2013

Nos, mindjárt itt az év vége, a tavalyihoz hasonlóan ideje egy kis évértékelésnek. A legjobb lenne talán Bridget Jones-osan, de sajnos nem méretkőzök, így csak annyit tudok rögzíteni, hogy ez az év összességében kicsit jobbnak tűnt a tavalyinál: van pasi, öröm, bódottság, a család él és virul (kicsit talán túlságosan is), vannak új és régi barátok, van munka és még nyertünk is tárgyalásokat (csak ha elmondanám, milyen ügyben, valószínűleg meglincselne a dühödt tömeg – pedig nem büntetőzök).

Mozgalmas évem volt tehát, de hogy mennyire is az, egy jó kis ötlet alapján, amit a Molyon láttam, összegyűjtöttem és kibővítettem azokat a dolgokat, amiket idén csináltam először életemben:

Kellemes karácsonyi ünnepeket!

Nem szokásom karácsonyi bejegyzéseket írni, a giccses üdvözléseket pedig még kevésbé kedvelem. Viszont ma láttam egy olyan videót, amit úgy érzem, meg kell osztanom és talán még elgondolkodtatóbb, mint az én más napjain.

Szirmai Márton Minimál c. rövidfilmje metsző társadalomkritikával mutatja meg, hogyan is élünk napról-napra ma, Magyarországon. Humoros, egyúttal szívbemarkoló képei elgondolkodtatnak, és az, ahogy a reality műfaját a sportközvetítések stílusában adja elő (hatalmas mezei pirospont Szántó Dávidnak, amiért elvállalta ezt a munkát), még a tévézési szokásainknak is görbe tükröt mutat.

Megnyugtató, hogy még mindig vannak olyan alkotók, akik minden politikai részrehajlás nélkül tudják ábrázolni azt, hogy mit gondolnak a világról.

Minimál from szirmai on Vimeo.

Nektek pedig, akik eddig kitartóan olvastátok a blogom, vagy csak néha idetévedtetek, netalán soha nem jártatok itt, békés, boldog karácsonyi ünnepeket kívánok!

Tasnádi István – Memo

Azt már mindenki hallhatta innen-onnan, hogy a nemzeti besorolású színházaknak, így a Szegedi Nemzeti Színháznak is, minden évben egy eddig be nem mutatott darabot kell színpadra állítaniuk – azaz minden évre jut egy ősbemutató. Ha pedig ennyit tudunk, már csak az a kérdés, mi is lesz a kérdéses új mű. A szegedi társulat idei bemutatója egy felejtés nélküli ember története, amelynek adaptációja, hogy közhelyes kritikai fogással éljek, közel sem felejthetetlenre, ellenben felettébb szórakoztatóra sikerült.

Mikor szokásomtól eltérően az utolsó pillanatban beestem a nézőtérre, már dübörögtek a ’60-’70-es évek beatslágerei, megalapozva a korszak hangulatát – viszont, ha a nosztalgiát félretesszük, a maifiatal nézőknek ezek a dalok sokat nem mondanak. A színpadon a vörös lépcső, a bőrkabátos, géppuskás „tisztek” és elvtársak mind bemutatják azt a valahol kaotikusan túlszabályozott világot, amilyen a szovjet éra lehetett – bár ez bennem továbbra sem keltett emlékeket.

Pedig a kordbársony nadrágos Lónyai Péter is tipikus kallódó alakja a korszaknak, már amilyennek a történelemkönyvekből és szüleink elbeszéléséből ismerhetjük. A férfi pszichológiai, a memória működéséről folytatott tanulmányai által apján akar segíteni, aki nem emlékszik sem rá, sem a háború előtti életére. A doktori disszertációjában eredményt nem tud felmutatni, ezért éppen el akarják tanácsolni; a házassága is válságban van, mivel feleségét rendszeresen megcsalja. Ekkor talál rá a titokzatos „Tóth Bogyóra”, a pszichiátriai intézet egyik ápoltjára, akit hipermnéziával vert meg sors: mindenre emlékszik eddig életéből. A tanár magához veszi az ismeretlent, hátha rajta segítve apját is meg tudja gyógyítani.

Nyárutó – őszelő

Elég régen nem jelentkeztem már új bejegyzéssel, egész konkrétan vagy 2 hónapja. Ez idő alatt eléggé átalakult az életem; nem kell gyökeres változásra gondolni, de néha elég egy új ember, hogy minden fenekestül felforduljon. Ezt az időszakot főleg szabadtéri és egyéb programok töltötték ki: a SZIN-en voltam életemben másodjára, rengeteg jó koncerten ráadásul (köszi, @Zonyika! :)), rendszeres vendégek lettünk a különböző szabadulós helyeken (Parapark, Exit…), Beugró-partit tartottam, Belgiumban jártam, elkezdtem salsázni, sportolni, újra elővettem a számítógépes játékokat (nincs is annál jobb, mikor a gungánokkal irtod a lázadókat), töretlenül oroszul tanulok (Здравствуйте, товарищи!), és még dolgozni is kell (valami fenomenális érzés, amikor olyan beadványt sikerül összehoznom, amin még magam is meghatódok :D). Tudom, mindez annyira nem érdekes, helyette jó lenne már könyvekről beszélni, de hát épp emiatt nem nagyon olvastam. Egy-két érdekes mű azért a kezembe került, ezekről röviden megemlékezem.

Christopher Marlowe Doktor Faustusa a Globe színházban

Láttam valami felemelőt, valami iszonyatosat, valami nagyon vicceset és valami érthetetlent ma este a Belvárosi moziban, ami alapvetően különbözött mindentől, amit mostanában színpadon, moziban vagy akár filmen láttam. Meghökkentő volt és izgalmas, de végtelenül profán és evilági, olyasmi, amit nem vártam. Azt hiszem, ezt mondják tökéletes adaptációnak.

Doktor Faustus önhittségének meséje Marlowe tollából más üzenetet közvetít, mint Goethe világhírű munkája: itt a büszkeség elbukik, aki megtagadja Istent, valóban a pokolra jut. Tanmese ez a javából, amelyet a bevezető és záró narrációk is erősítenek, ami mindenkit figyelmeztet, aki kicsit a történet mögé néz.

Nem árt ugyanis néha elgondolkodni amellett, hogy a darab kacagtatóan humoros, melyet a rendezés csak tovább erősít. A mellékalakok jelenetei, de maga a főhős utazásai is számtalan tréfás bonyodalmat mutatnak be: amikor az együgyű népek idézni, varázsolni próbálnak, és természetesen mindig valami váratlan történik, vagy amikor Faustus csúfot űz a pápából vagy éppen az őt lincselni készülő tömegből. Ezek a képek segítenek megérteni, miért adhatja el valaki a lelkét 24 jó évért, de érezteti a döntés súlyát is.

Könyvhét 2013

Ez a hétvége nem egészen úgy alakult, mint ahogy terveztem.

Ugyanis a tervezett minimum két fős mászkálgatás helyett egy főre redukálódtam, így hozta az élet. Szerencsére azonban sosem voltam egyedül, sok baráttal, ismerőssel összefutottam, beszélgettem, így a hiány nem volt olyan látványos. Helyette a programok nagyon.

2013. június 8., szombat

Szombat reggel Évi barátnőmmel a Vörösmarty téren kezdtük a napot. Nem tudom, mennyire bírta a nagy tömeget és azt, hogy rángattam egyik pulttól a másikig, de hősiesen tűrte. Kezdetnek meglátogattam az Ad Astrát és beszereztem a sok várt kötet közül egyet kettőt. Utána az Agavéhoz siettem László Zoli új könyvéért, ezek voltak azok a beszerzések, amiket mindenképpen meg akartam ejteni. Utána igazából csak a nézelődés maradt. Végigjártuk szinte az összes pultot körbe a téren,

Gyermán Petra, Vass Richárd, Sánta Kira

mint mindig, most is hihetetlen élmény volt.

11-kor persze megint az Ad Astránál kötöttünk ki, ahol a kiadó illusztrátorai dedikáltak. Nagyon tetszik, hogy a kiadó ennyire tudatosan és jól intézi a marketinget, figyel az olvasói igényekre, így nem véletlen, hogy a remek képek alkotóival sokan szeretnének találkozni. Vettem én is 5 nyomatot, ami dedikáltattam a készítőkkel, amiket valahogy biztos elhelyezek majd a szobám falán.

Ezután egy nagyszerű ebéd következett a Vapianóban, amit már tavalyról ismertem. Nagyon tetszik, hogy a szemem láttára állítják össze az ebédem, ráadásul öröm, hogy kedves is volt a szakács. Bár az nem túlzottan jó, hogy ezt külön ki kell emelni, mert ritkaságszámba megy.

Utána irány az Ingókövek bemutatója az 1000 Teában! Nagyon kedves helynek tűnt a könyvbemutató színhelye, ahol ruganyos ifjúságként ültünk a földre a személyzet kérésére (néha már annak is örülök, hogy ifjúnak aposztrofálnak), végignéztük a katonák bevonulását, kaptunk finom grúz teát (homoktövis volt benne és vagy másfél percig tartott elkészíteni, elsőre pedig nagyon furcsa volt az íze, de utána jó lett). Maga a beszélgetés jó hangulatú volt, különösen tetszett az, hogy próbálták a résztvevők kicsit részletesebben is bemutatni a valós eseményeket. Látszott, hogy hatalmas munka volt a regény elkészítésében, valós forrásokon alapul, így már nagyon várom, hogy elolvashassam. Kánai András moderációja hozta a megszokott színvonalat, bár kicsit túl öntudatosan használta a tudatosan szót...

Törülközőnap 2013

„Messze kinn a Galaxis Nyugati Spirálkarjának soha fel nem térképezett, isten háta mögötti zugában található egy sehol sem jegyzett sárga nap.
Durván kilencvenmillió mérföldre tőle kering egy tökéletesen jelentéktelen, kékeszöld bolygócska, melynek majomtól eredő civilizációja oly döbbenetesen primitív, hogy a kvarcórát még mindig pompás dolognak tartja.”

Nos, mi ezen a kis jelentéktelen bolygón élve tegnap Törülközőnapot tartottunk. Hogy miért is? Erre is egy idézettel válaszolnék:

„Miért, miért nem, ha a strag stoppos észreveszi, hogy a stopposnak van törülközője, azonnal föltételezi, hogy fogkeféje, arctörlője, szappana, doboz kétszersültje, kulacsa, iránytűje, kötélgombolyagja, szúnyogriasztója, esőkabátja, űrruhája stb. is van. Sőt a strag boldogan odakölcsönzi a stopposnak a felsoroltak vagy egy tucat egyéb tétel bármelyikét, melyet a stoppos véletlenül „elvesztett”. A strag úgy gondolkodik, hogy aki széltében-hosszában bejárja stoppolva a galaxist, nomádul és csövezve él, hihetetlen nehézségekkel néz farkasszemet, és győz, és még azt is tudja, hogy hol a törülközője – az igazán olyan valaki, akit komolyan kell venni.”

Ezért tegnap délután felkerekedtünk a Dugonics tér irányába, hogy találkozzunk a molyokkal egy kis csevejre a Galaxis Útikalauz Stopposoknak jegyében. Az idő elég változékony volt, hol sütött a nap, hol felhős volt, így bőven elfértek azok a törülközők. Már a trolin összefutottunk The Generallal, aki épp Hemingway-t olvasott és a magyar könyvkiadás csodás névadásán elmélkedett, ami az „The Sun Also Rises”-ból „Fiestát” csinált.

A találkozóhelyen ott volt már Legrin, később befutott Zonyika és a Csend zenésze is. Beszélgettünk egy keveset, szóba került a délutáni IQ-teszt írás, pláne azután, hogy felbukkant egy hazai Mensa-tag is kicsit promótálni.

Mivel Veron késett – már csak rá vártunk volna -, elindultunk valamit enni a Borfesztiválba. Mivel most volt a Hídi vásár is, rengeteg ember sétált a városban. A beszélgetések során kiderült, hogy nem csak a moly köti össze az embereket: valaki a jogon tanult, hozzám hasonlóan, más oroszt tanul és közös a szülővárosunk. Erre mondják, hogy kicsi a Galaxis.

Hogyan értékelek számokban?

Nemrég volt egy vitám azzal kapcsolatban, hogy hogyan is értékelem a könyveket a molyon. A honlap értékelési rendszere gyakorlatilag egy 10 fokozatú skála, ahol 0,5-től 5-ig lehet osztályozni a műveket, fél csillagonként.

Ahogyan megfigyeltem, a molyok alapvetően szűk skálán értékelnek. Nagyon sok a maximális vagy annál kicsivel alacsonyabb pontozás, viszont a 3,5 – 3-as csillagozás már gyenge könyvet takar a szöveges értékelés alapján. Ezért merült fel az, hogy bizony, ha én egy könyvre 3,5 csillagot adok, akkor azt sokan rossznak fogják tartani.

Kérdés, hogy mit tegyek: értékeljek továbbra is a magam módszere szerint, vagy inkább ismertessem meg másokkal a saját rendszeremet? Inkább az utóbbi mellett döntöttem.

Egy novella (egész konkrétan a Zsoldos-díjra jelölt sf-novellák) értékelésére kidolgozott pontozási struktúrából indultam ki, amelynek a kiötlője Orka, alias Bécsi József, az SFmag egyik munkatársa:

     10. Mesterien megírt, korszakalkotó, szinte hibátlan alkotás.

     9. A zsáner meghatározó, irányadó írása.

     8. Kiemelkedően hatásos és ötletes mű, emlékezetes élmény.

     7. Jól megírt, igényes alkotás.

     6. Kellemes olvasmány, határozottan pozitív összhatással.

     5. Az átlagosnál némileg jobb, olvasmányosabb mű.

     4. Az átlagosnál kevésbé kidolgozott, nem túl olvasmányos írás.

     3. Komolyabb hibákkal és hiányosságokkal küszködő írás.

     2. Alapvetően rosszul, gyengén kivitelezett, sablonos mű.

     1. Különösen erőtlen és ötlettelen alkotás, amely kellemetlen emlékeket hagy.

Többen elemezték már a fenti rendszer hibáit, nekem most ez nem célom. Alapvetően a felosztással és a benne foglalt tartalommal egyetértek, csupán egy kicsit pontosítanám a saját felfogásom szerint:
 

5 csillag: Mesterien megírt mű, szinte hibátlan alkotás, amely személy szerint engem teljesen lenyűgöz.

4,5 csillag: Meghatározó élmény, kevés hibával.

4 csillag: Nagyszerű könyv, ami nagyon jól teljesít a műfaján, tematikáján belül, bátran ajánlható, de kevésbé lenyűgöző.
 

3,5 – 3 csillag: Átlagon felüli művek, szórakoztatóak, de nem biztos, hogy sokszor elmélyülök bennük. A két érték közötti különbözet merőben szubjektív, pillanatnyi benyomástól függ.

2,5 csillag: Minden tekintetben átlagos mű, de még vannak benne szórakoztató momentumok.

2 – 1,5 csillag: Klisés, unalmas, alapvetően rossz mű, de még egy-két értékelhető elemet tartalmaz. A két érték közötti különbözet merőben szubjektív, pillanatnyi benyomástól függ.

1 csillag: Minimálisan értékelhető tartalommal bíró, unalmas, sablonos mű.

0,5 csillag: Amitől az életkedvem is elmegy, lehetőleg soha, semmilyen körülmények között nem szeretném újra látni – mind művészileg, mint szakmailag silány, élvezhetetlen alkotás.

Azért az látható, hogy Orka listája mentén haladok. Szerintem jól alkalmazható rendszer, de megpróbáltam a saját értékelésemmel, látásmódommal kicsit felturbózni. Ebből könnyen érthető az is, hogy miért nem adok túl sűrűn maximális pontszámot egy regénynek, hanem megpróbálok kicsit differenciálni, ha már egy tízes skálán lehet véleményt mondani. Őszintén remélem, hogy ettől jobban érthetővé válik, hogy milyen vonal mentén osztályozom minőségileg a műveket és a jövőben elkerülhetőek az ebből eredő félreértések (már ha voltak).

U.i.: Mondjuk azt észrevettem, hogy én sem voltam ennyire következetes mindig… Mostantól szigorúbbnak kell lennem, különben mire fel ez a felülvizsgálat?! ;)

Könyvfesztivál 2013

Idén először jutottam ki a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, a mostani utazásnak is az volt az aprópója, hogy Hannu Rajaniemi dedikált az Ad Astra kiadónál. Persze maga az esemény nagyon jó volt, nagyon élveztem, jól éreztem magam, sok ismerőssel és ismeretlennel találkoztam, így bőven megérte ez a hosszú, de kellemesen fárasztó hétvége.

„Még soha nem mondták nekem ennyire udvariasan, hogy vállalhatatlan az arcom.”

Péntek késő délelőtt indultunk el Szegedről a Magyar Államvasutak csodás szolgáltatásait igénybe véve. De most kivételesen nem késtünk… olyan sokat. Szépen elvillamosoztunk a Moszkvára és kis séta után el is jutottunk a Millenárisra. Nekem nagyon tetszett az egész park, jó a kialakítása, csak az volt a bibi, hogy mivel sose voltam még ott, kicsit bajosan lehetett megtalálni a megfelelő épületet, mivel nem igazán volt kiplakátolva semmi. De aztán megérkeztünk.

Rögtön az Ad Astra standját kerestük, de persze sikerült rossz irányba fordulni. Szerencsére a Könyvmolyképzőnél összefutottunk Varga Beával, aki eligazított bennünket.

Mikor odaértünk rendeltetési helyünkre rögtön nagy meglepetés ért: ott volt a meghívott író, Hannu Rajaniemi. A nagy örömre rögtön dedikáltattam vele a Kvantumtolvajt és a frissen megvásárolt Fraktálherceget és pár szót beszélgettünk is. Készült kép is, az egyik a tavalyi hagyományokat folytatva, a fiatalember hátával. Bevallom, nem gyengén elpirultam, mikor előadtam neki a kérésem ez iránt, de legalább van valami különleges emlékem is :)

Utána elkezdtünk Gáborral sétafikálni, megnéztünk standokat, találkozunk Hepp Ivánnal, váltottunk pár szót a közeledő IG-taliról (ahová ezúton is várom a jelentkezőket).

Persze vártam az újabb dedikálásokat is, többek között Cserna-Szabó Andrással, akinek nemrég olvastam a friss könyvét. Ekkor hangzott el a fentebb idézett mondat is, ami azt hiszem, majdnem szállóigének tekinthető és vetekszik a Halálcsillag-regény jó kis beköpéseivel.

Később megvettem Háy János Mélygarázsát is és jó érzés tudni, hogy a magyar irodalmi élet nagyságai szeretettel viccelődnek egymással.  

Causal Angel

A kiindulási pontunk persze egész nap az Ad Astra standja volt, hiszen itt pakoltuk le a cuccainkat, mivel én Kleinheincz Csillánál aludtam este. Itt jutottunk ahhoz a nagyszerű lehetőséghez, hogy este elmehettünk vacsorázni Hannuval. Este 7 körül indultunk útnak Sánta Kirával, Botonddal és Anitával egy közeli étterembe.

A vacsora nagyon jó hangulatban telt és remek kihívás volt az angolom gyakorlására. Az este folyamán elhangzott a harmadik regény címe, ami Causal Angel lesz (a fordító, Juhász Viktor már előre fogta a fejét),

de szóba került a finn és magyar mitológia és vámpíros és zombis romantikus műfaj mellé kitaláltuk a sárkányos-romantikusat is (bár a hét fej érdekes asszociációk táptalaja lehet).

Később Hannu beszélt a Fraktálhercegről, hogy hogyan használta fel benne az Ezeregyéjszaka meséit, valamint a külföldi sf-szcénáról is szó volt röviden. Különösen az tetszett, mikor China Miéville-ről, egyik kedvenc írómról beszélt, és megállapítottuk, hogy vele kapcsolatban minden első élmény (regény, fotó, találkozás… stb.) feltétlenül sokkoló.

Hannu egyébként nagyon kedves személyiségnek tűnt, hihetetlen lelkesedéssel és fáradhatatlanul tudott mesélni különböző témákról, valamint őszintén érdeklődött az asztalnál ülő írók készülő regényei iránt is.

Csillával aznap korán elindultunk, mert mindketten nagyon fáradtak voltunk, így már kilenckor magukra hagytuk a társaságot, de az egész napi hajtástól, izgalmas élményektől alig bírtam elaludni.

„Hogyan is képzeljek el egy ötdimenziós teret, amiben van plusz két sík, amiről le lehet esni?!”

A következő napot annyira korán kezdtünk, hogy engem be sem engedtek a Fesztivál területére, mivel a hivatalos program csak 10-kor kezdődött. Így egy jó fél órára kicsüccsentem egy padra és élveztem a napsütést, meg beleolvastam a Fraktálhercegbe is, ha már dedikálni is mentünk.

Ismét az Ad Astra standjánál várakoztam, próbáltak kideríteni, hogy hol is lesz a beszélgetés, mikor felbukkant Huszár Andris, aki többek között az Endymiont és a Diaszpórát fordította. Vele megkerestük az eldugott kis termet és jó előre beültünk. Közben beszélgettünk a sci-fi fordításról és őszintén gratuláltam neki a Diaszpórához, nem kis teljesítmény lehetett…

Maga a program nagyon jó hangulatban telt, Stöckert Gábor igazi profi kérdező volt, annak pedig különösen örültem, hogy olyan sok kérdés hangzott el a tudományos témákról, mert Hannu érdekesen mesélt ezekről az eredményekről, én pedig amúgy is ritkán hallok ilyesmiről.

Utána beálltunk a jó hosszú, dedikálásra váló sorba Gáborral és Kígyós Tamás cimboránkkal, és már előre tervezgettük a délutáni Houllebecq-ácsorgást. Szinte hihetetlennek tűnt, mennyi ember jött aláíratni a könyveket, régen láttam ekkora tömeget sci-fi dedikáláskor. A sorba összefutottam több mollyal is, egyeztettük a jövő heti szegedi találkozást.

Az ácsorgást egy kis beszélgetéssel vezettük le, de utána már jött is egy másik barátom, Török Tamás, akivel elmentünk beszélgetni és ebédelni. Szomorú tapasztalat volt, hogy egy olyan étterem, ahol egy éve még élvezettel ettünk, mennyire meg tud változni színvonal tekintetében – és nem pozitív irányba.

„Odaállunk utolsónak Michel Houllebecq elé, majd lemondó sóhajjal inkább otthagyjuk.”

Ebéd után visszamentük a Millenárisra és beszélgettünk egy nagyot Varga Beával, akinek még segédkezet is nyújtottam a Calderon dedikálásához. Később kicsit élveztük a jó időt és napsütést, kiültünk cseverészni a fűre – már nagyon rám fért egy ilyesfajta lazulás.

Késő délután még visszaszivárogtunk a nagy csarnokba, ahol előbb Jevgenyij Popovval dedikáltattam a most megjelent könyvét. A bácsika úgy nézett ki, mint Oroszország atyácska és nagyon sajnáltam, hogy nem tudok még rendesen oroszul beszélni, mert így sajnos csak köszönésre futotta tőlem.

Majd csatlakoztam a fiúkhoz, akik addigra már kábé 20-25 perce álltak sorban a francia mesterre várva. A fő Kiábrándul Értelmiségi addigra már tényleg fásultnak tűnt, csak a csinos lányok társasága enyhítette rossz kedvét. Az aláírás mellé nem is jutott már ajánlás, de legalább fényképen meg lett örökítve.

Este még egy laza levezető vacsora és SFMag szerkesztőségi megbeszélés zárta a napot. Este megint annyira fel voltam pörögve, hogy hajnali kettőig az Éhezők viadalát olvastam.

Muszáj megismételnem, hogy mennyire jó élmény volt ez a hétvége. Egyet azért sajnálok, hogy kevés IG-s ismerőssel futottam össze, remélem, a Könyvhéten és az IG-talin többen fogunk találkozni.