2013. november 1., péntek

Nyárutó – őszelő


Elég régen nem jelentkeztem már új bejegyzéssel, egész konkrétan vagy 2 hónapja. Ez idő alatt eléggé átalakult az életem; nem kell gyökeres változásra gondolni, de néha elég egy új ember, hogy minden fenekestül felforduljon. Ezt az időszakot főleg szabadtéri és egyéb programok töltötték ki: a SZIN-en voltam életemben másodjára, rengeteg jó koncerten ráadásul (köszi, @Zonyika! :)), rendszeres vendégek lettünk a különböző szabadulós helyeken (Parapark, Exit…), Beugró-partit tartottam, Belgiumban jártam, elkezdtem salsázni, sportolni, újra elővettem a számítógépes játékokat (nincs is annál jobb, mikor a gungánokkal irtod a lázadókat), töretlenül oroszul tanulok (Здравствуйте, товарищи!), és még dolgozni is kell (valami fenomenális érzés, amikor olyan beadványt sikerül összehoznom, amin még magam is meghatódok :D). Tudom, mindez annyira nem érdekes, helyette jó lenne már könyvekről beszélni, de hát épp emiatt nem nagyon olvastam. Egy-két érdekes mű azért a kezembe került, ezekről röviden megemlékezem.


László Zoltán – Egyszervolt

Az egyik (ha nem a legjobb) hazai fantasztikus szerző legutóbbi művét még a nyár elején olvastam, csak nem tudtam rávenni magam, hogy írjak róla. Egyrészt, mert ezt a művet olvastam kéziratként, ami a tavalyi év egyik legnagyobb élménye volt (mármint, hogy egyáltalán eszébe jutott valakinek, hogy a véleményem érdekes lehet), másrészt éppen emiatt tartottam attól, hogy nem tudok majd
elfogulatlan lenni. Bár lehet, nem is kell…

Karsa Harlan kalandjai végig izgalmas élménnyel szolgálnak, nagyszerű úgy végignézni Magyarországon, mintha a csodák és kalandok földje lenne, ami különösen a mai viszonyokat nézve jó dolog. Örültem, hogy a hazai mesevilág legérdekesebb karaktereit gyűjtötte össze a szerző és ötletesen, hihetően mosta össze alakjukat a varázstalan világ mindennapjaival. Azóta is tapasztalom, hogy nem tudok ugyanúgy nézni a Westend szökőkútjára vagy az Országházra, hogy ne jutnának eszembe a főhős kalandjai.

A karakterek is végig hitelesek, a szerző következetesen viszi végig a cselekményszálakat, nem marad az olvasóban hiányérzet. Nekem Vágó alakja volt a kedvencem, aki amellett hogy hagyományos értelemben véve is szörnyeteg, még félelmetes bürokrata is. Ugyanakkor azt is el kell ismernem, nem feltétlenül egy többször olvasós műről van szó: mivel alig fél évvel a kézirat után olvastam a kiadott művet, éreztem, hogy nem tud annyira lekötni, a fordulatos történet mögött nincs annyi tartalom, hogy hosszú időre kitartson. Élvezetes, gördülékeny és szórakoztató olvasmány, de nem feltétlen ad többet – a magyar viszonyok között ez azonban már bőven elég.

Neil Gaiman – Sosehol

A nyár abszolút csalódása, alig bírtam átverekedni magam rajta. Rettenetesen untatott és bár nem vagyok meggyőződve arról, hogy ennek nincs köze az Egyszervolt olvasásához, a két történet nyilvánvaló hasonlósága miatt, azonban a Sosehollal kapcsolatban szinte semmi pozitívumot nem tudok említeni.

Egyrészt a főszereplő egy abszolút unalmas alak, semmi olyan tulajdonságát nem találtam, amelytől egy kicsit is érdekessé vált volna, így a kalandjai is hidegen hagytak. Gaiman nem tudta élettel megtölteni a kishivatalnokot, hiába keverte fantasztikusabbnál fantasztikusabb helyzetekbe, legszívesebben leültettem volna egy sarokba duzzogni. Ugyanez volt igaz a többi szereplőre is: egyszerűen nem váltak igazán érdekessé, holott mind Ajtó, mind de Carabas márki, mind a Vadász önmagukban, a háttértörténetük miatt, akár önálló regényt érdemelnének, mert volt bennük potenciál.

A történet számomra túl sok szálon futott, egy pár eseményt, noha megmagyarázták, hogy mi a szerepük a cselekményben, feleslegesnek és érdektelennek tartottam. De talán a legnagyobb hiányosság az volt, és ez főleg az én részemről, hogy Londonban még nem jártam, nem tudtam kötődni a helyekhez, így az alternatív világ ismerős ismeretlensége nem hatott rám úgy, mint a budapesti történet esetén. Lehet, hogy a hiba, a stílustalanság valóban a fordításnak volt köszönhető, mint ahogyan azt többen állítják, de engem Gaiman ezzel a regényével nem varázsolt el.

Neil Gaiman – Óceán az út végén

Nem úgy, mint legfrissebb írásával, ami végre szórakoztató, maradandó műnek bizonyult. Egy férfi visszaemlékezik gyermekkora legvarázslatosabb élményére és ezúton keresi felnőtt élete vezérfonalát
– nagyszerű keret egy történetnek, de talán akár egy új mese kiindulópontja is lehetne.

Pedig nem szeretem, amikor egy gyerek áll a történet középpontjában, valahogy sosem találom hitelesnek, amikor húszon túl akarjuk megmondani, milyen volt aprónak lenni. Itt az egész azonban működik, hiteles, mintha az író valóban emlékezne a gyermekkor embert próbáló problémáira, helyzeteire. A három nő pedig, a mítoszok varázslatos boszorkányaiként (akik rendszeresen felbukkannak Gaiman más műveiben is), vezetik, védik hősünket, aki így megismeri a bátorság, áldozathozatal, szeretet és tudás fogalmát. Az óceán mélyének titkai pedig egy csodás részben bomlanak ki, amit tőlem szokatlanul bármikor szívesen idéznék. Elbűvölő mese.

Glen Duncan – Az utolsó vérfarkas

Az a könyv, amit idézetek hatására akartam elolvasni (köszi @Hush_Campo). Igazi posztmodern műremek, ami minden ízében keveri a stílusokat, az érzéseket, folyamatosan reflektál a popkultúrára
úgy, ahogy főhősünk saját magára.

Mert Jake Marlowe egy igazi tökös, dögös pasas, aki történetesen farkasember. Mégpedig az utolsó. És éppen ezért vadásznak rá. Ő pedig azon gondolkozik, jó lenne inkább végre meghalni, 200 év után. De egyszer csak mindenki őt akarja, ráadásul ő pedig közben okot is talál arra, hogy életben maradjon.

Az egész történetet, annak minden bakijával, esetleges kiszámítható fordulatával együtt a stílus viszi el a hátán. Jake szövegei, ahogy próbálja megérteni saját magát, a folyamatosan változó világot, amibe ő annyira mégsem illik bele, mert régi is és új is. Az a mód, ahogy reflektál az életre, a néhol harsány, néhol költői, néhol trágár, de vicces mondatok szórakoztatnak, de annál többet is adnak. Mert akaratlanul is azon kapja magát az olvasó, hogy elgondolkozik, vagy legalábbis gondolkozna, ha az egymást követő események sodrása hagyna időt erre is. Vajon mi mozgat bennünket, mit akarunk a világtól – ezeket a kérdéseket feltehetjük olvasás közben és épp emiatt, többször is levesszük a polcról Az utolsó vérfarkast.

Steven Saylor – Római vér

Erre a kötetre már egy jó ideje kíváncsi voltam, így az Agave akciójában be is szereztem (a Kraken és Az utolsó vérfarkas mellett). Magam sem tudom, miért, hiszen nem érdekel különösebben sem az ókori Róma, sem a krimi műfaja, mégis.

Nem bántam meg, noha korántsem hibátlan regényt fogtam a kezembe. A történet alapvetően kiszámítható, nem volt túl sok meglepetés, még az én bűnügyi regényekben nem túl edzett agyam is
kitalálta a főbb fordulatokat.

A legmeglepőbbnek talán azt találtam, hogy a központi karakter mennyire nem működött számomra. Noha magából a tematikából, és Gordianus sejtetett előtörténetéből is az következne, hogy egy kemény csávóval van dolgunk, egyáltalán nem ez a helyzet. Nyomozónk inkább egy puha, a világ sorsán merengő, majdhogynem töprengő alak, akiről valahogy nehezen hiszem el, hogy megbirkózik a régi nehézfiúkkal. Többször inkább csak a szerencse menti meg, semmint a saját tapasztalata. Érdekes figura, de nem illik bele a képbe.

Maga Róma bemutatása, az akkori alakok, a történelmi leckék viszont nagyon is helyén vannak, a közelünkbe hozzák a már nem igazán köztársasági, de még nem egyeduralmi államot, megmutatják, hogy éltek a mindennapi emberek, és azon kaptam magam, hogy szívesen sétálnék az örök város utcáin, keresve a regényből ismerős helyeket. Különösen az imponált, ahogy a végső nagy védőbeszédet beemelte a cselekménybe, és hogy tényleg érezni lehetett az igazi szónokot a lapok közül. Hangulatteremtésből ötös, az összkép azonban egy kevésbé érdekes regényt takar.

Regényekről most ennyit, sok művet végigvettem most hirtelen, pár még hiányzik, de azokról majd nagyobb lélegzetben szeretnék írni. (Egyébként most vettem észre, hogy az összes ismertetett könyvet ugyanaz a kiadó adta ki, lehet, azt a címet kellett volna adni, hogy Agave-nyár :)) Addig is újabb kalandba vágtam bele: februárban irány Hollandia, hogy egy olyan zenei stílus nagy eseményén vegyek részt, amit még csak most kezdek megismerni. Nagy ugrásnak tűnik, de úgy tűnik, érdemes belevágni; de addig is itt az egyik új kedvenc számom:


4 megjegyzés:

  1. Élni is kell, nem lehet mindig csak olvasni. :) De azért örülök, hogy van új netes lábnyomod.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi! Amúgy te vagy a legkitartóbb kommentelőm, ezt pedig külön köszönöm :)

      Törlés
    2. Pedig kevés helyen szoktam kommentelni, mindig csak olvasgatok. :)

      Törlés
    3. Akkor meg külön köszi :) Sajnos, mostanában én nem tudtam olvasgatni (sem téged, sem mást), de igyekszem pótolni :)

      Törlés