Használati útmutató világvége esetére - Neal Stephenson: Seveneves - A hét Éva

Parental Advisory/Explicit Content

Neal Stephenson könyvét olvasni olyan érzés, mint egy elnyújtott előjáték. Mindig, mikor egyre és egyre közeledik a tetőpont, az író lelassít és te meg azt várod, hogy akkor ennél csak jobb lesz a továbbiakban, míg végül jön a robbanás. Ennek ellenére azután, mikor már teljesen készen vagy, a nagy „Cél” előtt, otthagy felajzva. A végén csak káromkodni vagy képes, hogy minek a fenéért vártál ennyit a nagy semmire?!

No, jó, azért kicsit igazságtalan vagyok, mert ennyire nem rossz a kötet, teli van izgalmas ötletekkel. Már a kiindulópont is remek: egy titokzatos erő elpusztítja a Holdat és a darabjai záros határidőn belül esőként fogják elpusztítani a Föld felszínét. Az emberiség megkezdi utolsó nagy erőfeszítését a fennmaradásért és elkezdi kiépíteni előretolt helyőrségét az űrben, a Nemzetközi Űrállomáson. Azonban nem elég az ellenséges környezet, még saját magukkal és egymással is meg kell küzdeniük a túlélőknek. Lebilincselőnek tűnik? Igen, én is ezt gondoltam, míg el nem kezdtem olvasni.

Sajnos, a könyv nem az általam kívánt irányba haladt: ahelyett, hogy az emberekről mesélt volna, a technikáról kezdett. Eleinte még érdekelt, hogyan is működik az Izzy, hogyan akarják kialakítani az életteret több ezer embernek, hogy védik őket a sugárzástól, de úgy a 100. oldal környékén egyszerűen elkezdtem unni, a kétszázadiknál pedig már masszívan dühös voltam és azon agyaltam, vajon a földnek vagy a falnak vágjam-e a könyvet. Folyamatosan azt éreztem, hogy a regényben rengeteg annál izgalmasabb téma rejtőzik, mint hogy részletesen leírjuk a bolók összekapcsolásának metódusát. Megjegyzem, egy idő után már a terminológiát sem tudtam követni, mert nem érdekelt.

De a legrosszabb az egészben, hogy Stephenson mindig belógatott valami csalit, hogy most majd másról fog szólni a történet, mint a jég felszínének átalakításáról, hogy majd végre számítani fog az, hogy itt emberekről van szó, hogy megtudunk valamit arról, hogyan gondolkodtak, hogyan éreznek akkor, mikor elpusztul a szülőbolygójuk – legalábbis abban az értelemben, ahogy ők ismerték. És nem állítom, hogy ebből semmit nem láttunk, de közel sem eleget. A 400. oldal táján még valamiféle konfliktus is kezdett kialakulni, de utána megint áttértünk a delta v-kre és az űrbeli síkváltásra. Frusztráló.

Egyébként is nagyon vicces, hogy Stephenson a bibliai Onán bűneit emlegeti, mikor ő maga is beleesett ebbe a csapdába. Ez a könyv egy hatalmas technikai maszturbáció. Nem tagadom, valahol imponáló ez a hatalmas tudás, amit Stephenson beletömött ebbe a monstrumba. De míg más regényekben, így a Diaszpórában vagy A Háromtest-problémában a szerzőknek némi irodalommal is sikerült megtölteniük a regényt (vagy legalábbis kellően rövidek voltak ahhoz, hogy ne tűnjön fel a hiány), itt erre mintha szándék sem lenne. Maga a történet csak alibi ahhoz, hogy a szerző egy hatalmas használati útmutatót adjon apokalipszis esetére. De ilyet csak akkor szoktam olvasni, ha éppen valami új eszközt akarok használni, szórakozásnak semmiképp.

Különösen a regény lezárásánál éreztem azt, hogy mennyire nem tud mit kezdeni a történettel. Itt is bedob nagy témákat és nagy ötleteket, majd az egészet megfejeli némi titokzatossággal. De ezt végül nem oldja fel semmilyen formában, helyette ad valami maszlagot arról, hogy az emberiségnek mintha lenne célja és ennyi. Leginkább mégis az bosszantott, hogy a fülszöveg azt állítja, hogy Stephenson pozitív jövőképet fest fel – szerintem meg éppen azt mutatja be, hogy 5000 év alatt sem fejlődtünk semmit, az emberek nem képesek túllépni ellentéteiken, jelentkezzen ez bármilyen formában. Ugyan nem ábrázol háborúkat, de könnyen el tudom képzelni, hogy a bolygó felszínére visszatelepedve minden kezdődik elölről. Ez aztán egy optimista világkép!

Arra jó volt ez a 800 oldal, hogy rájöjjek, én nem ezt keresem a sci-fiben. Persze, érdekel az a fránya „sci” is, de könyörgöm, ne csak száraz fizika és matematika legyen egy regényben - a puhább tudományok jobban megfelelnek az ízlésemnek, foglakozzunk a társadalommal és a tudományos fejlődés emberiségre gyakorolt hatásával is. Legyen benne az ember is a gépezetben a maga személyiségével, múltjával, érzéseivel, ellentmondásosságával, amiről most Stephenson kicsit megfeledkezett. Kell a lélek is.