2021. július 23., péntek

Egy remake létjogosultsága – A hét mesterlövész

A remake önmagában jó dolog, legalábbis szerintem. Ha tágabb értelemben nézzük, már évezredek óta meséljük el újra és újra ugyanazokat a történeteket, meséket, mítoszokat, legendákat, más-más értelmezéssel feltöltve. A film pedig nem mentes ugyanezen törekvésektől, hiszen ahogy az irodalomban, úgy a filmművészetben is időről időre előkerültek ismert történetek, karakterek. Gondoljunk csak King Kongra vagy Drakulára vagy éppen A dologra (The Thing, 1982), amik esetében, ha nem is mindig ismételték meg a legelső alkotásokat, de táplálkoztak belőlük, hol jobb, hol rosszabb megoldásokkal. Ez a fajta újrahasznosítás az utóbbi pár évtizedben érezhetően telítődött negatív érzelmekkel: a régi filmklasszikusok újrafeldolgozását nem csak a filmrajongók hangos (remélhetőleg) kisebbségének folyamatos és sokszor előzetes acsarkodása kísérte, de, sajnos, negatív visszhangok is. Sokszor azt érezték a nézők, köztük én is, hogy az új iterációk nem akarnak semmit hozzátenni az eredetihez, vagy nem akarják új jelentéssel, értelmezéssel feltölteni a kereteket, helyette inkább csak fejőstehénként tekintenek a korábbi sikerekre, és a stúdiók jó kapitalistaként minimalizálni akarták a kockázatot. Az emlékmás (Total Recall, 2012), a Holtpont (Point Break, 2015), a Szellemirtók (Ghostbusters, 2016) vagy éppen A múmia (The Mummy, 2017) legfrissebb feldolgozásai tökéletesen alátámasztják a fentieket, és A hét mesterlövész (The Magnificent Seven, 2016) esetében sem sokat tudok mentségként felhozni.

Pedig az eredeti A hét mesterlövész (The Magnificent Seven, 1960) is érdekes eset, hiszen önmagában egyfajta feldolgozás, egyúttal a történetek és a művészet határnélküliségét mutatja be. A film ugyanis Kuroszava Akira A hét szamurájának (Shichinin no samurai, 1954) átirata, aminek pikantériáját az adja, hogy a rendező maga az amerikai westernekből táplálkozva alkotta meg szamurájfilmjeit. Részben átvette a zsáner formanyelvét és ezek mentén újította meg a japán történelemről és annak kulisszáiról való gondolkodást és azok ábrázolását. A hét szamuráj egy remek mozi, és a maga idejében, majd ha az 1001 film hosszú műsoridejű alkotásaihoz jutok, biztos újra fogom nézni. Yul Brynner, az amerikai mozi egyik sztárja, nem véletlenül pártolta a japán mozi újraforgatását: témája és problémafelvetései tökéletesen illettek a western új tematikájához (amiről kis részben, bár remélem, nagyjából pontosan írtam a Vad banda kapcsán), de pont annyira fogalmazták át, ami beleillett Hollywood keretei közé.

2021. július 16., péntek

Szerelmes szellem - Ghost

 A cikk eredetileg az SFmagon jelent meg. Ez most egy kakukktojás lesz, mert a Ghost nem szerepel az 1001 filmes könyvben, de ismét csak meleg volt és a rendező Jerry Zuckert most említettem a múlt héten :)

Időnként megéri régi filmekről olvasni, néha érdekes dolgok derülnek ki. Például, ha megnézzük az 1990-es év box office adatait világviszonylatban (de akár csak az amerikai piacon is), akkor az első három helyen meglepő filmeket találunk – legalábbis mai szemmel mindenképpen. Mindhárom eredeti forgatókönyvből dolgozott, nem adaptáció vagy folytatás; mindhárom a mai napig nagy népszerűségnek örvend (egyikük nélkül a karácsony sem működik), és remekül megmutatja, mennyire más mozgatta akkoriban az embereket – vagy éppen Hollywoodot (igen, tudom, most nagyvonalú vagyok, mert azért voltak folytatások és adaptációk abban az évben, csak nem ezek lettek a legsikeresebbek). Ez a három mozi pedig a Micsoda nő (Pretty Woman, 1990), a Reszkessetek, betörők! (Home Alone, 1990) és a Ghost (Ghost, 1990). Valahol hihetetlen ez utóbbi sikere, azaz hogy egy paródia-rendező egy távolról nézve horror-ötletből minden idők egyik legsikeresebb romantikus (és 1990 anyagilag legjövedelmezőbb) filmjét alkotta meg.

2021. július 9., péntek

A faarcon túl - Csupasz pisztoly

Nem ezt terveztem már, de hát ember tervez, hőség végez. A továbbiakról a hidegfront után egyeztetünk…

Pár nappal ezelőtt belefutottam egy egész érdekes dokumentumfilmbe Leslie Nielsenről. Végigvette a színész életútját, korai drámai [amelyből a Tiltott bolygóval (Forbidden Planet, 1956) a mai napig adós vagyok nem csak film-, de sci-fi rajongóként is), majd tévés színészi karrierjét egyaránt, míg el nem jutunk az Airplane!-ig (Airplane!, 1980). A ZAZ-trió (David Zucker, Jim Abrahams, Jerry Zucker) első közös rendezői projektje megújította a paródia műfaját: ahogyan az ismert műfajokhoz hozzányúltak, ma is etalon. És itt került sor arra, hogy Nielsen újradefiniálja karrierjét, melyhez „csak” annyit kellett tennie, hogy szövegét pont úgy adja elő, mintha nem vígjátékban, hanem az eredeti drámában szerepelne. A film hatalmas sikert aratott, Nielsen pedig 54 évesen sztár lett. De legnagyobb sikerét nem ezzel a mozival aratta (ahol csak mellékszereplő volt), hanem 8 évvel később, a Csupasz pisztollyal (The Naked Gun: From the Files of Police Squad!, 1988).

A mozi a rövid életű, mindössze 6 epizódot megélt Nagyon különleges ügyosztály (Police Squad!, 1982) alapján született, annak karaktereit, ötleteit átvéve és továbbfejlesztve. Frank Drebin, az épp szerelmi csalódásból lábadozó zsaru két feladattal szembesül: részt kell vennie a Los Angelesbe érkező II. Erzsébet királynő védelmének szervezésében, valamint ki kell nyomoznia, ki és miért akarta megölni társát. Természetesen kiderül, hogy a két ügy kapcsolódik egymáshoz, és a nyomok egy gazdag igazgatóhoz (Ricardo Montalban) vezetnek, aki ráadásul megbízza csinos asszisztensét (Priscilla Presley), hogy nézzen Drebin körmére nyomozás közben. A tervezet merénylet napja pedig egyre közeledik.

2021. július 4., vasárnap

Csillagos-sávos világmegmentés Nr. sok - A függetlenség napja

„Alig egy óra múlva gépeink csatlakoznak a világszerte harcba lépő egységekhez és kezdetét veszi az emberiség történetének legnagyobb légi csatája. Emberiség… A mai napon ez a szó új értelmet nyer. Többé nem oszthatnak meg minket jelentéktelen ellentétek. A közös érdek egyesíti a Föld összes nemzetét. Talán a végzet akarata, hogy ma épp július negyedike van; ma ismét meg kell küzdenünk a szabadságunkért. Most nem zsarnokság vagy elnyomás fenyeget minket, hanem a megsemmisítés. Azért harcolunk, hogy élhessünk. A puszta létünk a tét, és ha ma megnyerjük ezt a csatát, akkor július negyedikét többé nem amerikai ünnepként tartják majd számon, hanem mint azt a napot, amikor az emberiség kijelentette, nem tűnünk el némán a semmiben! Ha el kell vesznünk, harcban vesszünk el! Harcolunk az életünkért, a túlélésért és ma megünnepeljük a függetlenség napját!”

Nehéz (bár nem lehetetlen) ennél giccsesebb, banálisabb, mégis lelkesítő és leginkább az 1990-es éveket tükröző szöveget találni az amerikai blockbusterekből. A függetlenség napja (Independence Day, 1996), minden ostobasága, felületessége és egyszerűsége ellenére is, vagy éppen ezért, testesítette meg az 1990-es éveket. Mert mi is történt? 1989-ben leomlott a berlini fal, véget ért a hidegháború, az amerikai kulturális és (részben) katonai hegemónia biztosnak tűnt, bővültek a szövetségi rendszerek, a gazdaságban pedig ez volt a konjunktúra időszaka, a legtöbb amerikai egy kicsit jobban élt, mint őseik (főleg a fehér középosztálybeli közönség, akinek ízlése dominálta a mozikat). Még a csóró Kelet-Európába is jutott a hurráoptimizmusból: megtörtént a rendszerváltást, megérkezett a demokrácia, szabadabbak lettünk és mindenki reménykedett a szép jövőben. Hogy ennek a felemelkedésnek milyen árnyoldalai voltak, hogyan alakult az élet a harmadik világban, azt még talán kevéssé tudtuk, talán egy kicsit ártatlanok voltunk. Csak ebben a korban készülhetett el ez a film (amelynek további, főleg az USÁt érintő hátteréről többet meg lehet tudni Lindsay Ellis remek videójából).

2021. július 2., péntek

A határvidék mocskos árulásai - Vad banda

„This is why frontier life is so difficult. Not because of the Indians or the elements but because of the idiots.”

Bár a fenti gondolat egy másik westernből, a Csontok és skalpokból (Bone Tomahawk, 2015) származik, úgy éreztem, tökéletesen illik a Vad bandához (The Wild Bunch, 1969) is. És ebből talán az is érződik, hogy sosem voltak a kedvenceim ezek a Vadnyugaton játszódó filmek; bár vannak kedvenceim közülük, és néha elkap a hangulatuk vagy a mondanivalójuk, mégsem éreztem soha közel magamhoz a zsánert. Ebben talán nem kevés szerepe van annak, hogy nő vagyok, és talán azért találtam annyira találónak a fenti idézetet, mert azt a film egyetlen központi nőalakja mondta és tökéletesen leírja azt a helyzetet, amiben neki léteznie kell ebben a szélsőségesen férfiközpontú világban.

A Vad banda ugyanezeket az érzéseket idézte fel bennem, csak még végletesebben. A filmben gyakorlatilag nincsenek női karakterek, csak egy-egy figura tűnik fel, gyakran szöveg nélkül, de pontosan behatárolta, milyen lehetőségek álltak a nők rendelkezésére. Feleség és anya a városban, akik ugyan tüntethetnek az alkoholfogyasztás korlátozásáért, de bármikor a frontok közé ragadhatnak a nagyon is iszákos férfiak fegyverpárbajában. Vagy lehetnek falvakba ragadt lányok, akiktől elvárják, minden kilátás nélkül várják a férfit, aki talán egyszer hazatér; de ha megunja a várakozást és egy jobb(nak tűnő) lehetőséget választ, alakítani akarja a sorsát, akkor is a féltékenység áldozata lehet a férfiak összekacsintásának kereszttüzében. Vagy lehet egyszerű prostituált, akire még ennyi gondolatot sem áldoznak, hanem egyszerűen lelövik. Nem túl inspiráló jövőképek, de sokat elárulnak arról, milyen volt az élet akkoriban, és talán arról is, hogy egy férfiak uralta világban hol van a nők helye. Nagyjából sehol.

2021. június 25., péntek

Egyedi fűszerkeverék akciófilmhez - Total Recall

Amikor először láttam a Total Recall - Az emlékmást (Total Recall, 1990), valamikor tinédzserként, nem úgy tűnt, mintha túlságosan adna a nüanszokra. Inkább egy tipikus ’80-as évekbeli akciófilmnek látszott, ahol a tökös főhős lezúzza az ellent és megmenti a világot, vagy legalábbis a Marsot. És ez a benyomásom nem is igazán változott, egészen az utóbbi pár évig. De ezektől a gondolatoktól nem kezdtem el máshogy értékelni, mint egy remek akciófilmet; inkább csak úgy tekintek rá, mint amit megszórtak pár jól kiválasztott fűszerrel: érdekesebbé teszik az összbenyomást, de nem nyomják el az eredeti ízeket.

"Sorry, Quaid. Your whole life is just a dream."
 
A film Philip K. Dick egy novellája (We Can Remember It For You Wholesale; magyarul: Emlékmás, in. Különvélemény, Szukits, 2002) alapján készült: mint a szerző sok más írása ez is az identitás, a valóságérzékelés és a tudatmanipuláció kérdéseivel játszik el, végig lebegtetve, valóban megtörténtek-e a leírt események. Ugyanezen kérdéseket az adaptáció is felveti; a történet bevezetésében valóban vannak bizonytalanságra okot adó jelenetek: Lori (Sharon Stone), a főszereplő, Quaid (Arnold Schwarzenegger) felesége, kétértelmű gesztusokkal operál, de más szereplőktől, így munkatársaktól is kapunk érdekes pillanatokat; a Rekallnál történő beültetés előtti kérések egy az egyben megfeleltethetőek a később megvalósultaknak (titkosügynök-küldetés; idegen faj és berendezése; kék ég a Marson), de a főhős szerelme, Melina (Rachel Ticotin) is ebbe a fantáziába illik. A történet egy pontján még egy pszichológus is belép a történetbe, hogy meggyőzze Quaidet, éppen kiég az elméje (vajon a Mátrix innen vette a piros kapszulát?), de végül innen sem kapunk egyértelmű válaszokat. Hogy ez a szál mégsem lesz kellően hatásos, azt leginkább két dolog okozza: a film tempója és stílusa, valamint a szereplőválasztás.

2021. június 22., kedd

Izmok és kardok - Conan, a barbár

Igazi trash filmet, olyat, ami annyira rossz, hogy már jó, nehéz készíteni. Rengeteg borzalmas film készül minden évben, de ezeknek az élvezeti értéke nagyon kevés, mert nincs meg bennük a szórakoztató faktor. Szándékosan ritkán sikerül, a rosszat nagyon nehéz becélozni, bár John Waters vagy Russ Meyer esetén gyakran emlegetik, hogy a camp-jelleg tudatos döntés eredménye (Joel Schumacher Batman-folytatásai esetén is egységes, bár megkérdőjelezhető stíluselemeket láthatunk). Sokkal valószínűbb, hogy a humor pont a komolyságból fakad: az alkotók nem a nevetségességet célozták meg, csak ilyen-olyan okokból ez sikerült. És néha vannak olyan filmek, amik tele vannak hamisítatlan trash-elemekkel, és bár néha átcsúsznak a nevetségességbe, mégsem lehetetlen komolyan venni. Ilyen a Conan, a barbár (Conan, the Barbarian, 1982) is. 
 
„Between the time when the oceans drank Atlantis and the rise of the sons of Aryas, there was an age undreamed of.”


Azért is szokatlan a végeredmény, mert az alapanyag hamisítatlan ponyva: Robert E. Howard (1906 - 1936) amerikai író Conan-novellái az 1930-as években jelentek meg és szerzőjük sajátos világképét tükrözték. Az író a helyszínen élte meg az 1920-as években az amerikai olajipar berobbanását, az ezzel járó korrupciót, ami áthatotta életét. Ebből kristályosodtak ki nézetei a civilizációk felvirágzásáról és hanyatlásáról, ennek sajátos, folyamatos ritmusáról. A képzeletbeli hybóriai kor, melyben Conan-történetei játszódnak, is ezt a felfogást tükrözik: hősei folyamatosan régmúlt civilizációk romjaiba botlanak, ahol ugyan szellemek kísértenek, de végső soron nincsenek igazán hatással világukra. Főhőse, a kimmériai barbár is a civilizáció peremén egyensúlyozik: erős és vad, mint egy állat, de tapasztalatával és természetes intelligenciájával minden helyzetből kiverekszi magát. Novellái és kisregényei szórakoztatóak, cselekményorientáltak és egyszerűek, leírásai életteliek; a „kard és varázslat” fantasy tökéletes példái.

2021. június 18., péntek

Szokatlan romantika - Terminátor

„John Connor gave me a picture of you once. I didn't know why at the time. It was very old - torn, faded. You were young like you are now. You seemed just a little sad. I used to always wonder what you were thinking at that moment.”

Kínosan személyes leszek és elmesélem, hogy tinédzserkoromban nagyon-nagyon romantikus voltam. Nem néztem mindent rózsaszín szemüvegen keresztül, de olyannyira rá voltam függve a románcokra, köszönhetően többek között a párkapcsolat hiányának, hogy minden olvasmányomban és filmélményemben azt kerestem. A tipikus hollywoodi narratíva öntudatlan felismerésével mindig ráhibáztam, melyik szereplőknek kellene összejönniük, és szurkoltam, majd ráfüggtem ezekre, kialakítva belőlük valami képet a kapcsolatokról – amit aztán az élet később szépen felülírt. De miért mesélem ezt el az 1980-as évek egyik legsikeresebb akciófilmje kapcsán? Nos, nekem a Terminátor – A halálosztó (The Terminator, 1984) az egyik kedvenc romantikus filmem.

Szokatlan a zsánermeghatározás, hiszen nem tűnik túlságosan megalapozottnak. Végső soron azonban a film magjában mégis ott találunk két fiatalt, akik szokatlan körülmények között, de egymásba gabalyodnak és mély lelki kötődés alakul ki közöttük. Hogy ez mennyiben köszönhető a stressznek és az adrenalinnak, no meg összetett pszichológiai tünetegyütteseknek, az más kérdés. Engem mégis megfogott a románc, kicsit beleszerettem Kyle Reese-be (Michael Biehn, aki később az Aliensben is meghódított), és biztosan szerettem volna Sarah Connor (Linda Hamilton) is lenni. Hogy ez mit árul el rólam, abba nem menjünk bele, de hát egy fiatal lány elméje közel sem annyira rózsás és ártatlan, mint egyesek hinni szeretnék.

2021. június 15., kedd

Visszavágó a dzsungelnek - Ragadozó

A cikk eredetileg az SFMagon jelent meg (és szerintem az egyik legjobb írásom). Igazából az utóbbi években jöttem rá, hogy én is egy nosztalgikus néző lettem, aki gyerekkora/tinédzserkora filmjeit mindig felül fogja értékelni. Persze ennél sokkal szélesebb a palettám, de mindig szívesen térek vissza ehhez az évtizedhez - és annak hőseihez is. És ahogy telnek az évek egyre többre értékelem Arnold Schwarzeneggert is. Így a következő két hétben négy, általam klasszikusnak tartott filmjéről is lesz bejegyzés. A Ragadozó (Predator, 1987) nem került be az 1001 film válogatásába, de attól még látni kell.

* * *

„You’re one… *ugly* motherfucker!”

Mi sem mutatta kis hazánkban leginkább egy karakter popkultúrai beágyazottságát az 1990-es években, mint hogy regény készült belőle. No, nem a hamis Predator-logó alatt megjelent Valhallás „klasszikusokra” gondolok, hanem az olyan abszolút nyúlásokra, mint a Malcolm M. Webster (akinek eredeti nevét, bár próbáltam, nem tudtam kideríteni) nevével fémjelzett Idegen-széria. Szóval megpendített valamit a néplélekben, ez tény. Bár én jóval később, már tévében láttam, a Predator nekem is a kedvenc mozis szörnyemmé vált – persze csak az alien után.

 „I ain’t got time to bleed.”

 Mi is lehet a siker titka? A csúcsformában lévő Schwarzenegger és tesztoszteronnal dúsított társai? A faék egyszerűségű sztori egy balul sikerült küldetésről? Az emlékezetes szörny-dizájn? A hangulatos zene? Valószínűleg ez mind együtt, azzal kiegészülve, hogy talán a legfogékonyabb korban ért sokakat: a videózás, majd a kereskedelmi tévézés hajnalán sokan pont tinédzserek voltunk, és mikor szerez az ember kedvenceket, ha nem ekkor?

2021. június 11., péntek

Brit képeskönyv egy sosemvolt magyar grófról - Az angol beteg

Az angol beteg (The English Patient, 1996) újranézése után próbáltam kitalálni, hogy vajon a Miramax remek lobbizása mellett mi vezetett arra, hogy ez a film legyen az Amerikai Filmakadémia szerint 1996 legjobb filmje. Abban az évben újabb csúcsokat ostromoltak a blockbusterek: jött A függetlenség napja (Independence Day, 1996), A szikla (The Rock, 1996), a Mission Impossible (1996), a Sárkányszív (DragonHeart, 1996) – természetesen ők nem kaphatnak díjakat, hiszen ezen filmek művészi értékét nem értékelik túl magasra mértékadó körökben, noha sikeres franchise-okat indítottak vagy éppen a technikai fejlődés mérföldköveit fektették le, és a mai napig emlékszünk ezekre. A nagy európai filmfesztiválokon a Titkok és hazugságok (Secrets & Lies, 1996; Arany Pálma, Cannes), a Larry Flynt, a provokátor (The People vs. Larry Flint, 1996; Arany Medve, Berlin) vagy a Michael Collins (1996; Arany Oroszlán, Velence) nyert: ezek túl brit vagy éppen túlságosan merész alkotások az Akadémia ízlésének. Akkor mi maradt? A Jerry Maguire – A nagy hátraarc (Jerry Maguire, 1996) vagy a Fargo (1996) a mai napig hivatkozási pontok, ehhez képest Az angol beteg nyert, amit szerintem a legtöbben meg sem néznek. Miért érdemes egyáltalán említeni az 1001 filmek között?

Az alapanyagot Michael Ondaatje Booker-díjas regénye szolgáltatta, aminek alapját Almásy László utazó, Afrika-kutató élete jelentette. A tényeket a regény és így a film is meglehetősen lazán kezelte: valószínű homoszexualitása miatt nemigen bonyolódott volna férjes asszonyokkal szerelmi kalandba, a halála körülményei sem hasonlítottak, és bár a német haderőben betöltött pozíciója ismert, az nem vág össze a filmben ábrázoltakkal. Mindazonáltal úgy tűnt, legalább a személyiségéből átemeltek valamit, a sivatag szeretete, a tudományhoz való hozzáállása legalábbis erre utalt (bár azt kétlem, hogy a valódi Almásy ennyire mulya lett volna).

A fentiek inkább csak a történészeknek fontosak, mert a film fókusza, meglepő módon egyáltalán nem a tudós alakja, hanem a romantika. A szerelmi szál, bár kétségkívül költői, nem túl izgalmas: a kapcsolat kialakulása lassú, mely alatt elég idő jut a karakterek megismerésére, de konfliktusuk nem volt sem igazán fontos, sem átélhető. A férj alakja végig skiccszerű maradt, csakúgy, mint a szakítás alapját képező házasság, így a szerelmi háromszög billegett, mert nem éreztem az ellentétes erejű vonzásokat. Bár ezt adta volna az nagy eposz kötőszövetét, meglepően súlytalan maradt, pusztán esztétikum. Hihetnénk azt, hogy a rendező, Anthony Minghella ezzel le akarta bontani a zsáner kliséit, de a film felépítése, a művészi eszközei alkalmazása (különösen a fényképezés és a zene) ezt egyáltalán nem sugallja. Helyette az izgalmakat a második világháborús részek szolgáltatták.