2018. szeptember 24., hétfő

The magical roundabouts – London, második rész

Az előzményekben olvashattok VIII. Henrikről, Sherlock Holmesról és a varázslatos körforgalmakról.

A Denem-sír; beiratkozás, egy gyönyörű sellő; Roxfort
Másnap jött azonban az igazi élvezet: irány Leavesden, a Harry Potter túra helye! Szerencsére viszonylag korai időpontban mentünk, mert bár most is volt tömeg, délutánra hosszú sorok kígyóztak a bejáratnál. Egy rövid videó után pedig beléptünk a Nagy Terembe és elkezdődött az időutazás. Az igazság az, hogy én nem hallgattam audio guide-ot, nem is nagyon olvasgattam, helyette próbáltam beszívni és magammal vinni a varázsvilág atmoszféráját, az érzést, hogy mintha részese lennék ennek a fantasztikus mesének. Így természetesen seprűre ültem, varázspárbajt vívtam, a kisiskolások mellett felültünk a Roxfort Expresszre, ittunk vajsört, bejártuk a Privet Drive-ot és a legvégén jött a Roxfort makettje, amit megkönnyeztem. Annyi fantasztikus élményt adtak nekem a könyvek, hogy minden parasztvakítás és pénzlehúzás ellenére nem tudok haragudni, mert megvettek, kilóra. És bármikor visszamennék újra, persze, ezúttal kicsit a részletekre odafigyelve. Aznapra mást nem terveztünk be, csak emésztettük (visszaidézve az előző esti Harry Potter trivia legjobb pillanatait Professzor Picivel), végül Mónival felkerekedtünk egy kis sétára a környéken. Pont elkaptuk a naplementét, így lehetett giccses képeket varázsolni hattyúkkal és más madárkákkal, de lefotóztam a különleges villanyvezetékeket is, csak hogy ne szabaduljak a melómtól. A következő nap sokkal sűrűbbre sikeredett.

Tower Bridge a Towerből nézve

Az ismételt angol reggeli után ugyanis a Tower következett és az éjszaka… Részt vettünk egy vezetett túrán egy őrrel (aka yeoman vagy beefeater), aki remek stílusban mesélt a vár történelméről, múltjáról és jelenéről. Bőven elhallgattam volna tovább is, ahogy a kivégzésekről, lefejezésekről mesél (én és a gyengéd lelkem). A koronaékszerek már korán sem okoztam ekkora lelkesedést: nem bírom a smukkokat, hiába van bennük a Koh-i-noor gyémánt. Ellenbe élveztem a sétát a falon, az épület öreg köveit, a hollókat, még ha szegényeknek meg is kurtítják a szárnyát. De sajnos, gyorsan közeledett a záróra, mi pedig egy vacsora és a Globe felé vettük az utunkat, ugyanis az éjféli Othellóra volt jegyünk. Előtte még végigsétáltunk a Shaftesbury Avenue és a Piccadilly Circus nyüzsgő tömegében, megtaláltuk azt a színházat, ahol a Harry Potter színdarabot adják, de a kétszintes, angol mintás bóvlit (aka ajándéktárgyakat) áruló boltból végül ki kellett menekülnöm. De térjünk vissza a Temze partjára: míg Zsuzsi önfeláldozóan beállt a sorba (mivel a földszinti jegyekhez nem jár helyfoglalás), mi kimentünk a Millenium Bridge-hez hosszú záridővel és állvánnyal szórakozni, ami a londoni látkép mellett nagyon élvezetes és eredményes volt. De a színház is nagy élmény: sikerült közvetlenül a színpad elé állni, így kéznyújtásnyira ölte meg tőlünk Jágó Rodrigót. Igaz, a derekam le akart szakadni a végére és a shakespeare-i angoltudásom hagy maga után kívánnivalót, de az előadás így is lenyűgözött: az erő, a lendület, ami tombolt a színpadon, a sok mozgás, ének, ami sajátja a helynek, és az alakítások megfogtak. Különösen tetszett, ahogy Jágót ábrázolták: sosem láttam még ennyire kisszerűnek és szánalmasnak; nem nagyformátumú intrikus, csak egy sértett ember állt előttünk (az Oscar-díjas Mark Rylance tolmácsolásában). Viszont így fél 3 után indultunk haza, ami a londoni közlekedésben elég holtidő: így végül csak hajnali 6 körül, mikor már kelt a nap és madarak, értünk haza. Tele voltunk energiával, hát aludni tértünk. 

London éjjel

Másnap nem is terveztünk nagy programot, aludtunk egy közepeset, majd indultunk az újabb Globe-előadásra. Kicsit aggódtunk is, ki fogunk-e tartani végig, de egy kis kávé átlendített mindhármunkat. Az Eyam új bemutató volt, egy XVII. századi történetet eleveníttet fel, mikor is a Derbyshire-ben lévő falu lakói a pestis kitörését követően nem menekültek, hanem karanténba zárták magukat, így próbálva megelőzni a betegség terjedését. A darab nem volt tökéletes, túl nagy volt a szakadék az első felvonás emberi drámái, féltékenykedései és hatalmi harcai, valamint a második felvonás szinte már isteni elszántságot mutató hősei között, és nem is igazán lépte túl a történetmesélés kereteit, nem adott katarzist. Ezzel együtt én már annak is örültem, hogy követni tudtam a régies angolsággal megírt előadást, ugyanakkor élveztem humorát és emberségét. Ráadásul megérkezést követően egy pár szót beszélgettem a mellettem ülő úrral, aki maga is abban a megyében él, ahol a darab játszódik, sőt, még Budapesten is járt. Csiszolgattam az angolom. A hazafelé úton pedig bepillantást nyertünk az utolsó vonattal hazafelé tartó, színes és elég harsány brit közösségekkel – legalább a gyerekek cukik voltak.

London éjjel

Utolsó napunkat a Buckingham palotánál kezdtük, ahol sikerült elcsípnünk az őrségváltást; persze, ha sikerült volna bármit látni a hatalmas tömegben. Ahogy Móni megjegyezte: hihetetlen, hogy vannak emberek, akik még nem látták – a tömegből kiindulva nehéz ezt elhinni. Végigsétáltunk a St. James Parkban, ahol a madarak jelentették a legnagyobb attrakciót, míg a Hyde Parkba visszasétálva élveztük a csöndet. De sikerült elkapnunk egy filmforgatást is: a The Crown új évadát forgatták éppen, egész pontosan Churchill temetését, amit eksztatikus hangulatban fogadtam. Csak kibújt belőlem a rajongó. A Westminster apátságnál és a Parlamentnél hatalmas volt a tömeg, folyamatosan zúgtak a harangok, a London Eye pedig dacolt a fel-feltámadó széllel. Végül a Covent Gardennél zártunk, ahol 193 lépcsőfok megmászását követően végre kijutottunk az utcaszintre és a színes tömegben elvegyülve kerestünk teaboltot – a tea mellett pedig sikerült mini cupcake-t is ennem.

A St. James Park madarai: a pihengető szárcsa; lúdetetés; a Parlament

Ez az egy hét tele volt mindenféle élménnyel, voltak nyugis és pörgős részei egyaránt, jutott idő pihenni és ezerrel mászkálni is. Gondolkodtam azon, nem volt-e ez így kevés, de arra jutottam, nem. Mert élveztem azt, hogy nem rohangálunk időre, van idő élvezni a dolgokat és lazulni; nem az a fontos, hogy a British Museum mellett feltétlenül megnézzem egy nap alatt a National Gallery-t is. Nem tudtam betelni az angol udvariassággal, az emberek, még ha látszólag is, de mindig figyelmesek voltak. A kis vörös téglás házak, a régen látott hajnali fények, a nyugalom és a (relatív) hosszú vonat- és metróutak pedig velem maradtak Ha Londonban jársz mindenképpen tartsd szem előtt: Mind the Gap! Goodbye and thanks for All the Fish!
 
The Eye

2018. szeptember 23., vasárnap

The magical roundabouts – London, első rész

Ez volt az első olyan utazásom, ami tényleg bakancslistás helyre vezetett. Nem mintha nem élveztem volna a korábbi utazásaim, de azok általában barátok meglátogatásához vagy más kívánságokhoz kapcsolódott - ez nem panasz, csak ténymegállapítás. De az angol kultúra és irodalom, a táj (a „fenyér” a Brontë nővérek regényeiben), a királyi család történetei, az abszurd humor a’la Monty Python és mások, mind-mind lenyűgöztek fiatalkoromtól a mai napig. De ezt az utat dublini és londoni barátnőimnek és legújabbkori szerelmemnek, Shakespeare-nek köszönhetem. A túra apropóját ugyanis nem egy, hanem rögtön két Globe-színházlátogatás jelentette. De addig is: „now something completely different”.
 
Addlestone

Kevés olyan kirándulás van, ahol már az indulásnál érzed, ez jól fog sikerülni. Ez egészen konkrétan a British Airways londoni járatán kapott el, mikor a szokásos száraz biztonsági okítás helyett Michael Caine, Naomi Harris, Joanna Lumley vagy éppen az új Erzsébet királynő (The Crown sorozatból), Olivia Colman fogadott egy jótékonysági akció keretében. Ezt követően pedig szóba elegyedtem a Dunaújvárosi Egyetem egy oktatójával, és olyan mérnöki dolgokról hallottam, amit csak próbáltam felfogni. De legalább a dunaújvárosi közvilágítás helyzete kapcsán képben lehettem.

Addlestone



2018. június 11., hétfő

Petrichor - Veres Attila: Éjféli iskolák

Van egy rész a Doctor Who-ban, egy különösen nagy kedvencem, amiben a főhősök úgy tudnak csak bejutni egy helyre, ha telepatikusan elképzelik bizonyos szavak jelentését. És ezek közül a szavak közül volt egy kedvencem, a petrichor – a por illata eső után. Intenzív képzettársítás, sőt, szineztézia jelent meg erre a képre bennem is. Valami ilyesmi érzés olvasni az Éjféli iskolákat, amiről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni.

Különös dolgok népesítik be Veres Attila képzeletét, de közös bennük, hogy mind a valóságból fakadnak. A magjukat minden idegenségük ellenére a mi vágyaink, érzéseink, gondolataink alkotják. Ne kössenek senkit gúzsba a szerző Utószóban írt gondolatai (amik talán túlzott szerénységből fakadnak? nem tudom), világa ennél jóval gazdagabb és mélyebb, nem hiszem, hogy csak saját valóságát tükrözik, még ha onnan is erednek. És megérintenek.

Hőseit, ha nevezhetjük így őket, hétköznapi dolgok mozgatják, de legfőképpen saját sikertelenségük, fragmentáltságuk tudata, valami hiányérzet. Van, hogy nem érzik teljesnek magukat (Ködváros; Szorozva nullával), van, hogy elmulasztottak valamit (A Borostyán komplex), de van úgy, hogy éppen megtalálják a helyüket (Ezer fog; Közöttetek; Varjakkal teli ég, aztán semmi). Legtöbbször férfiak, Gáborok, Csabák és Ferik, ritkán nők, néha még az is megesik, hogy az éjszaka teremtményeivel kötünk barátságot. Élményeik azonban közösek.

2018. május 7., hétfő

Pilcz Roland – YKX avagy Yorn Kayrah Xemovrah kalandjai

Amikor kezembe vettem Pilcz Roland legújabb kis füzetét (melyért ezúton is köszönet a szerzőnek), hirtelen le sem esett, hogy a Kalyber Joe félszemű hőse azonos új főszereplőnkkel. És ha már így esett, újraolvastam a régi, befejezetlen sorozatot, ami mintha jobban tetszett volna, mint anno… Bejött a humora, bejött a benne lévő merengés, az élet értelmének keresése, a szentimentalizmus, így kíváncsian olvastam az új, YKX című kötetet is.

YKX a régi Kalyber Joe-ban

Ami rögtön a sűrűjébe vezetett… Kicsit hiányoltam azt, hogy noha az akció azonnal kezdetét vette, még sem tudtunk meg többet a fő karakterről. Ettől kicsit súlytalanná vált, hiszen az első bevetésén kicsit bénázó, kicsit szerencsétlen Kay-t ki bérelte volna fel rögtön egy másik küldetésre?! Ezzel együtt is pörgős és szórakoztató volt az első etap, nem volt ideje unatkozni az olvasónak, csak kapkodta a fejét az újabb és újabb kalandokra. Ráadásul sikerült úgy lezárni a történetet, ami kíváncsivá tett a folytatásra (igen, a függővég az új kedvenc szavam). És már most megkaptuk azt az ígéretet, hogy látni fogjuk, hogyan lett a főhős az a félszemű, morózus kalandor, akit a korábbi (bár időben későbbi) történetekben láttunk.

2018. május 3., csütörtök

Feljegyzések a geekség egérlyukából - Ernest Cline: Ready Player One

Nem fogom szeretni, sőt, utálni fogom ezt a könyvet, szólt sommás megállapításom, mielőtt a kezembe vettem (bár ezt írtam már másutt). És, hát, be kell ismernem, hogy részben tévedtem. Mert ez a könyv szerethető, sokkal inkább, mint balvégzetű utódja, az Armada. Ennek ellenére kritikátlanul képtelen vagyok rajongani érte.

Ready Player One ismét csak egy tökéletes esszenciája a geekségnek, az 1980-as évek nosztalgiájának (aminek persze én is képes vagyok felülni, ld. synthwave) és a hollywoodi sablonoknak. Vegyük a régi filmek tökéletes három pilléres szerkezetét: mutassuk be a hőst és vázoljuk fel a konfliktust; növeljük a feszültséget a leszámolásig, benne azzal a szokásos fordulattal, hogy a hősnek muszáj csalódnia és emiatt változnia; majd hozzunk megnyugvást hőseinknek. Eddig rendben is vagyon, Cline kipipál minden összetevőt, jól építi fel a cselekményt, végig izgalmas és alapvetően lebilincselő a történet, még akkor is, ha a fent vázoltak alapján a legordasabb sablonokkal népesíti be (aminek egy része, ha már geekség, a Scott Pilgrimben sokkal jobb volt). Gonosz, arctalan nagyvállalat, akinek vezetője a legkevésbé jellemzett gonosz az utóbbi időben; kisebbségi, de legalábbis külföldi mellékszereplők; varázslószerű mentorfigura; titokzatos milliomos; küldetés, amit csak a legkisebb királyfi tud megoldani – a mesék legalapvetőbb kellékei modern külsőben.

2018. május 2., szerda

10

Ha a matektanárom látná ezt a címet, biztos megkérdezné, hogy 10 micsoda? Palacsinta, gépkarabély, kutyafüle? Nem, ennél sokkal egyszerűbb: tegnap volt 10 éve, hogy elkezdtem blogolni. Gondoltam, meg kellene emlékezni erről, csak nem jöttek a szavak. Most se nagyon jönnek, de azért csak van bennem pár gondolat.

10 év… szinte hihetetlen elképzelnem, hogy életem közel harmadát azzal töltöttem, hogy a gondolataimat megosztottam másokkal. 10 éve éppen készültem befejezni az egyetemet, az utolsó államvizsgám volt hátra, majd reménykedtem benne, hogy majd lesz is munkahelyem, ahol kamatoztathatom, amit megtanultam. Most pedig, egy kicsivel idősebben, immáron a harmadik (vagy inkább negyedik?) munkakörömben, a második munkahelyemen csinálok olyat, aminek nem sok köze van az egyetemi végzettségemhez.

De a blog szempontjából nem is ez a lényeg. Az évek során többször feltettem magamnak a kérdést: miért is csinálom, miért jó ez nekem? Régen erre az volt a válasz, hogy így tudom magam megmutatni. Krónikus önbizalomhiányosként azt reméltem, hogy majd itt, más emberek véleményének segítségével fel tudom turbózni magam. De meg kellett tanulnom, ez nem így működik. Mára eljutottam odáig, hogy bevalljam, itt megélhetem azt az utat, amin annak idején, 18 évesen nem indultam el. Sosem lettem újságíró, de legalább itt elmondhatom azt, amit könyvekről, filmekről és tágabban a világról gondolok.

És beszélhetnék arról, mennyi mindent köszönhetek ennek a kis internetes kuckónak, embereket, beszélgetéseket, lehetőségeket, mert ez mind igaz. De leghálásabb talán azért vagyok, mert az önismeret egy olyan, soha véget nem érő útján indított el, aminek híján nem lehetnék most az, aki. És ez lehet jó, lehet rossz, de csak az enyém.

Köszönöm mindenkinek, aki olvasta/olvassa ezeket a véleményeket, és remélem, talál benne magának is valami hasznosat. Nem ígérek semmit, nem tudom, mi jön ezután, nincsenek nagy tervek. De szeretnék továbbra is fejlődni, haladni, új nézőpontokat megtapasztalni, új dolgokat kipróbálni. Remélem, ezután is lesznek útitársaim.

2018. április 23., hétfő

Slowing down in the grass - Könyvfesztivál 2018

Egy nagyon zűrös hét, sőt időszak után próbáltam meg lelazulni egy hosszú hétvégére Budapesten, a Könyvfesztiválon. Ami azzal indult, hogy majdnem sírva fakadtam a vonaton, mert hirtelen akart kijönni az összes feszültség az elmúlt hetekből, a munka, a felújítás és egyéb gondok miatt. Mire megérkeztem Gáborhoz, már masszívan könnyeztem, így próbáltam egy kicsit összeszedni magam. Hamarosan el is indultunk a Millenárisra a napsütésben, ahol már jobban is éreztem magam.
Every time Tamaris time

A tavalyi évhez hasonlóan idén is azzal indultam neki, hogy nem nagyon vásárolok könyveket. Ezt úgy akartam átvészelni, hogy ismerősöknek vettem gyerekkönyveket – mindig jó egy kis Maszatot olvasni. Miután ezzel gyorsan megvoltunk, elkezdtünk körbenézni. Rögtön össze is futottunk az Ekultura-brigáddal; Dominik és Tamás idén is diktafonnal és fényképezőgéppel szaladgált, interjúzott, tájékozódott, szállította a friss híreket.

Továbbmenve szembejött Botond, majd röviddel utána Szélesi Sándor és Vancsó Éva is. A múlt heti kis blogos csörténket alig említve csevegtünk pár percig, majd kicsit megpihenve az emeleten beszélgettünk Tamással és Vivivel (akivel idén találkoztam először, bár netről már ismerjük egymást) kiegészülve a könyvkiadás kérdéseiről, különösen arról, jó lenne-e, ha nyilvánosságra kerülnének az eladott példányszámok. Mindenki érvelt a maga igaza mellett, de nagy igazságokat nem tudtunk megfogalmazni. Bár érdekes volt arról spekulálni emellett, hogy vajon mennyit érhet a Disney-nek a magyar piac, megmentene-e egy magyar kiadót…

2018. április 12., csütörtök

Csapás a múltból - SFF blogszcéna és irodalomkritika röviden

A napokban szembejött velem egy blogbejegyzés, amitől tisztára nosztalgikus hangulatba kerültem - mintha 5 évvel (vagy inkább 10?!) korábban lenne. De igazából ez a téma annyira aktuális, hogy évek óta nem tudunk továbblépni rajta a haza SFF-ben. Ez pedig a bloggerek megítélése és az irodalomkritika hiánya. Szélesi Sándor író ugyanis ezzel foglalkozik, immáron sokadjára kerül elő ez a téma. És mivel megszólítva érzem magam, ezért pár szóban szeretnék reflektálni ezekre.
 
Amikor okos emberek írnak...
 
Elsőként pár gondolat azokra a részekre, amik kevésbé érintenek, mint blogger: az irodalomkritika témájában. A szerző álláspontja szerint kevés a tudományos igényű recepció a spekulatív fikció körében, különösen a hazai művek tekintetében. Szerinte csak elvétve, egyfajta szabályt erősítő kivételként jelennek meg ilyen írások, ami szerinte a hazai SFF-kultúra komoly hiányossága.
 
Egyrészről egyetértek a szerzővel, valóban kevés irodalomkritikai mélységű elméleti munka születik a hazai SFF művekkel kapcsolatban - vagy legalábbis nem “üti át a falat”, nem feltétlenül jut el a széles olvasóközönséghez. Teszem hozzá, nem is biztos, hogy ez szükséges, hiszen a tudományos igényességű munkák sokszor szólnak inkább a szűk akadémiai közeghez, mint a nagyközönséghez, de úgy gondolom, az olvasmányos szövegekre ezen a téren is szükség van.
 
Viszont azért azt nem mondanám, hogy egyáltalán nem születnek ilyenek a hazai szcénában. Sőt, inkább azzal találkozom, hogy, aki keres, az egyre több ilyet talál. Ahogy a szerző is említi: a Prae egyre gyakrabban hoz ki popkultúrával foglalkozó különszámokat, megindultak olyan rajongói magazinok (mint az Azilum), amelyek közölnek tanulmányokat is, az MA Popkult blogja rövid terjedelemben, de rendszeresen közöl írásokat. (BTW érdekes módon, pont a Galaktika, az egyetlen itthoni SFF folyóirat nem foglalkozik az irodalomkritikával) Ez a téma összefügg azzal is, hogy egyre több helyen lesz a popkultúra az egyetemi oktatás része, így egyre nagyobb az esélye, hogy tudományos igényességű szövegek szülessenek.
 
Az utóbbi évek magyar SFF regényei ráadásul kiáltottak az összetett cikkekért. Moskát Anita Horgonyhelye a populáris újságírás figyelmét is magára vonta, Veres Attila Odakint sötétebb című regénye tanulmányok sokaságát ihlette, de legújabban Brandon Hackett Xeno-ja hozott sok-sok új szöveget (említhetném Sepsi László Pinky-jét is, de itt a szerző inkább a szépirodalom, mint a zsáner felől jött). Látok változást, ha nem is gyorsan, és ez jó.
 
Ultimate evil
 
De térjünk át egy másik, számomra jóval húsbavágóbb témára: a bloggerekre és felelősségükre. Úgy értelmeztem, hogy a cikkben Szélesi felrója a hazai blogger-közösségnek, hogy nem elfogulatlanul alkot, egyes kiadók tevékenységével nem foglalkozik, félreértelmezi a kritika fogalmát, indokolatlanul “lehúz” egyes kiadókat, írókat (a felsorolás tetszőlegesen bővíthető).

2018. március 19., hétfő

Dracula és a harcművészetek – The Legend of the 7 Golden Vampires (1974)

Ajánlás: öcsémnek, akinél kevés ember élvezhetné jobban ezt a mozit

Van az a szókapcsolat, hogy bűnös élvezet. Ezek tipikusan azok a filmek/könyvek stb., amikről tudod, hogy fájni fognak, mégis engedsz nekik. Amikor meghallottam, hogy a Hammernek létezik egy filmje, amit a hongkongi legendás filmstúdióval, a Shaw Brothers-szel készített, tudtam, ezt mindenképpen látnom kell. Nem vagyok nagy rajongója a harcművészeti filmeknek, de sejtettem, hogy ez a mozi pont beleillik majd a bűnös élvezet kategóriába. Nem is kellett csalódnom.

A történet szerint egy kínai, szerzetesi ruhát viselő férfi érkezik Erdélybe, mégpedig Dracula kastélyába. A felébredő grófnak előadja, hogy faluját a hét arany vámpír uralja, de hatalmuk fakulóban van, ezért kéri a vámpírok urának segítségét. Dracula be is száll a bizniszbe, de átveszi a férfi alakját. 100 évvel később Van Helsing épp Csungkingban tart előadást a vámpírokról és ismertet egy kínai legendát is a témában, de a helyiek nem igazán akarnak hinni neki. Felbukkan azonban egy fiú, aki bevallja, ismeri a mondát, sőt, kéri a professzor segítségét, kísérje el oda és mentse meg ősei faluját. A férfi végül rááll és fiával, valamint egy kalandvágyó svéd özveggyel elkíséri a nyolc harcművész testvért, hogy megszakítsák a vámpírok rémuralmát.

2018. március 18., vasárnap

Kormányhivatalok városa - Debrecen

Református Kistemplom
A tavalyi évhez hasonlóan idén is egy gyors utazást szerveztünk tavasszal – Győr után ezúttal Debrecen lett a célpont. Azonban ezúttal nem kötetett szerelem, a kálvinista Róma nem lopta be magát a szívembe. Noha az látszik, hogy legutóbbi ittlétemhez képest (ami az ősidők homályába, legalábbis az általános iskola távolságába veszik) sok változás történt. Azonban hiányoltam az egységet: Debrecen városképe, noha sok tekintetben lenyűgöző, elég kaotikus, vagy inkább eklektikus. A történelemből tudhatjuk, mennyi kár érte a megyeszékhelyet a második világháború bombázások alatt, a város jelentős részét újra kellett építeni. Azonban ettől lett olyan az összkép: a nagypolgári, vagy helyenként inkább paraszti képet a szocreál tömbök és a vadonatúj épületek (mint a piac vagy az új városháza) megtörik. Az pedig külön vicces volt, hogy első sétánk alatt minden második sarkon egy kormányhivatalba futottunk. Így hiába a csodás Nagytemplom, kicsit tanácstalanul járkáltunk a szürke ég alatt.