A Hollókirály tipikusan az a könyv volt számomra, amit időben kell olvasni: ha kicsit fiatalabb vagy idősebb lettem volna, úgy érzem, egyáltalán nem szólt volna hozzám. Így sem tudtam megfogalmazni a gondolataimat, hiszen közel sem vagyok annyira okos (vagy tanult vagy legalább reflexív), mint mondjuk Mr. Gaiman; inkább csak elvarázsolt és valami nagyon különös hangulatban lebegtetett. Ezért amikor megláttam Susanna Clarke novelláskötetét (ha tudom vagy legalább emlékszem rá, hogy megjelent, valószínűleg hamarabb beszerzem), tudtam, el kell olvasnom. Különösen azért, mert mostanában nagyon rászoktam a novellák olvasására.
A Búcsúbáj hölgyei a ködös Anglia vidéki tájaira kalauzolnak el, ahol valószerűbbnek tűnnek a tündérek és mágiájuk, mint London útjain. Clarke hihetetlen mesélőkedvvel és precizitással alkotta meg alternatív univerzumát – ez már A Hollókirályból is kiderült, de újabb történeteivel tovább árnyalta annak mitológiáját. A novellák bajba jutott halandókról, emberekkel barátkozó tündérekről, örökösödési ügyekről vagy megidézett történelmi eseményekről (és személyiségekről) szólnak, pont annyi kis abszurdan brit csavarral, ami ahhoz kell, hogy újra betoppanjak a varázslatokkal terhelt Anglia útjaira.
Ezek egy része egyértelműen mese – megfigyelhetjük azok fogalom szerinti figuráit, fordulatait és a végkimenetelük sem lesz kétséges. Egy-két történet ráadásul a magyar népmesékből is ismerős volt számomra, így a Torkos-hegyről vagy a John Uskglass és a cumbriai szénégető sztoriját biztos olvastam már más formában – de egy tájékozottabb olvasó még ennél is több ismerős fordulatot találhat. Mindenesetre bajba jutott hölgyek és urak találkoznak a mágia gúzsba kötő erejével, hogy erőfeszítések árán elérjék a boldog véget, de legalábbis tovább haladjanak életük országútján.
Ám legyenek bármennyire mesék Clarke történetei, a szerző egyedi ízvilága érződik rajtuk. A nagy testvérhez hasonlóan itt is tobzódhatunk a (vidéki) angliai élet apró furcsaságaiban, bohókás angol nemesekkel találkozhatunk és lányokkal, akik mindenáron férjhez szeretnének menni, de görnyedt jogászokból, fess katonatisztekből és szótlan káplánokból sincs hiány. Jane Austen világa és piszkálódó, ám szeretetteljes humora áthatja a történeteket, így a mágikus mondanivaló ellenére földhözragadt világgal találkozunk.
A legjobban azonban a női karakterek és azok szerepei fogtak meg. A mesék közel felében ugyanis a hölgyek az események alakítói, az ő friss szellemük, kitartásuk, leleményességük vagy éppen hamisságuk a kulcs. A Búcsúbáj-hölgyek megidézik a párkákat (vagy éppen a Machbeth boszorkányait), akiket jobb elkerülni, ha holdvilágos éjszakán találkozol velük; Mrs. Mabb és Venetia párbaja, bár eszközeiben más, éppoly véres, mint a férfiak kardcsörtéi; Shrewsbury grófnéja pedig még egy királynőben is megfagyasztja a vért. Ahol pedig nem játszanak főszerepet, remekül ellenpontozzák a korábbi karaktereket, így adva teljes képet a korszak nőinek lehetőségeiről.
A novellák közül számomra kiemelkedett a Mrs. Mabb remek „háborújával”; a Bestiák és rácsok, ami finom eszközökkel dolgozó, mégis vérfagyasztó horror és a záró történet, a John Uskglass és a cumbriai szénégető, ami kisszerűségével bizonyult ellenállhatatlanul humorosnak. De az összes történetben megfogott az a magával értetődő természetesség, ahogyan a szereplők a mágiára reagáltak (mint ahogy Wellington hercege visszaszerzi a lovát), és az ellentmondásos kapcsolat tündék és emberek között. Lángszél Timót és David Montefiore története bemutatja a tünde-ember barátság mulatságos ellentmondásait (különösen a főszereplő doktorunk korlátoltsága által), míg Mr. Simonelli meséje arra utal, hogy a két faj talán sosem értheti meg egymást igazán, még akkor sem, ha rokoni kapcsolat van köztük.
Sajnáltam letenni a Búcsúbáj hölgyeit, mert Clarke egyszerűen elvarázsolt, elgondolkodtatott és szórakoztatott. A könyv hangulata viszont, és ezt merem jósolni, A Hollókirályhoz hasonlóan sokáig velem marad és a legváratlanabb pillanatokban tör majd elő. De pont emiatt (is) érdemes fantasy-t olvasni: egy olyan világért, amit legszívesebben teljesen bejárnál és sosem hagynál el. A viktoriánus és mágiával teli Anglia pont ilyen hely és ez a szerző legnagyobb érdeme.
Ezek egy része egyértelműen mese – megfigyelhetjük azok fogalom szerinti figuráit, fordulatait és a végkimenetelük sem lesz kétséges. Egy-két történet ráadásul a magyar népmesékből is ismerős volt számomra, így a Torkos-hegyről vagy a John Uskglass és a cumbriai szénégető sztoriját biztos olvastam már más formában – de egy tájékozottabb olvasó még ennél is több ismerős fordulatot találhat. Mindenesetre bajba jutott hölgyek és urak találkoznak a mágia gúzsba kötő erejével, hogy erőfeszítések árán elérjék a boldog véget, de legalábbis tovább haladjanak életük országútján.
Ám legyenek bármennyire mesék Clarke történetei, a szerző egyedi ízvilága érződik rajtuk. A nagy testvérhez hasonlóan itt is tobzódhatunk a (vidéki) angliai élet apró furcsaságaiban, bohókás angol nemesekkel találkozhatunk és lányokkal, akik mindenáron férjhez szeretnének menni, de görnyedt jogászokból, fess katonatisztekből és szótlan káplánokból sincs hiány. Jane Austen világa és piszkálódó, ám szeretetteljes humora áthatja a történeteket, így a mágikus mondanivaló ellenére földhözragadt világgal találkozunk.
A legjobban azonban a női karakterek és azok szerepei fogtak meg. A mesék közel felében ugyanis a hölgyek az események alakítói, az ő friss szellemük, kitartásuk, leleményességük vagy éppen hamisságuk a kulcs. A Búcsúbáj-hölgyek megidézik a párkákat (vagy éppen a Machbeth boszorkányait), akiket jobb elkerülni, ha holdvilágos éjszakán találkozol velük; Mrs. Mabb és Venetia párbaja, bár eszközeiben más, éppoly véres, mint a férfiak kardcsörtéi; Shrewsbury grófnéja pedig még egy királynőben is megfagyasztja a vért. Ahol pedig nem játszanak főszerepet, remekül ellenpontozzák a korábbi karaktereket, így adva teljes képet a korszak nőinek lehetőségeiről.
A novellák közül számomra kiemelkedett a Mrs. Mabb remek „háborújával”; a Bestiák és rácsok, ami finom eszközökkel dolgozó, mégis vérfagyasztó horror és a záró történet, a John Uskglass és a cumbriai szénégető, ami kisszerűségével bizonyult ellenállhatatlanul humorosnak. De az összes történetben megfogott az a magával értetődő természetesség, ahogyan a szereplők a mágiára reagáltak (mint ahogy Wellington hercege visszaszerzi a lovát), és az ellentmondásos kapcsolat tündék és emberek között. Lángszél Timót és David Montefiore története bemutatja a tünde-ember barátság mulatságos ellentmondásait (különösen a főszereplő doktorunk korlátoltsága által), míg Mr. Simonelli meséje arra utal, hogy a két faj talán sosem értheti meg egymást igazán, még akkor sem, ha rokoni kapcsolat van köztük.
Sajnáltam letenni a Búcsúbáj hölgyeit, mert Clarke egyszerűen elvarázsolt, elgondolkodtatott és szórakoztatott. A könyv hangulata viszont, és ezt merem jósolni, A Hollókirályhoz hasonlóan sokáig velem marad és a legváratlanabb pillanatokban tör majd elő. De pont emiatt (is) érdemes fantasy-t olvasni: egy olyan világért, amit legszívesebben teljesen bejárnál és sosem hagynál el. A viktoriánus és mágiával teli Anglia pont ilyen hely és ez a szerző legnagyobb érdeme.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése