2020. június 16., kedd

De a rajongók élete nem csak játék és mese – Star Wars: Bizonyos szemszögből

A popkultúrának vannak fejőstehenei. Olyan történetek, világok, amik nemcsak túl nagyok ahhoz, hogy megbukjanak, de ahhoz is, hogy érdektelenek legyenek. A Star Wars is ilyen. A logóval nemcsak uzsonnástáskákat és vécécsészéket, de persze könyveket is el lehet adni tucatszám. Ezek között akad persze jó is, rossz is, de amikor egy 40 éves megemlékezést olvas az ember, mégis arra vágyik, hogy most odategyék magukat az alkotók, és ne csak a név, a marketing vigye el a hátán a kötetet.

A Star Wars: Bizonyos szemszögből esetén a szerkesztő megjelölésének hiánya intő jelként kellett volna feltűnjön, de hát óvatlan voltam. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a könyv szőröstül-bőröstül rossz, csak olyan, mintha a gyeplőt bedobták volna a lovak közé, aztán csodálkozunk, hogy mindenki ment a maga útján. Mindenképpen kellett volna egy erőskezű valaki, aki összefogja az írókat és nem hagyja, hogy ugyanazt a két perces epizódot többen dolgozzák fel, vagy hogy ugyanaz a szemszög, mint pl. a Halálcsillag ellen repülő pilótáké, indokolatlanul sokszor kerüljön elő. Nem mellesleg egyes történetekre is ráfért volna egy komolyabb szerkesztés. Így ebből a válogatásból csak az tűnt ki, hogy aki egyébként is jó író, mint pl. Ken Liu, az nem véletlenül az.

Pont Liu novellája az egyik, ami megmutatja, mennyire jó is lehetett volna ez a kötet, ha a szerzők el mernek rugaszkodni a megszokott sablonoktól és a pátoszos jelenetektől és érzelmektől. Mert a legtöbben megmaradtak a „Birodalom rossz”-mélységű mondanivalónál, holott azért ezen már túllépett a Star Wars (gondoljunk csak a nem túl kedvelt Az utolsó Jedire, ami a mainstream vonalba is behozta ezeket a témákat). Hiányoltam azokat a szempontokat, amik esetleg megmutatják, hogy a világegyetemben nem minden fekete és fehér, a Birodalom is van, akiknek jót hozott. A Gikszer tett ezen téma irányába kísérletet, de a kivitelezés nem volt tökéletes. Viszont Doctor Aphra története, Az elsütőbillentyű tökéletesen árnyalt és érzékeny kivitelezésű, képes távolabbról pillantást venni az eseményekre, nem csak az egyértelmű szemszögekből.

2020. május 27., szerda

Szökésben - Yorn Kayrah Xemovrah kalandjai

Bajban van az egyszeri kritikus, amikor YKX legújabb kalandjairól kell írnia. Nem írhatja le immáron harmadjára, hogy mennyire jó humora van, mennyire megidézi a régimódi kalandfilmeket, hogy ismét milyen jó kis cliffhangerrel záródott a történet és hogy mennyire várja az újabb folytatást. Mert ez mind igaz, változatlanul, remélhetőleg örökké – mármint abban az értelemben, hogy Pilcz Roland nem veszíti el a képességeit, de abban az értelemben nem, hogy soha nem érünk a történet végére. De mit adtak nekünk a rómaiak…?!
 


Ezúttal egy tipikus töltőepizódot olvasunk, ami pont olyan, mint a filmek középső harmada: a nyitó képsorok dinamikája már megkopott, zajlik az átvezetés a zárás nagy katarzisa, de legalábbis tűzijátéka felé. Hőseink éppen megszöktek dzsungelbéli börtönükből és haladnak a szabadság felé. Alakul a csoport, mindenki megkapja a maga pillanatát. De a háttérben ott a rejtély, aminek megoldása továbbra is ködben úszik. És egyre kíváncsibb vagyok, mi történt a múltban.

2020. május 26., kedd

VI. Merítés-díj – Széppróza

Most egy szokatlan megkeresésnek teszek eleget - legalábbis eddig a blogon ilyet nem láttatok (mostanában a blogot se, sajnos, de ez egy másik bejegyzésnek lesz valamikor a témája). A moly.hu Merítés-díjának zsűrije megkeresett, adjak hírt a széppróza kategória jelöltjeiről. Bár ritkán foglalkozok szépirodalommal, a magyar szerzők közül többen is a szívem csücskei, így örömmel teszek eleget ennek a kérésnek. Ha minden jól alakul, lehetséges, egy-két jelöltről írni is fogok a blogon, de ez már a nyár zenéje. Addig is olvassatok a 10 jelöltről.
__________________________________________________________________________


VI. Merítés-díj – Széppróza
 
A Merítés-díj tízes listája az 2019-ben megjelent magyar fikciós szépprózai művekből
Nagyon izgalmas véghajrá eredményeképpen megszületett a zsűri döntése. Remélem, hogy a zsűritagok múlt héten olvasható karcai kellőképpen felcsigázták az érdeklődéseteket, próbáltátok esetleg összevetni a karcokban megjelenítetteket a könyvek listájával, hogy ha sok jó kötet mégsem tudott dobogón maradni, akkor mit olvashatunk, mire szavazhatunk a közönségdíjhoz?
Gratulálunk a szerzőknek, és köszönjük a kiadóknak és az irodalmi élet minden szereplőjének a sokszínű olvasnivalót.

A moly minden aktív tagja szavazhat a számára legnagyobb élményt adó szépprózai alkotásra. A szavazatok alapján ítéljük oda a közönségdíjat.
https://moly.hu/szavazasok/merites-dij-2020-szepproza-kozonsegdij

Barnás Ferenc: Életünk végéig
@giggs85 párhuzamot vont Bartis Attila és Barnás Ferenc művei között. „Barnás Ferenc legújabb kötete, az Életünk végéig kapcsán nem azért jutott szinte azonnal az eszembe Bartis Attila A vége című nagyregénye, mert mindkét alkotó huzamosabb ideje Indonéziában tartózkodik, hanem azért, mert mindkettő a korábbiakhoz képest (Bartisnál A nyugalomhoz, míg Barnásnál a Kilencedikhez vagy a Másik halálhoz képest) egy kimondottan nyugodt és lassú szövegtenger, még ha a két mű célja nem is teljesen azonos. Mert míg Bartis arra kereste a választ a Kádár-korszak idején játszódó történetében, hogy működik-e az életben bármiféle sorsszerűség, isteni gondviselés, vagy csak úgy élünk bele a vakvilágba, addig Barnás azt mutatja meg modern családregényében, hogy milyen hozzáállásokkal, milyen attitűdökkel hány és hányféleképpen működhet az élet a 21. századi Magyarországon.” https://moly.hu/ertekelesek/3410305
@Cipőfűző a kötetben válságkezelést értékelte: „Amit Barnás meg akart jeleníteni – egzisztenciális válság, egészségügyi probléma, világnézeti különbségek, különféle családi perpatvarok – azt szerintem hihetően teszi. Mégis kicsit szalonremi ízű. Viszont ahogy az aktuálpolitika ténylegesen szerves, egyáltalán nem kitüremkedő részét képezi a könyvnek, az valami gyönyörű.” https://moly.hu/ertekelesek/3570228

2019. május 4., szombat

Sötét vizeken - Yorn Kayrah Xemovrah újabb kalandjai

A télen azzal töltöttem több napot, hogy bámultam barátomat, amint az Uncharteddel játszik. És erre igazából az az egyszerű okom volt, hogy vágytam a kalandokra. Beleéltem magam az izgalmakba, a kincsvadászatba, abba, hogy ismeretlen tájakon járhatok, és persze a történetbe. Vágyni kezdtem Indiana Jones figurájára… És aztán megkaptam az új Yorn Kayrah Xemovrah történetet.

A Sötét vizeken alcímű kötetben tovább folytatódik a kalandos mese a korábban megkezdett úton: kapunk kis részleteket a múlt eseményeiből (épp csak annyit, hogy kíváncsiak legyünk a többire), de főleg Kay útját követjük tovább a sarkvidék felől a trópusokra. A felfedezések, mentőexpedíciók persze itt sem úgy alakulnak, ahogy tervezik őket, és a menő zsoldoscsapatok sem érnek el sokat, de ezúttal is megkapjuk a függővég-adagunkat.  
 

2018. szeptember 24., hétfő

The magical roundabouts – London, második rész

Az előzményekben olvashattok VIII. Henrikről, Sherlock Holmesról és a varázslatos körforgalmakról.

A Denem-sír; beiratkozás, egy gyönyörű sellő; Roxfort
Másnap jött azonban az igazi élvezet: irány Leavesden, a Harry Potter túra helye! Szerencsére viszonylag korai időpontban mentünk, mert bár most is volt tömeg, délutánra hosszú sorok kígyóztak a bejáratnál. Egy rövid videó után pedig beléptünk a Nagy Terembe és elkezdődött az időutazás. Az igazság az, hogy én nem hallgattam audio guide-ot, nem is nagyon olvasgattam, helyette próbáltam beszívni és magammal vinni a varázsvilág atmoszféráját, az érzést, hogy mintha részese lennék ennek a fantasztikus mesének. Így természetesen seprűre ültem, varázspárbajt vívtam, a kisiskolások mellett felültünk a Roxfort Expresszre, ittunk vajsört, bejártuk a Privet Drive-ot és a legvégén jött a Roxfort makettje, amit megkönnyeztem. Annyi fantasztikus élményt adtak nekem a könyvek, hogy minden parasztvakítás és pénzlehúzás ellenére nem tudok haragudni, mert megvettek, kilóra. És bármikor visszamennék újra, persze, ezúttal kicsit a részletekre odafigyelve. Aznapra mást nem terveztünk be, csak emésztettük (visszaidézve az előző esti Harry Potter trivia legjobb pillanatait Professzor Picivel), végül Mónival felkerekedtünk egy kis sétára a környéken. Pont elkaptuk a naplementét, így lehetett giccses képeket varázsolni hattyúkkal és más madárkákkal, de lefotóztam a különleges villanyvezetékeket is, csak hogy ne szabaduljak a melómtól. A következő nap sokkal sűrűbbre sikeredett.

2018. szeptember 23., vasárnap

The magical roundabouts – London, első rész

Ez volt az első olyan utazásom, ami tényleg bakancslistás helyre vezetett. Nem mintha nem élveztem volna a korábbi utazásaim, de azok általában barátok meglátogatásához vagy más kívánságokhoz kapcsolódott - ez nem panasz, csak ténymegállapítás. De az angol kultúra és irodalom, a táj (a „fenyér” a Brontë nővérek regényeiben), a királyi család történetei, az abszurd humor a’la Monty Python és mások, mind-mind lenyűgöztek fiatalkoromtól a mai napig. De ezt az utat dublini és londoni barátnőimnek és legújabbkori szerelmemnek, Shakespeare-nek köszönhetem. A túra apropóját ugyanis nem egy, hanem rögtön két Globe-színházlátogatás jelentette. De addig is: „now something completely different”.
 
Addlestone

Kevés olyan kirándulás van, ahol már az indulásnál érzed, ez jól fog sikerülni. Ez egészen konkrétan a British Airways londoni járatán kapott el, mikor a szokásos száraz biztonsági okítás helyett Michael Caine, Naomi Harris, Joanna Lumley vagy éppen az új Erzsébet királynő (The Crown sorozatból), Olivia Colman fogadott egy jótékonysági akció keretében. Ezt követően pedig szóba elegyedtem a Dunaújvárosi Egyetem egy oktatójával, és olyan mérnöki dolgokról hallottam, amit csak próbáltam felfogni. De legalább a dunaújvárosi közvilágítás helyzete kapcsán képben lehettem.

Addlestone



2018. június 11., hétfő

Petrichor - Veres Attila: Éjféli iskolák

Van egy rész a Doctor Who-ban, egy különösen nagy kedvencem, amiben a főhősök úgy tudnak csak bejutni egy helyre, ha telepatikusan elképzelik bizonyos szavak jelentését. És ezek közül a szavak közül volt egy kedvencem, a petrichor – a por illata eső után. Intenzív képzettársítás, sőt, szineztézia jelent meg erre a képre bennem is. Valami ilyesmi érzés olvasni az Éjféli iskolákat, amiről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni.

Különös dolgok népesítik be Veres Attila képzeletét, de közös bennük, hogy mind a valóságból fakadnak. A magjukat minden idegenségük ellenére a mi vágyaink, érzéseink, gondolataink alkotják. Ne kössenek senkit gúzsba a szerző Utószóban írt gondolatai (amik talán túlzott szerénységből fakadnak? nem tudom), világa ennél jóval gazdagabb és mélyebb, nem hiszem, hogy csak saját valóságát tükrözik, még ha onnan is erednek. És megérintenek.

Hőseit, ha nevezhetjük így őket, hétköznapi dolgok mozgatják, de legfőképpen saját sikertelenségük, fragmentáltságuk tudata, valami hiányérzet. Van, hogy nem érzik teljesnek magukat (Ködváros; Szorozva nullával), van, hogy elmulasztottak valamit (A Borostyán komplex), de van úgy, hogy éppen megtalálják a helyüket (Ezer fog; Közöttetek; Varjakkal teli ég, aztán semmi). Legtöbbször férfiak, Gáborok, Csabák és Ferik, ritkán nők, néha még az is megesik, hogy az éjszaka teremtményeivel kötünk barátságot. Élményeik azonban közösek.

2018. május 7., hétfő

Pilcz Roland – YKX avagy Yorn Kayrah Xemovrah kalandjai

Amikor kezembe vettem Pilcz Roland legújabb kis füzetét (melyért ezúton is köszönet a szerzőnek), hirtelen le sem esett, hogy a Kalyber Joe félszemű hőse azonos új főszereplőnkkel. És ha már így esett, újraolvastam a régi, befejezetlen sorozatot, ami mintha jobban tetszett volna, mint anno… Bejött a humora, bejött a benne lévő merengés, az élet értelmének keresése, a szentimentalizmus, így kíváncsian olvastam az új, YKX című kötetet is.

YKX a régi Kalyber Joe-ban

Ami rögtön a sűrűjébe vezetett… Kicsit hiányoltam azt, hogy noha az akció azonnal kezdetét vette, még sem tudtunk meg többet a fő karakterről. Ettől kicsit súlytalanná vált, hiszen az első bevetésén kicsit bénázó, kicsit szerencsétlen Kay-t ki bérelte volna fel rögtön egy másik küldetésre?! Ezzel együtt is pörgős és szórakoztató volt az első etap, nem volt ideje unatkozni az olvasónak, csak kapkodta a fejét az újabb és újabb kalandokra. Ráadásul sikerült úgy lezárni a történetet, ami kíváncsivá tett a folytatásra (igen, a függővég az új kedvenc szavam). És már most megkaptuk azt az ígéretet, hogy látni fogjuk, hogyan lett a főhős az a félszemű, morózus kalandor, akit a korábbi (bár időben későbbi) történetekben láttunk.

2018. május 3., csütörtök

Feljegyzések a geekség egérlyukából - Ernest Cline: Ready Player One

Nem fogom szeretni, sőt, utálni fogom ezt a könyvet, szólt sommás megállapításom, mielőtt a kezembe vettem (bár ezt írtam már másutt). És, hát, be kell ismernem, hogy részben tévedtem. Mert ez a könyv szerethető, sokkal inkább, mint balvégzetű utódja, az Armada. Ennek ellenére kritikátlanul képtelen vagyok rajongani érte.

Ready Player One ismét csak egy tökéletes esszenciája a geekségnek, az 1980-as évek nosztalgiájának (aminek persze én is képes vagyok felülni, ld. synthwave) és a hollywoodi sablonoknak. Vegyük a régi filmek tökéletes három pilléres szerkezetét: mutassuk be a hőst és vázoljuk fel a konfliktust; növeljük a feszültséget a leszámolásig, benne azzal a szokásos fordulattal, hogy a hősnek muszáj csalódnia és emiatt változnia; majd hozzunk megnyugvást hőseinknek. Eddig rendben is vagyon, Cline kipipál minden összetevőt, jól építi fel a cselekményt, végig izgalmas és alapvetően lebilincselő a történet, még akkor is, ha a fent vázoltak alapján a legordasabb sablonokkal népesíti be (aminek egy része, ha már geekség, a Scott Pilgrimben sokkal jobb volt). Gonosz, arctalan nagyvállalat, akinek vezetője a legkevésbé jellemzett gonosz az utóbbi időben; kisebbségi, de legalábbis külföldi mellékszereplők; varázslószerű mentorfigura; titokzatos milliomos; küldetés, amit csak a legkisebb királyfi tud megoldani – a mesék legalapvetőbb kellékei modern külsőben.

2018. május 2., szerda

10

Ha a matektanárom látná ezt a címet, biztos megkérdezné, hogy 10 micsoda? Palacsinta, gépkarabély, kutyafüle? Nem, ennél sokkal egyszerűbb: tegnap volt 10 éve, hogy elkezdtem blogolni. Gondoltam, meg kellene emlékezni erről, csak nem jöttek a szavak. Most se nagyon jönnek, de azért csak van bennem pár gondolat.

10 év… szinte hihetetlen elképzelnem, hogy életem közel harmadát azzal töltöttem, hogy a gondolataimat megosztottam másokkal. 10 éve éppen készültem befejezni az egyetemet, az utolsó államvizsgám volt hátra, majd reménykedtem benne, hogy majd lesz is munkahelyem, ahol kamatoztathatom, amit megtanultam. Most pedig, egy kicsivel idősebben, immáron a harmadik (vagy inkább negyedik?) munkakörömben, a második munkahelyemen csinálok olyat, aminek nem sok köze van az egyetemi végzettségemhez.

De a blog szempontjából nem is ez a lényeg. Az évek során többször feltettem magamnak a kérdést: miért is csinálom, miért jó ez nekem? Régen erre az volt a válasz, hogy így tudom magam megmutatni. Krónikus önbizalomhiányosként azt reméltem, hogy majd itt, más emberek véleményének segítségével fel tudom turbózni magam. De meg kellett tanulnom, ez nem így működik. Mára eljutottam odáig, hogy bevalljam, itt megélhetem azt az utat, amin annak idején, 18 évesen nem indultam el. Sosem lettem újságíró, de legalább itt elmondhatom azt, amit könyvekről, filmekről és tágabban a világról gondolok.

És beszélhetnék arról, mennyi mindent köszönhetek ennek a kis internetes kuckónak, embereket, beszélgetéseket, lehetőségeket, mert ez mind igaz. De leghálásabb talán azért vagyok, mert az önismeret egy olyan, soha véget nem érő útján indított el, aminek híján nem lehetnék most az, aki. És ez lehet jó, lehet rossz, de csak az enyém.

Köszönöm mindenkinek, aki olvasta/olvassa ezeket a véleményeket, és remélem, talál benne magának is valami hasznosat. Nem ígérek semmit, nem tudom, mi jön ezután, nincsenek nagy tervek. De szeretnék továbbra is fejlődni, haladni, új nézőpontokat megtapasztalni, új dolgokat kipróbálni. Remélem, ezután is lesznek útitársaim.