán, az Így írtok ti blogon és az egyik első recenziós könyveim egyike volt. Régi szép idők olyan emberekkel, akiket elfújtak tőlem az évek...

Ha azt mondom, Bram Stoker, szinte mindenkinek a Drakula jut az eszébe. Hiába, no, vannak egykönyves szerzők, akik hiába próbálkoznak első, kirobbanó sikerüket követően bármivel, tőlük örökké ugyanazt várják. A Metropolis Media azonban úgy döntött, megmutatja, mi van a vámpír árnyékában.

Az ifjú Adam Salton egyetlen élő rokona, a nagybátyja invitálására hazatér Ausztráliából Anglia egy ősi idők óta lakott vidékére. A fiatalember kezdettől fogva különös árnyak között éli új életét, egy bogaras és különc, régi-új földesúr és egy titokzatos asszony egyre szorítóbb környezetében. A szerelem és az ősi fenevad, a fehér féreg felbukkanásával neki is határoznia kell, mit is tegyen boldogsága érdekében…

Sokkterápia - Brandon Hackett: Xeno

Az első sokkon éppen csak túlesve kell megmondanom, mennyire meg vagyok lepve. Brandon Hackett könyvei eddig a lehető legritkább esetben kötöttek le, általában az első pár oldal után félreraktam őket (bár ezt már anno Az ember könyvénél is leírtam). A Xeno viszont az elmúlt évek egyik, ha nem a legjobb magyar sci-fi regénye. Pont.

A Xeno története abból az alaphelyzetből indul ki, hogy a Földön egyik pillanatról a másikra megjelenik egy idegen faj, aki féreglyukak segítségével összeköti az emberi civilizációt három másik fajjal: az alkotáskényszeres firkákkal, a titkolódzó hidrákkal és a megfejthetetlen ostorosokkal. A migrátoroknak nevezett szuperfaj nem látható, csak a szónokoknak nevezett, kiürített elméjű példányokon kommunikál, cserébe önkényesen mozgatja, irányítja a fajokat és semmit nem árul el céljairól. Az együttműködésre egyébként nem hajlandó firkák és hidrák összefognak a xenofób emberiséggel, hogy együtt eljutva a migrátorok központjába, az Eredőbe, megfejtsék a rejtélyt, ami erre a három bolygóra hozta őket és megszabaduljanak tőlük.

Top 10 irodalmi házasság – avagy hogy érdemes vagy nem érdemes házasságra lépni

Ez a bejegyzés egy lánybúcsúra készült. Mi, lányok, azt a feladatot kaptuk, hogy írjunk a házasságról. Mivel a fikció nem az én terepem, gondoltam, valami mással jövök. De nem én lenném, ha nem csavarnám meg a képet, és ne írnék a boldogság mellett az árnyoldalakról is. De azt is el lehet ismerni, hogy még a legrosszabbakban is lehet egy-egy jó pontot vagy megfontolandó gondolatot találni.  Íme, egy szubjektív válogatás irodalmi házasságokról/házasságokból.

Mint az egyik legalapvetőbb kapcsolati forma, a házasság természetesen sokszor megjelenik irodalmi alkotásokban. Legtöbbször inkább konfliktusforrásként, semmint követendő példaként, de hát miről szólnának a művek, ha mindenki boldog lenne bennük? Itt van hát egy válogatás, ami alapján eldöntheted, hogyan csinálják jól vagy éppen borzalmasan a dolgot. A többi már rajtatok múlik.

Lord és Lady Macbeth – William Shakespeare: Macbeth
A bárd hagyatéka tele van izgalmas házasságokkal – általában kevésbé pozitív összképpel. Nála ritkán működnek jól a kapcsolatok: Gertrúd, Hamlet anyja hiába tűnik boldognak, végül meghasonlik új férje bűneinek terhe alatt; Othello nem bírja el a féltékenységet; Rómeó és Júlia ifjonti fellángolása sem jut el oda, hogy képet kaphassunk a jövőjükről, de komédiái sem a házasság éljenzésétől híresek. A Macbeth házaspár köteléke erős, támogatják egymást, bár az más kérdés, hogy nem feltétlenül a jóra törekednek. Tetteiket végül nem bírják el: Lady Macbeth megőrül, férjét megölik.

Használati útmutató világvége esetére - Neal Stephenson: Seveneves - A hét Éva

Parental Advisory/Explicit Content

Neal Stephenson könyvét olvasni olyan érzés, mint egy elnyújtott előjáték. Mindig, mikor egyre és egyre közeledik a tetőpont, az író lelassít és te meg azt várod, hogy akkor ennél csak jobb lesz a továbbiakban, míg végül jön a robbanás. Ennek ellenére azután, mikor már teljesen készen vagy, a nagy „Cél” előtt, otthagy felajzva. A végén csak káromkodni vagy képes, hogy minek a fenéért vártál ennyit a nagy semmire?!

No, jó, azért kicsit igazságtalan vagyok, mert ennyire nem rossz a kötet, teli van izgalmas ötletekkel. Már a kiindulópont is remek: egy titokzatos erő elpusztítja a Holdat és a darabjai záros határidőn belül esőként fogják elpusztítani a Föld felszínét. Az emberiség megkezdi utolsó nagy erőfeszítését a fennmaradásért és elkezdi kiépíteni előretolt helyőrségét az űrben, a Nemzetközi Űrállomáson. Azonban nem elég az ellenséges környezet, még saját magukkal és egymással is meg kell küzdeniük a túlélőknek. Lebilincselőnek tűnik? Igen, én is ezt gondoltam, míg el nem kezdtem olvasni.

Sajnos, a könyv nem az általam kívánt irányba haladt: ahelyett, hogy az emberekről mesélt volna, a technikáról kezdett. Eleinte még érdekelt, hogyan is működik az Izzy, hogyan akarják kialakítani az életteret több ezer embernek, hogy védik őket a sugárzástól, de úgy a 100. oldal környékén egyszerűen elkezdtem unni, a kétszázadiknál pedig már masszívan dühös voltam és azon agyaltam, vajon a földnek vagy a falnak vágjam-e a könyvet. Folyamatosan azt éreztem, hogy a regényben rengeteg annál izgalmasabb téma rejtőzik, mint hogy részletesen leírjuk a bolók összekapcsolásának metódusát. Megjegyzem, egy idő után már a terminológiát sem tudtam követni, mert nem érdekelt.

Retro: A szavak ereje - Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a teremtés növendékei

Az utóbbi hetekben a hazai fantasztikus közösségen belül szóba került, hogy milyen kevés, nem angolszász próza jelenik meg a tematikában. Ezért összefogtunk Gáborral/acélpatkánnyal, és összeszedtünk pár 1990 utáni külföldi SFF művet. A 10 mű között találhattok távol-keleti, német vagy éppen spanyol művet, regényt és képregényt vegyesen. És közben eszembe jutott az egyik legkedvesebb fantasy olvasmányom egy ukrán szerzőpárostól. Ez a cikk több mint öt éve jelent meg, még az InterGalaktika "Így írtok ti" blogjában - az egyik legelső recenziós bejegyzésemként.

Be kell valljam, az Alekszandra és a teremtés növendékei megjelenéskor nem keltette fel az érdeklődésem. Persze, szép, zöld borító, na és? Aztán a kezembe jutott egy példány azzal, hogy ez tetszeni fog nekem. Így már én is érdeklődve vettem kézbe; Harry Potter felnőtteknek, kezdjünk bele!

Alekszandra „Szaska” Szamohina 16 évesen, egy nyaraláson egy ismeretlen férfitól egy fenyegetéssel terhes, különös feladatot kap, mely később megismétlődik. 18 évesen, a pályaválasztás küszöbén ugyanezen férfi kényszerítő erejének hatására a lány a Speciális Technológiák Főiskoláján tanul tovább a távoli Torpában. Az iskolában szigorú fegyelemmel oktatják a diákokat érthetetlen feladatokra, szigorú büntetések kilátásba helyezésével. Szaska kiválóan tanul, bár maga sem tudja, mit, s közben kívül-belül átalakul…

Retro: Fejvesztett rohanás, sárkányok, gyilkos öcsikék és egyéb katasztrófák - J. Goldenlane: Isteni balhé és Pokoli balhé

Tervbe volt véve, hogy az idei Könyvhéten dedikáltatom végre ezt a két kötetet, de sajnos, nem jött össze. Viszont ennek ellenére, már csak az újrakiadás kapcsán is, felhívnám a figyelmet erre a veszettül szórakoztató kétrészes sorozatra, ami minden hibája ellenére nagyon vicces és bájos. Remélem, aki most olvassa, legalább olyan szórakoztatónak találja, mint én 2007 táján... És bár sok minden változott azóta, a fantasy-val való kicsit ellentmondásos viszonyom azóta sem sikerült teljesen tisztáznom ;)

Ugyan már sokszor mondtam, hogy a fantasy-regények nem állnak közel a szívemhez, lassan revideálnom kell ezen álláspontomat. Egyre több fantasy-tematikájú regény válik ugyanis a kedvencemmé, legutóbb éppen a Lord Valentine kastélya, illetve az Abarat. Most azonban két olyan regényt vennék elő, amiket másodjára volt szerencsém olvasni: J. Goldenlane Isteni balhé és Pokoli balhé c. regényeit. Ugyan a frász kitör attól, hogy megint egy angol álnéven alkotó magyar szerző könyvét forgatom (azzal együtt, hogy e ténynek természetesen komoly piaci és pszichológiai okai vannak), ez nem akadályoz meg abban, hogy szeressem őket.

Röviden a cselekményről: az első kötetben megismerjük Thanit, egy fiatal utcakölyköt, aki történetesen lány, valamint egy rettenthetetlen lovagot, Q al Aquimot, akik véletlenül - vagy maga a sors és az istenek akarták így? - összefutnak. A férfi küldetésben jár: meg kell ölnie egy hatalmas sárkányt, és ehhez keresi társát, akit Thaniban vél megtalálni. A lány hajlamos mindig nagyobb kalamajkába keveredni, mint ami szükséges, de ez természetesen nem akadályozza meg őket abban, hogy végrehajtsák a küldetést és közben menthetetlenül egymásba ne szeressenek. A második kötetben már mint házasokkal találkozunk hőseinkkel, akik Q lovag öccsével harcolnak, hogy visszaszerezzék a férfi birtokát. Persze ez is több-kevesebb, előre nem látott nehézségekkel jár...

Cikkajánló 5.0

Az utóbbi hónapokban nagyon aktív voltam cikk-fronton, a bloggal szemben. Recenziós könyvek, színház, interjú... ezen túl már saját olvasásokra nem jutott idő. És ha még a fotózást is belevesszük, még kétségbeejtőbb a helyzet. Szerencsére, most először sikerült a két hobbimat összekapcsolnom, és a saját (nem a legjobban sikerült) fotóimmal illusztráltunk cikket - de erről már írtam korábban. Viszont nem számoltam be az utóbbi idők leginkább megrázó színházi előadásáról, valamint sok-sok könyvről. Viszont február óta tényleg felszaporodtak az írások, így két részt is meg tudnak tölteni.
 

Nádasdy Ádám - A vastagbőrű mimóza  

"Rövid írásaiban két dolog fogott meg igazán: az elegancia és a közérthetőség. Nádasdy stílusa kifinomult, ami nem lehet véletlen, hiszen nyelvészről van szó; pontosan tisztában van a használt szavak súlyával, jelentésével és jelentőségével. Mindig megtalálja a legpontosabb kifejezést, amivel le tud írni egy helyzetet, és fel tudja kelteni az olvasó figyelmét. Igazi élvezet így a szemlélődés. Másodsorban azért is marad szórakoztató végig, mert nem egy messzi világban történnek, amik történnek, hanem itt, velünk. A szerző falusi mesélőként mindig egy-egy valódi eseményből indul ki, anekdotázik egyet, majd ebből bontja ki mondandóját. A szereplői ismerősek, ezáltal is közelebb hozza a témát hozzánk."

Retro: A hiábavalóság szövete - Andreas Eschbach: Hajszőnyegszövők

Régen olvastam a Hajszőnyegszövőket, de kevés nem angolszász regény tetszett annyira, mint Eschbach műve. Biztos vagyok benne, hogy mai fejjel bele tudnék kötni, mert lehet, nem annyira szépen van megírva, egyes fordulatok banálisak, de hangulatát és mondanivalóját mai eszemmel is hatásosnak és megindítónak látom. A szerző az emberi lélekről ír, megérti szereplőit, ezért lesz több ez a kötet, mint több, apró történet együttese.

Egy hatalmas birodalom távoli bolygójának lakói nemzedékről nemzedékre szövik feleségeik és lányaik hajából szőnyegeiket. Az elkészült műveket űrhajók szállítják el, hogy azok az uralkodó palotáját díszítsék – ahogyan azt a szőnyegek készítőik hiszik. Egy napon azonban lázadás tör ki és a császár elbukik. A szőnyegek helyéről azonban senki sem tud semmit az egész birodalomban…

Ez körülbelül Andreas Eschbach Hajszőnyegszövők c. könyvének története. Az írónak egy nem mindennapi ötlet köré sikerült egy nem mindennapi regényt kerekítenie, ami egy remek mesével ajándékoz meg bennünket.

Mielőtt befejezi röptét a keselyű - Kondor Vilmos: Budapest noir

Bevallom, sekélyes vagyok. Nem ez az első alkalom, hogy azért olvasok el egy könyvet, mert film készül belőle, nem is tagadom. De muszáj valamilyen alapon szelektálni, mert egyszerűen túl sok az olvasnivaló, és mivel hamarabb szerettem a filmeket, ezért gyakran még a mai napig hamarabb hallok egy készülő moziról, mint könyvről. A Budapest noirról szóló hírek ráadásul nagyon felcsigáztak, mert úgy tűnik, hozzáértő adaptáció készül. Ezért itt volt az ideje az alapanyag megismerésének.

Remek kiindulópontot választott a szerző, egy érzékeny pontot a zűrzavaros években. Gömbös Gyula meghalt, az ország egyre közelebb sodródik a náci Németországhoz és a háború árnyékához, Budapesten pedig egy rosszhírű negyed közepén megölnek egy fiatal zsidó lányt. Ez pedig kit is érdekelne Magyarországon 1936-ban? Talán senkit, de talán legalább egy valakit: Gordon Zsigmondot, az Est bűnügyi tudósítóját. A férfi elkezd kutatni, és ahogy nyomozása a felsőbb körök közelébe vezet, úgy kerül veszélybe az ő és szerettei élete.

Szóval a téma provokatív és izgalmas, és ezt a szerző sem hagyja veszni. A könyv rövid és sűrített, gyorsan pörögnek az események és a helyszínek, hőseink rengeteget utaznak és valóban gyűjtik az információkat, nem csak vicces detektív módjára csetlenek-botlanak és poénkodnak. Sőt: a regény valóban megidézi a keménykötésű amerikai magánnyomozók világát és vérbeli magyar noirrá válik. Kicsit néha túlságosan is azzá. Mert nem kell egy madámból feltétlenül végzet asszonyát gyártani és a verőember sem kell, hogy rögtön agyatlan legyen. De ezek igazából csak apróságok, amik az összképet nem rontják jelentősen. Inkább talán csak az volt az igazi gondom, hogy ha már noir, lehetne egy kicsit sejtelmesebb, nem kellett volna minden szálat annyira kereken lezárni, maradhatott volna valami nyitva, de hát ez a Gordon Zsigmond már csak ilyen profi.

Ich komme, mondja a geek - Ernest Cline: Armada

A bejegyzés fényében minden leírt szó szerecsenmosdatásnak fog tűnni, de már csak azért is vallok: szeretem a ’80-as évek amerikai popkultúráját és a videójátékokat is. Persze a filmekben inkább otthon vagyok, mint a játékokban (már csak PC-n kezdtem játszani, de még Win 3.1 alatt; viszont Commodore-om vagy konzolom sosem volt), de nagyjából vágom az utalásokat – Az utolsó csillagharcost nem láttam, de az Alienst, a Terminatort, a Vissza a jövőbe-filmeket … stb. azonban igen. Meg persze a klasszikus SF-könyvekkel is ismerem. Így talán nem lehet a megértés hiányával vádolni, ennek ellenére mégsem jött be nekem az Armada.

Pedig Cline csak azt követte, amit mostanában mindenki az álomgyárban: összelopta az izgalmas összetevőket innen-onnan, majd nyakon öntötte némi nosztalgiával, és tessék, itt az X-generáció esszenciája! Ismered a Disney-matériát vagy csak olvastad az Ezerarcú hőst, amiből a legtöbb modernkori sci-fi tündérmese merít? Nesze, egy árva főhős! Láttad a Star Warst? Akkor tudod, hogy a főszereplőnek egy született tehetségnek kell lennie! De ha otthon vagy a ’80-as évek tinifilmjeiben, akkor tudod, hogy a srác kicsi kitaszított is, hogy a tömegmédia fogyasztóinak gerincét alkotó geekek megtalálják kamaszkori önmagukat benne. Imádtad Az utolsó csillagharcost vagy a Végjátékot? Akkor feltétlenül ki kell derülnie, hogy a mindenki által imádott számítógépes játék nem az, aminek tűnik. És természetesen a kormány is ott áll minden mögött és összeesküdik, az X-akták FBI-ügynökei és A függetlenség napja kormányemberei itt leskelődnek a sarkon túl. De ez persze csak a felszíne annak a hatalmas utaláshalmaznak, ami az Armada valójában. És még nem is ez a legnagyobb gond vele.

Top 10 ifjúkori olvasmány

Már megint egy lista; bloggerünk kifogyott az ötletekből? – gondolhatjátok. Szerencsére ez nem így van, de ahogy egyik este félálomban feküdtem az ágyon, eszembe jutott, hogy milyen régen is volt, hogy igazi lelkesedéssel olvastam könyveket. Manapság már sokkal kritikusabb szemmel nézek mindent, így ritkán ragadtak teljesen magukkal az olvasott regények (legutóbb talán az Ílion bizonyult pozitív példának). Bezzeg megboldogult ifjúkoromban..! Akkor a legtöbb könyv maga volt a csoda, egy új világ, új élmények… A felsorolt alkotásokat a mai napig szívesen veszem a kezembe újra és újra.

Molnár Ferenc – A Pál utcai fiúk

„… Boka János komolyan nézett maga elé a padra, és most először kezdett derengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, amelynek mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.”

Az első imádott kötelező olvasmány, az első könyves sírások egyike és talán az első pofon az igazi élettől. Könnyen követhető szövege és cselekménye, univerzális története és tanulsága miatt gyors olvasmány volt, de ugyanakkor szívbemarkoló is. Könnyű volt megérteni ezeket a fiúkat és éppen ezért együtt is érezni velük. És bár már nekem sem mond sokat az „einstand” szó, de ezek a kedves anakronizmusok semmit sem vonnak le a regény értékeiből. És ha nincs a Pál utca, akkor talán nem néznék rendszeresen Molnár-darabokat a színházban/tévében.

Cthulhu Stepfordban – Robert Jackson Bennett: Horzsolások

Úgy látszik, a szörnyek megint menők. Az általam tavaly olvasott Madarak a dobozban azzal játszott el, hogy mi lenne, ha emberi ésszel felfoghatatlan rémségek özönlenék el a mi kényelmes kis dimenziónkat és megvalósítanának egy posztapokaliptikus víziót; a Horzsolások pedig az amerikai álom felszíne mögé tekintve talált oda nem illő csontvázak helyett csápokat. Mindkét könyv zseniális volt hangulatteremtésben, de míg az előző esetében a végkifejlet döcögött a felépített valóság fényében, addig az utóbbi esetében már az alapkoncepción érződnek némi oda nem illő sebek.

Mona Bright apja halála után szerez tudomást arról, hogy egy kicsi, új-mexikói városkában egy házat örökölt, ahol annak idején még anyja élte általa ismeretlen, de boldognak tűnő életét. Wink mindenben tökéletesnek tűnik: a gondosan nyírt pázsitok és frissen festett kerítések földje, ahol a keményített kötényes asszonyok finom pitéket sütnek. Persze hamar kiderül, hogy a tetszetős felszín csak álca és Monának minden zsaruösztönét be kell vetnie, hogy fényt derítsen a sötét erdők mélyén lappangó rejtélyre, mely során anyjához fűződő zűrzavaros kapcsolatát is rendbe kell szednie.

Ez lenne hát a sztori – a felszínen. Mert persze Bennett azért nagyratörőbb terveket dédelgetett magában, mint hogy egy egyszerű krimit írjon – melyhez amúgy sem lenne szükség 600 oldalra. A titkot itt is csak arra szolgálnak, hogy egy pszichológiai problémát ábrázoljon a szerző, mégpedig anyák és gyermekek bonyolult kapcsolatát. Ez ráadásul egy olyan kapcsolat, amelyet majdnem mindenki ismer (még aki nem ismerte az édesanyját, az is viszonyul hozzá valamilyen formában), és általában nem egyszerű: szülő és gyermek vágyai nem mindig egyeznek meg, és ezt, valamint a felek különböző személyiségét sokszor nehéz összeegyeztetni.

Szél alá, támadásra készülj! – Jack Campbell: Rendíthetetlen

A Rendíthetetlen fedélzete, 2……………

Kedvesem!

Már hónapok óta a Rendíthetetlenen szolgálok, így nem jutott időm, hogy keressem veled a kapcsolatot. Most is, idejétmúlt módon nem videóüzenetet küldök, hanem írok neked. De olyan események történtek velünk, amelyet muszáj megosztanom Veled, még úgy is, hogy tudom, sokára fog eljutni hozzád.

Biztos eljutott hozzád, de számottevő ellenállásba ütköztünk a Szindikátus anyavilágán. A flotta komoly veszteségeket szenvedett, és az admirális a megadás feltételeiről akart tárgyalni a vezetőkkel. Úgy gondolom, ez talán nem bizalmas információ, de feletteseinket kivégezték. Egy szerencsénk volt csak: halála előtt az admirális kinevezte John Geary-t, azt a „Black Jack” Geary-t, akit közel száz év hibernáció után szedtek össze az űrben, sorhajókapitánynak! A kapitány pedig elindított bennünket egy úton, amelyen talán hazajuthatunk, de ez közel sem tűnik egyszerűnek és még nem látom a végét…

El sem hiszed, milyen lelkesítő egy ilyen emberrel, egy élő háborús hőssel együtt szolgálni, még ha nem is igazán találkozol vele!

Ugyanakkor történt valami furcsaság is… a rendszer egyik eldugott sarkában találtam egy furcsa írást, ami olyan, mintha a mi történetünket írta volna meg, hogy mi történik a Rettenthetetlenen, ráadásul a kapitány szemszögéből (valami Jack Campbell szerepel íróként, de nem ismerek ilyen nevű embert a flottában - már persze azt sem értem, miért is tüntette fel egyáltalán a nevét, hiszen egy ilyen történet felér egy függelemsértéssel).

Keménykötésű ponyva - Dashiell Hammett: A máltai sólyom

Nem szoktam krimit olvasni. Úgy értem tiszta detektívtörténetet, mert számos olyan egyéb tematikájú művet olvasok, amiben persze vannak krimi-elemek – legutóbb éppen a Harry Potternél említettem ezt. De míg más jellegű történetekben értékelem a nyomozási elemeket, nem szeretem, ha tisztán csak ez van a középpontban. Azonban a frissen olvasott két Sherlock Holmes-sztori meghozta az étvágyamat, így mégis próbát tettem a hard-boiled krimik öregapjával, A máltai sólyommal.

Persze, nem ez volt az első találkozásunk, hiszen a Humphrey Bogart főszereplésével készített filmváltozatot már láttam és nagyon élveztem. A történet egyébként is a filmvászonért kiáltott szaggatott, rövid dialógusaival, filmszerű jeleneteivel. Olvasás közben a legkönnyebben fekete-fehérben tudtam elképzelni, hiszen hőseink erkölcsiségéhez is inkább a szürke szín illik. Hammett hősei immáron nem feddhetetlen zsaruk, hanem összetettebb figurák, akiknek hazugságok gyűrűjéből kell kivágni magukat, de ők sem kerülhetik el, hogy besározódjanak.

Sam Spade az igazi kemény detektív: nyúzott, cinikus és manipulatív, aki már nem hisz senkiben és semmiben, talán csak saját magában. A társadalom peremén él, ő a bukott zsaruk mintapéldája; nem tudjuk mikor és miért került ki a testületből, és kapcsolatait felhasználja, de már csak lenézéssel fordul feléjük. Eszes, de annak is kell lennie, hogy túlélje ott, ahol naponta változnak a viszonyok és semmi nem az, aminek látszik. Itt az ártatlan lányok a legveszélyesebbek és gyakran a nehézfiúknak van a nagyobb erkölcsi tartásuk.

Game over, man, game over! - Alien-tetralógia

Még nem voltam 10 éves, ha jól emlékszem, amikor nagyapámnál nézegettem a könyveket. Volt ott egy olyan, amit a borító láttán és a fülszöveg olvastán kezembe sem akartam venni. Ez volt A bolygó neve: Halál. Ahogy teltek az évek, megtudtam, hogy film is készült belőle, amit aztán kölcsönkaptam videókazettán. Előtte csak annyit tudtam, hogy ez az a film, amin anyukám képtelen volt elaludni, pedig ő aztán bármin képes beszundítani. A nyolcadik utast végül tényleg nem mertem megnézni, de a második részt kétszer is, egymás után. Öcsémmel bekucorodtunk a fotelbe és egy takaró hathatós védelme alatt rettegtünk. Le voltam nyűgözve.

Sajnos, ez azzal járt, hogy utána évekig rémálmaim voltak, nyálkás lények üldöztek alvás közben, és néha a sötét sarkokban is őket láttam esténként. De ha nem én lettem volna az a lány, aki kiirtotta magából az arachnofóbiát, akkor talán feladtam volna. Ehelyett terápiás céllal leírtam az álmaimat, igyekeztem mindent elolvasni a témában, megnézni a filmeket, képregényeket olvasni. Persze, szép lenne azt mondani, hogy ma már nem tudnak megijeszteni (erről első kézből meggyőződtem, mikor egyszerűen képtelen voltam játszani az Alien: Isolation játékkal, annyira megbénított a félelem), de legalább tudok aludni éjszakánként. És ma, 2016 egy téli estéjén megszületik ez a bejegyzés is, újabb bizonyítékául annak, hogy az alienek csakugyan az emberi elme legsötétebb zugaiban tenyésznek, és onnan óvakodnak elő, hogy legmélyebb félelmeinket megtestesítsék.

De mit is jelentettek, rajtam túllépve, az Alien-filmek/könyvek az egyetemes kultúrának? 1979-ben, mikor az első film készült, éppen túl voltunk a sci-fi feltámadásán. A 2001: Űrodüsszeia, a Harmadik típusú találkozások és a Star Wars megágyazott a további filmeknek, ugyanakkor egy sokkal pozitívabb földönkívüli-képet honosított meg. A ’30-’40-es években készült szörnyfilmeknek mintha nem lett volna folytatása, a gumiszörnyek viszont a speciális effektusok fejlődése miatt sem lehettek szalonképesek. Éppen megérett az idő az űrszörnyek új generációjának.

Nyolckezes megalkuvásra - Herman Koch: A vacsora

Az aránytévesztés nem áll jól semminek, legyen az irodalmi, képző- vagy filmművészeti alkotás. Azt a látszatot kelti az olvasóban/nézőben, hogy a szerző bizonytalan, nem igazán tudja, mit is akart átadni, közvetíteni a szemlélő felé. Innentől fogva mi is bizonytalanok leszünk, de nem a jó indokból: nem az értékrendünkben, gondolatainkban kezdünk kételkedni, kezdjük azokat felülvizsgálni, hanem inkább arról, valami értékeset kaptunk-e. A vacsora sajnos kicsit irányt vesztettnek tűnik, de nem olyan mértékben, hogy teljesen értéktelenné váljon, csupán csak picit keserű szájízzel tesszük le a könyvet olvasás után.

Pedig egy igazán jó alapötletről van szó: két házaspár találkozik egy vacsora keretében, hogy beszéljenek gyerekeikről, akik valamit elkövettek – hogy mit, arra csak szépen lassan derül fény. A két férj ráadásul testvér is, így a beszélgetés az egymás iránti viszonyuk tartalmával is terhelt. Az eseményeket az öcs, Paul szemszögéből ismerjük meg, ő az elbeszélő és nézőpontkarakter, minden személy és történést az ő szűrőjén keresztül ismerünk meg, de később kiderül, elég megbízhatatlan karakternek tekinthető.

A szerző kezdetben remekül építi a feszültséget: a nem tudott, csak sejtetett események, a jó időpontban csepegtetett információk mind-mind felépítik az olvasóban az elkerülhetetlen tragédia érzetét. Vágyjuk és taszító érzetet is kelt ez bennünk, hiszen nem tudjuk, fel vagyunk-e készülve az információkra, akarjuk-e tudni, mi is történt. Később azonban rájövünk, nem az a lényeg, hogy mi történt, hanem, hogy a szereplőink hogyan viszonyulnak hozzá. És ez A vacsora igazi ereje, hogy felépít egy nagyon is valós, morális és erkölcsi problémát, amit szereplőink eltérően próbálnak megoldani.

Star Wars and me

Réges régen, egy messzi-messzi galaxisban… amikor George Lucas még nem volt elborult, magát tévedhetetlen rendezőzseninek hívő filmes; mikor a számítógépes grafika még jobbára gyerekcipőben járt, viszont helyre kis makettekkel és festményekkel keltettek illúziót; mikor még nem hallottam Az ezerarcú hős és Luke Skywalker korrelációjáról; mikor még Han Solo volt a legjobb pasi a világegyetemben – nos, akkor élt egy 11 éves lány, aki elkezdett hinni a mesékben. Ez most kicsit róla és rólam szól, no meg arról a hatásról, amit ez a trilógia (szigorúan csak a régi filmek!) tett az életemre – és egy kicsit a régi könyvváltozatokról.

Ahogy már korábban is írtam, 1996-ban láttam életemben először A Birodalom visszavágot, majd később az egész régi trilógiát. Ez az élmény meghatározónak bizonyult az egész életemre. Képzeljetek egy egészen fiatal lányt, aki találkozik a csodával – mert ezt jelentette nekem az egész. Valamit, ami iránt rajonghatok, aminek van jelentősége, ami számít. Lehet fejtegetni, hogy miért volt ilyen ez a hatás, elemezhetném a filmeket, a tökéletes megvalósításukat, a káprázatos látványt és zenét – ez így együtt mind okozhatta. De én inkább annak tulajdonítom, hogy nyiladozó világom számára ez egy látószöget jelentett, olyan dolgokról mesélt, amiben úgy tűnt, érdemes hinnem. A romantika, a szerelem, a tudás, az önfeláldozás, a bölcsesség, a bátorság, de ugyanúgy itt szerepelt a cinizmus és vidámság is. Eszmék, gondolatok a szabadságról, a hősiességről, mind-mind olyan dolog, amelynek fényében a valóság szánalmasan unalmasnak tűnt – és hát nem ezt érzi minden kamasz?! Izgalom és dráma, jó értelemben vett mese, amely hat a szívre és a lélekre, és nem tudod kivonni magad a hatása alól.

Retro: „Dolgok, melyek nyárközép éjjelén történtek” - Terry Pratchett: Hölgyek és urak

Idén hunyt el Terry Pratchett, akiről meg is emlékeztem pár sorban. Nem volt a kedvenc szerzőm, de szerettem az írásait. Egy kihívásra még újra is olvastam tőle a kedvenc regényemet a Kisisteneket, írni azonban mégsem tudtam róla, pedig zseniális könyv. Így most előkerestem ezt a régi kis bejegyzést, amit 2010 környékén írtam a másik kedvenc Korongvilág-könyvemről, a Hölgyek és urakról. Ebben minden benne van, miért szerettem a történeteit...

Pár éve gondolom úgy, hogy nem azok az igazi bölcsek, akik komoly arccal komoly mondanivalóval rendelkező komoly könyveket írnak, hanem akik a humor álcája mögé bújva beszélnek világunk abszurditásáról. Szomorú bohócok ők, akik a kacagás mögé sokszor könnyeket rejtenek. A XX. század az ő koruk volt, elég ha csak Karinthy-ra, Shaw-ra vagy Douglas Adamsre gondolunk.

Nálam közéjük tartozik Terry Pratchett is. Az ő elképzelt birodalma Korongvilág, egy korong alakú föld, melyet a hatalmas világteknőc, A’Tuin hátán álló négy elefánt tart. Ezen a világon találnak otthonra tökkelütött varázslók, fogatlan harcosok, Kan Apó, itt találjuk a mesés Ankh Morpork városát, a Láthatatlan Egyetemet, a világ végén pedig lezúdulhatunk a Peremcsobalyon, a Korongvilágot körbevevő nagy óceánon, és talán egy repülőgépen köthetünk ki. A Korongvilág-történetek a fantasy-paródia álarca mögött beszélnek a hitről és a vallásról (Kisistenek), a régi szokásokról (Hogfather), a bajtársiasságról (Őrség! Őrség!) és még ezernyi más dologról. Egyik legsokrétűbb története számomra a Hölgyek és Urak.

Cikkajánló: újratöltve

Ismét cikkajánlásra adom a fejem, októberben és november elején sikerült újra pár cikket írnom és eleget tettem a kötelezettségeimnek - bár még így is el vagyok maradva... Ennek főleg az volt az oka, hogy befejeztem a 2015. évi Könyvmolypárbajt és nem is eredménytelenül: a zsűri díjazásra érdemesnek tartotta a bejegyzéseimet és ráadásul még a szerencse is mellém állt. Ez nagy lökés volt arra, hogy tovább folytassam a blogolást, igyekszem minél többször leülni és írni, ahogy a munka engedi. De most egy színházi előadást és két könyvet bemutató írásaimat ajánlom nektek.