„Alig egy óra múlva gépeink csatlakoznak a világszerte harcba lépő egységekhez és kezdetét veszi az emberiség történetének legnagyobb légi csatája. Emberiség… A mai napon ez a szó új értelmet nyer. Többé nem oszthatnak meg minket jelentéktelen ellentétek. A közös érdek egyesíti a Föld összes nemzetét. Talán a végzet akarata, hogy ma épp július negyedike van; ma ismét meg kell küzdenünk a szabadságunkért. Most nem zsarnokság vagy elnyomás fenyeget minket, hanem a megsemmisítés. Azért harcolunk, hogy élhessünk. A puszta létünk a tét, és ha ma megnyerjük ezt a csatát, akkor július negyedikét többé nem amerikai ünnepként tartják majd számon, hanem mint azt a napot, amikor az emberiség kijelentette, nem tűnünk el némán a semmiben! Ha el kell vesznünk, harcban vesszünk el! Harcolunk az életünkért, a túlélésért és ma megünnepeljük a függetlenség napját!”
Nehéz (bár nem lehetetlen) ennél giccsesebb, banálisabb, mégis lelkesítő és leginkább az 1990-es éveket tükröző szöveget találni az amerikai blockbusterekből. A függetlenség napja (Independence Day, 1996), minden ostobasága, felületessége és egyszerűsége ellenére is, vagy éppen ezért, testesítette meg az 1990-es éveket. Mert mi is történt? 1989-ben leomlott a berlini fal, véget ért a hidegháború, az amerikai kulturális és (részben) katonai hegemónia biztosnak tűnt, bővültek a szövetségi rendszerek, a gazdaságban pedig ez volt a konjunktúra időszaka, a legtöbb amerikai egy kicsit jobban élt, mint őseik (főleg a fehér középosztálybeli közönség, akinek ízlése dominálta a mozikat). Még a csóró Kelet-Európába is jutott a hurráoptimizmusból: megtörtént a rendszerváltást, megérkezett a demokrácia, szabadabbak lettünk és mindenki reménykedett a szép jövőben. Hogy ennek a felemelkedésnek milyen árnyoldalai voltak, hogyan alakult az élet a harmadik világban, azt még talán kevéssé tudtuk, talán egy kicsit ártatlanok voltunk. Csak ebben a korban készülhetett el ez a film (amelynek további, főleg az USÁ-t érintő hátteréről többet meg lehet tudni Lindsay Ellis remek videójából).
A függetlenség napjában ugyanis minden kikerekedik és megkapjuk az igazi, hamisítatlan happy endünket, holott az oda vezető út közel sem szép sima. Mármint abban az értelemben nem, hogy a szereplők a hollywoodi narratíva keretei között megszenvedik ezt az utat, mindannyiójuknak remek karakteríve van. David Levinson (Jeff Goldblum), az idealista környezetvédő, aki még a nyolcadik emeletre is biciklivel megy és szelektíven gyűjti a szemetet, hiába fedi fel az idegen harcviselés titkát, elveszíti főnökét/barátját, de végül meg tudja menteni a Földet. Steven Hiller (Will Smith) a NASA sorozatos visszautasításai dacára és barátja elvesztése ellenére végül feljut az űrbe és asztronauta lehet; míg James Whitmore elnök (Bill Pullman), akit épp kikezd a sajtó és a politika, sorozatos rossz döntései miatt milliók halnak meg és feleségét is elveszíti, végül visszanyeri erejét a levegőben, mint pilóta. De nem csak ők kapnak jó történeteket, az alkoholista pilóta (Randy Quaid) is lehet „all American hero”, egy sztriptíztáncos is lehet tiszteletre méltó mentőangyal és bárki hozzáteheti a magáét a közös győzelemhez. A szereplők közötti dinamika nagyszerű, szórakoztató nézni interakcióikat a vásznon, különösen élveztem David és édesapja (Judd Hirsch) szeretetteljes csörtéit. A színészgárda remek, nem tudnék kiemelni valakit, de tökéletesen működnek együtt és mindenki megtalálja azt a helyet és időt, amikor kihozza magából a maximumot.
Persze ettől még a forgatókönyv tele van kínos szövegekkel és esetlen, önmagukban hiteltelen megoldásokkal, és ma nézni a filmet kicsit olyan, mintha meghasonulnánk önmagunkkal. Főleg azért, mert ma már nem olyan simára csiszolt világban élünk, mint akkor, már nem hiszünk igazán a „boldog végben”, az optimizmusban és a csillagos-sávos zászló sosem leng annyira dicsőségesen (bár Magyarországról nézve már akkor sem tűnt minden olyan gyönyörűnek). A pátosz már nem a barátunk, és nehezen viseljük a giccses, csöpögős szövegeket és fordulatokat. Változott a világ és változtunk mi is benne.
Ez különösen akkor látványos, ha megnézzük az idegeneket. A földökívüli figurák a mozi hőskorától kezdve velünk vannak és ábrázolásuk sokat változott az évtizedek során (csakúgy, mint a korábban emlegetett robotoké). Míg az 1950-es évek inváziós, testrablós filmjeiben a kommunizmustól való félelem öltött testet, addig a későbbiekben az ismeretlentől való rettegés vagy éppen a társadalmi-gazdasági átalakulás hátulütői jelentek meg. Az 1970-es években ugyanakkor felbukkantak a kedves földönkívüliek, összhangban a politikai változásokkal és az átalakuló Egyesült Államokkal. A függetlenség napjában az idegenek majdhogynem arctalanok, szerepük inkább csak arra terjed ki, hogy megmutassák, az emberiség képes egyesülni egy nagyobb cél érdekében, képes felülemelkedni a kihívásokon, különösen akkor, ha az amerikai értékrend szerint cselekednek, az USA vezetésével. Persze, ez összességében elég halvány mondanivaló, inkább csak egy optimista jó érzés, ami ma már ostobának és felszínesnek hat. Ugyanakkor mégis jó ezzel a szemmel is újranézni, az elmúlt pár év eseményei után meglepően jólesőnek és inspirálónak hat (még akkor is, ha a tévé elől felkelve ez az érzés nem tart sokáig).
Nem is az „eszme” vitte a hátán a filmet, hanem a valóban fantasztikus kivitelezés. A függetlenség napja monumentálisnak hat, hatalmas tablóival a Földről és a megtámadott városokról; a mérhetetlen pusztítással, melyek annak ellenére hatott szórakoztatónak és menőnek, hogy emberek millióinak halálát néztük a vásznon, ráadásul abszolút átélhető, szubjektív nézőpontokból. Az egész mégis könnyednek tűnik, hála a forgatókönyv humoros kis egysorosainak és tónusának. Ugyanakkor helyenként egészen frappáns a karakterbemutatásokkal és helyszínekkel, könnyedén vázol fel kapcsolatokat és helyzeteket. A szórakoztató és funkcionális zene és fényképezés éppen úgy hozzájárult a sikerhez, mint a remek idegen-dizájn, beleértve nem csak magukat a lényeket, de az űrhajókat és technológiát is.
Ráadásul van egy plusz előnye, amit csak mi élvezhetünk: a szinkron. Nem sokat szoktam dicsérni a magyar szöveget (bár tervben van, hogy egyszer összegyűjtsem a kedvenceimet), de itt megérdemli. Lehet, hogy magában a szövegben vannak esetlenségek, ugyanakkor a szereplőgárda parádés: nem csak hangszínben és tónusban, de a színészi játékban sem maradnak el az eredeti színészektől. Will Smithről általában nem Reisenbühler Sándor jut eszünkbe, de tökéletesen hozza színész manírjait; Rátóti Zoltán és Szabó Sipos Barnabás is tökéletesek. Székhelyi József a habókos apukaként szokásos remek formájában; Gesztesi Károly egy tőle szokatlan stílusban illeszkedik Harvey Fierstein egyediségéhez; Tahi Tóth László is kellőképp bohókás Dr. Okun (Brent Spiner). Ritkán fordítanak manapság hasonló figyelmet a szinkronra, ezért is érdemes magyarul meghallgatni A függetlenség napját.
Pár éve, mikor az SFmagon megemlékeztünk a film 20. születésnapjáról, leírtam, hogy bennem is sokat alakult, mit gondolok erről a moziról. Akkor főleg a propagandatermészetét, az amerikai világrend iránti kritikálatlan rajongását emeltem ki, no meg bárgyú sztoriját a Dänikentől vett kis zöld/szürke emberekkel. Érdekes módon most ezek kevésbé zavartak, az viszont igen, hogy David azzal vádolja volt feleségét, Connie-t (Margaret Colin), hogy túlságosan karrierista, nem volt neki elég a házasság – hányszor hallottunk olyat, hogy ez egy férfi esetében probléma lenne? Érdekes, hogy az aktuális korszellem mennyire megjelenik egy film értékelésében: ma már kevésbé a férfi, sokkal inkább a nő nézőpontját nézem ebben a helyzetben, talán azért is, mert igyekszem tudatosabban filmet nézni. Persze, nem csak ezért, hanem a korábban említettek miatt is máshogy nézzük már A függetlenség napját. De ettől még a mai napig egy remek mozinak tartom, ami 25 évvel ezelőtti bemutatója óta is képes szórakoztatni és kikapcsolni bennünket, mozinézőket. És szerintem ez egy jó dolog; nem kell minden filmnek megváltania a világot.
A függetlenség napjában ugyanis minden kikerekedik és megkapjuk az igazi, hamisítatlan happy endünket, holott az oda vezető út közel sem szép sima. Mármint abban az értelemben nem, hogy a szereplők a hollywoodi narratíva keretei között megszenvedik ezt az utat, mindannyiójuknak remek karakteríve van. David Levinson (Jeff Goldblum), az idealista környezetvédő, aki még a nyolcadik emeletre is biciklivel megy és szelektíven gyűjti a szemetet, hiába fedi fel az idegen harcviselés titkát, elveszíti főnökét/barátját, de végül meg tudja menteni a Földet. Steven Hiller (Will Smith) a NASA sorozatos visszautasításai dacára és barátja elvesztése ellenére végül feljut az űrbe és asztronauta lehet; míg James Whitmore elnök (Bill Pullman), akit épp kikezd a sajtó és a politika, sorozatos rossz döntései miatt milliók halnak meg és feleségét is elveszíti, végül visszanyeri erejét a levegőben, mint pilóta. De nem csak ők kapnak jó történeteket, az alkoholista pilóta (Randy Quaid) is lehet „all American hero”, egy sztriptíztáncos is lehet tiszteletre méltó mentőangyal és bárki hozzáteheti a magáét a közös győzelemhez. A szereplők közötti dinamika nagyszerű, szórakoztató nézni interakcióikat a vásznon, különösen élveztem David és édesapja (Judd Hirsch) szeretetteljes csörtéit. A színészgárda remek, nem tudnék kiemelni valakit, de tökéletesen működnek együtt és mindenki megtalálja azt a helyet és időt, amikor kihozza magából a maximumot.
Ez különösen akkor látványos, ha megnézzük az idegeneket. A földökívüli figurák a mozi hőskorától kezdve velünk vannak és ábrázolásuk sokat változott az évtizedek során (csakúgy, mint a korábban emlegetett robotoké). Míg az 1950-es évek inváziós, testrablós filmjeiben a kommunizmustól való félelem öltött testet, addig a későbbiekben az ismeretlentől való rettegés vagy éppen a társadalmi-gazdasági átalakulás hátulütői jelentek meg. Az 1970-es években ugyanakkor felbukkantak a kedves földönkívüliek, összhangban a politikai változásokkal és az átalakuló Egyesült Államokkal. A függetlenség napjában az idegenek majdhogynem arctalanok, szerepük inkább csak arra terjed ki, hogy megmutassák, az emberiség képes egyesülni egy nagyobb cél érdekében, képes felülemelkedni a kihívásokon, különösen akkor, ha az amerikai értékrend szerint cselekednek, az USA vezetésével. Persze, ez összességében elég halvány mondanivaló, inkább csak egy optimista jó érzés, ami ma már ostobának és felszínesnek hat. Ugyanakkor mégis jó ezzel a szemmel is újranézni, az elmúlt pár év eseményei után meglepően jólesőnek és inspirálónak hat (még akkor is, ha a tévé elől felkelve ez az érzés nem tart sokáig).
Ráadásul van egy plusz előnye, amit csak mi élvezhetünk: a szinkron. Nem sokat szoktam dicsérni a magyar szöveget (bár tervben van, hogy egyszer összegyűjtsem a kedvenceimet), de itt megérdemli. Lehet, hogy magában a szövegben vannak esetlenségek, ugyanakkor a szereplőgárda parádés: nem csak hangszínben és tónusban, de a színészi játékban sem maradnak el az eredeti színészektől. Will Smithről általában nem Reisenbühler Sándor jut eszünkbe, de tökéletesen hozza színész manírjait; Rátóti Zoltán és Szabó Sipos Barnabás is tökéletesek. Székhelyi József a habókos apukaként szokásos remek formájában; Gesztesi Károly egy tőle szokatlan stílusban illeszkedik Harvey Fierstein egyediségéhez; Tahi Tóth László is kellőképp bohókás Dr. Okun (Brent Spiner). Ritkán fordítanak manapság hasonló figyelmet a szinkronra, ezért is érdemes magyarul meghallgatni A függetlenség napját.
Pár éve, mikor az SFmagon megemlékeztünk a film 20. születésnapjáról, leírtam, hogy bennem is sokat alakult, mit gondolok erről a moziról. Akkor főleg a propagandatermészetét, az amerikai világrend iránti kritikálatlan rajongását emeltem ki, no meg bárgyú sztoriját a Dänikentől vett kis zöld/szürke emberekkel. Érdekes módon most ezek kevésbé zavartak, az viszont igen, hogy David azzal vádolja volt feleségét, Connie-t (Margaret Colin), hogy túlságosan karrierista, nem volt neki elég a házasság – hányszor hallottunk olyat, hogy ez egy férfi esetében probléma lenne? Érdekes, hogy az aktuális korszellem mennyire megjelenik egy film értékelésében: ma már kevésbé a férfi, sokkal inkább a nő nézőpontját nézem ebben a helyzetben, talán azért is, mert igyekszem tudatosabban filmet nézni. Persze, nem csak ezért, hanem a korábban említettek miatt is máshogy nézzük már A függetlenség napját. De ettől még a mai napig egy remek mozinak tartom, ami 25 évvel ezelőtti bemutatója óta is képes szórakoztatni és kikapcsolni bennünket, mozinézőket. És szerintem ez egy jó dolog; nem kell minden filmnek megváltania a világot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése