„This is why frontier life is so difficult. Not because of the Indians or the elements but because of the idiots.”
Bár a fenti gondolat egy másik westernből, a Csontok és skalpokból (Bone Tomahawk, 2015) származik, úgy éreztem, tökéletesen illik a Vad bandához (The Wild Bunch, 1969) is. És ebből talán az is érződik, hogy sosem voltak a kedvenceim ezek a Vadnyugaton játszódó filmek; bár vannak kedvenceim közülük, és néha elkap a hangulatuk vagy a mondanivalójuk, mégsem éreztem soha közel magamhoz a zsánert. Ebben talán nem kevés szerepe van annak, hogy nő vagyok, és talán azért találtam annyira találónak a fenti idézetet, mert azt a film egyetlen központi nőalakja mondta és tökéletesen leírja azt a helyzetet, amiben neki léteznie kell ebben a szélsőségesen férfiközpontú világban.
A Vad banda ugyanezeket az érzéseket idézte fel bennem, csak még végletesebben. A filmben gyakorlatilag nincsenek női karakterek, csak egy-egy figura tűnik fel, gyakran szöveg nélkül, de pontosan behatárolta, milyen lehetőségek álltak a nők rendelkezésére. Feleség és anya a városban, akik ugyan tüntethetnek az alkoholfogyasztás korlátozásáért, de bármikor a frontok közé ragadhatnak a nagyon is iszákos férfiak fegyverpárbajában. Vagy lehetnek falvakba ragadt lányok, akiktől elvárják, minden kilátás nélkül várják a férfit, aki talán egyszer hazatér; de ha megunja a várakozást és egy jobb(nak tűnő) lehetőséget választ, alakítani akarja a sorsát, akkor is a féltékenység áldozata lehet a férfiak összekacsintásának kereszttüzében. Vagy lehet egyszerű prostituált, akire még ennyi gondolatot sem áldoznak, hanem egyszerűen lelövik. Nem túl inspiráló jövőképek, de sokat elárulnak arról, milyen volt az élet akkoriban, és talán arról is, hogy egy férfiak uralta világban hol van a nők helye. Nagyjából sehol.
De ez a megállapítás igaz a filmben ábrázolt egyéb kisebbségi csoportokra egyaránt. Ha nincs elég pénzed, hatalmad, vagy egyszerűen tűzerőd és/vagy ravaszságod, semmire nem mész a kakaskadó, bár önmagát az ország megmentőjének tartó katonai junták árnyékában. Ez már persze Mexikóra és annak népére vonatkozik, ahol csak azokkal nem foglalkozik a vezetés, akire egyébként hivatkozik: a dolgos kisemberekkel. De amíg a vasút és a katonaság érdekei nem találkoznak az övékkel, akkor csak saját magukban bízhatnak.
A western történelmét mindig is végigkísérte a kisebbségi csoportok figyelmen kívül hagyása vagy félreérthető, téves vagy néha hazug ábrázolása, legyen szó indiánokról, mexikói parasztokról, nőkről vagy másokról. Ennek történelmi okai is vannak, de a legfontosabb talán az, hogy a western mítoszával nem fért össze a kisebbségek helyzetének vizsgálata, különösen a hőskorban. Ez az egyetlen igazi amerikai zsáner, amely segített az Egyesült Államok kollektív öntudatának megteremtésében: ahol a fehér ember saját erejéből felemelkedik, legyőzi az elemeket és győzedelmeskedik, mégpedig az igaz amerikai értékek, ethosz által. És itt a hangsúly egyértelműen a fehér, WASP (white, anglo-saxon, protestant) cowboyokon van, ők emelkedtek fel hősként.
Bár a Vad bandának közel sem ez az elsődleges olvasata, az legalább elmondható róla, hogy megjelenítette a határvidéken élő mexikóiak, a formálódó állam problémáit, mindennapjait, és bizonyos tekintetben árnyaltan rámutatott a hatalmi dinamikák okozta aránytalanságokra és az elnyomásuk természetére, bár egyértelmű főszereplőnek nem tett meg latino karaktert. Ugyanezt kevésbé mondhatjuk el a nőábrázolásáról; ahogy fentebb részleteztem, a filmben nekik nincs helyük, sőt, szinte minden helyzetben negatív színben tűnnek fel, hol nézeteiket kikarikírozva, hol leértékelve életüket, teljesen passzivizálva őket úgy, hogy nem mutatott feléjük semmi szimpátiát. Hogy ez adott esetben megfelelt-e a valóságnak, azt nem tudom megválaszolni, de azt nem hiszem, hogy a nőknek ennyire ne lett volna helyük a Vadnyugaton (a kép árnyalásához két cikk: a Time magazin cikke kutatók bevonásával, a másik híres vadnyugati nők életéről szóló írás).
Más témában azonban különlegesen formabontó volt a Vad banda. Sam Peckinpah filmje az egyik első volt az amerikai westernek sorában, ami egyrészt megjelenítette a Vadnyugat erőszakosságát, másrészt pisztolyhőseinek kiábrándultságát és céltalanságát. A mozi a maga idejében szélsőségesen erőszakosnak számított: ezt nem csak a halottak magas száma jelezte, hanem maga az erőszak ábrázolása is. A lövések szinte robbannak, fröcsköl a vér, ártatlanok és kevésbé ártatlanok egyaránt halnak, mert a Gatling-géppuska senkinek sem kegyelmez. Az ingerküszöbünk ma már magasabb, de az erőszak mérete a mai szemmel is kegyetlen. Viszont tökéletesen megágyaz a másik témának és a filmre egyébként jellemző nyers realizmusnak.
A Vad banda lebontja a westernt belengő romantikát és a maga kegyetlenségében ábrázolja annak mindennapjait. A spagettiwestern műfaja már előkészítette ezt a váltást, de az amerikai westernek ez nem volt általános témája (bár egyes alkotásaiban már feltűnt, így az 1960-as A hét mesterlövészben is). A mozi cselekménye az utolsó nagy rablás körül forog, amikor is a filmbeli csapat tagjai végre visszavonulhatnak és békében élhetnek. Azonban a vasúttársaság, amit már többször megkárosítottak, utánuk küldi elfogásukra egy volt társukat, így a tétek nagyobbakká válnak, mert a kockázat is nagyobb. De végső soron a csapatot vezető Pike (William Holden) arra jut, nincs megnyugvás a békében, és inkább a „dicső” halált választják egy teljesen értelmetlen lövöldözésben, semmint a nyugdíjaséveket.
De nem csak a visszavonulás, a gazemberséggel eltöltött évek feladásának lehetetlensége vonul végig a filmen, de annak teljes értelmetlensége. A főszereplő karakterek látják, hogy ez az élet nem igazán érdemes, mert sosincs benne megnyugvás, de azt is, hogy nem is tudnának nélküle élni, mert sem életmódjuk, sem lelkük nem teszi erre alkalmassá őket. Az adrenalinfüggő országúti kalandorok korai elődei ők, akik látják, hogy így nem feltétlenül jó élni, de nem tudnak mást elképzelni. Viszont alakjaikban nincs meg a korábbi alkotásokra jellemző betyárbecsület sem: ez nem egy összetartó csapat, akiket barátság vagy a tisztesség tart össze. Bár a bandát vezető Pike és Dutch (Ernest Borgnine) között van valamiféle bajtársiasság, de az is egyenlőtlennek tűnik; mintha a főhős inkább kötődne az őt üldöző Thorntonhoz (Robert Ryan), semmint jelenlegi társaihoz. Ez már a korai kapitalizmus (1913-ban járunk a történet szerint) világa, amikor a pénz sokkal fontosabb mindennél, még a társaknál is. A szereplők maguk sem tartják sokra egymást, aminek remek példája az üldöző Thornton viszonyulása a megbízója által rá erőltetett kísérőihez. Az árulás, egymás hátrahagyása éppúgy végigvonul a filmen, mint az értelmetlenség.
Ennek a témának alátámasztásául szolgál az erőszak, az élet értéktelenségének bemutatása éppúgy, mint maga a táj. Minden poros, piszkos, sehol egy élénk szín (hacsak nem a visszaemlékezésekben, bár a múlt sem sokkal dicsőbb, mint a jelen). Peckinpah remekül épít feszültséget: csak úgy szikráznak a tekintetek és a légkör a rablási jeleneteknél éppúgy, mint egy egyszerű ebédnél. Bár egyik szereplő sem igazán lehet szimpatikus, mégis elkezdünk kötődni hozzájuk: bár egyiküket sem sajnáltam a végén, a helyzet és a Vadnyugat abszurditása mégsem hagyott hidegen.
A bevezetés alapján úgy tűnhetett, nem tetszett nekem a Vad banda, ami nem lenne igaz. Lekötött a témája és ahogyan bemutatta ezt a skrupulusok és igazi kötődések nélküli csoportot, amint végzetükbe menekülnek. Mexikó történelmének beemelése, ennek a jog nélküli állapotnak és a falusi parasztság gondjainak, lázadásának bemutatása éppúgy lekötött. Szokatlan erőszakossága és hangvétele kiemeli az átlagból. De végig a fenti idézetet forgattam a fejemben: ebben a filmben ugyan nem találjuk a western alapvető pátoszát, amire a mondat egyébként vonatkozik, de az ostobaságot, a cél nélküli kegyetlenséget, és azt, hogy ez hogyan hat a határvidéken élők életére, igen. És pont ez tette sok tekintetben élhetetlenné a Vadnyugatot: hogy a fehér ember hiába vált naggyá, a túlélés érdekében túl sok mindent hátrahagyott. Ezt kiválóan bemutatja a Vad banda, de ettől nem vált szerethetővé. Bár nem hiszem, hogy Peckinpah szándéka ez lett volna ezzel a maga módján tökéletes westernnel.
A Vad banda ugyanezeket az érzéseket idézte fel bennem, csak még végletesebben. A filmben gyakorlatilag nincsenek női karakterek, csak egy-egy figura tűnik fel, gyakran szöveg nélkül, de pontosan behatárolta, milyen lehetőségek álltak a nők rendelkezésére. Feleség és anya a városban, akik ugyan tüntethetnek az alkoholfogyasztás korlátozásáért, de bármikor a frontok közé ragadhatnak a nagyon is iszákos férfiak fegyverpárbajában. Vagy lehetnek falvakba ragadt lányok, akiktől elvárják, minden kilátás nélkül várják a férfit, aki talán egyszer hazatér; de ha megunja a várakozást és egy jobb(nak tűnő) lehetőséget választ, alakítani akarja a sorsát, akkor is a féltékenység áldozata lehet a férfiak összekacsintásának kereszttüzében. Vagy lehet egyszerű prostituált, akire még ennyi gondolatot sem áldoznak, hanem egyszerűen lelövik. Nem túl inspiráló jövőképek, de sokat elárulnak arról, milyen volt az élet akkoriban, és talán arról is, hogy egy férfiak uralta világban hol van a nők helye. Nagyjából sehol.
De ez a megállapítás igaz a filmben ábrázolt egyéb kisebbségi csoportokra egyaránt. Ha nincs elég pénzed, hatalmad, vagy egyszerűen tűzerőd és/vagy ravaszságod, semmire nem mész a kakaskadó, bár önmagát az ország megmentőjének tartó katonai junták árnyékában. Ez már persze Mexikóra és annak népére vonatkozik, ahol csak azokkal nem foglalkozik a vezetés, akire egyébként hivatkozik: a dolgos kisemberekkel. De amíg a vasút és a katonaság érdekei nem találkoznak az övékkel, akkor csak saját magukban bízhatnak.
Bár a Vad bandának közel sem ez az elsődleges olvasata, az legalább elmondható róla, hogy megjelenítette a határvidéken élő mexikóiak, a formálódó állam problémáit, mindennapjait, és bizonyos tekintetben árnyaltan rámutatott a hatalmi dinamikák okozta aránytalanságokra és az elnyomásuk természetére, bár egyértelmű főszereplőnek nem tett meg latino karaktert. Ugyanezt kevésbé mondhatjuk el a nőábrázolásáról; ahogy fentebb részleteztem, a filmben nekik nincs helyük, sőt, szinte minden helyzetben negatív színben tűnnek fel, hol nézeteiket kikarikírozva, hol leértékelve életüket, teljesen passzivizálva őket úgy, hogy nem mutatott feléjük semmi szimpátiát. Hogy ez adott esetben megfelelt-e a valóságnak, azt nem tudom megválaszolni, de azt nem hiszem, hogy a nőknek ennyire ne lett volna helyük a Vadnyugaton (a kép árnyalásához két cikk: a Time magazin cikke kutatók bevonásával, a másik híres vadnyugati nők életéről szóló írás).
Más témában azonban különlegesen formabontó volt a Vad banda. Sam Peckinpah filmje az egyik első volt az amerikai westernek sorában, ami egyrészt megjelenítette a Vadnyugat erőszakosságát, másrészt pisztolyhőseinek kiábrándultságát és céltalanságát. A mozi a maga idejében szélsőségesen erőszakosnak számított: ezt nem csak a halottak magas száma jelezte, hanem maga az erőszak ábrázolása is. A lövések szinte robbannak, fröcsköl a vér, ártatlanok és kevésbé ártatlanok egyaránt halnak, mert a Gatling-géppuska senkinek sem kegyelmez. Az ingerküszöbünk ma már magasabb, de az erőszak mérete a mai szemmel is kegyetlen. Viszont tökéletesen megágyaz a másik témának és a filmre egyébként jellemző nyers realizmusnak.
De nem csak a visszavonulás, a gazemberséggel eltöltött évek feladásának lehetetlensége vonul végig a filmen, de annak teljes értelmetlensége. A főszereplő karakterek látják, hogy ez az élet nem igazán érdemes, mert sosincs benne megnyugvás, de azt is, hogy nem is tudnának nélküle élni, mert sem életmódjuk, sem lelkük nem teszi erre alkalmassá őket. Az adrenalinfüggő országúti kalandorok korai elődei ők, akik látják, hogy így nem feltétlenül jó élni, de nem tudnak mást elképzelni. Viszont alakjaikban nincs meg a korábbi alkotásokra jellemző betyárbecsület sem: ez nem egy összetartó csapat, akiket barátság vagy a tisztesség tart össze. Bár a bandát vezető Pike és Dutch (Ernest Borgnine) között van valamiféle bajtársiasság, de az is egyenlőtlennek tűnik; mintha a főhős inkább kötődne az őt üldöző Thorntonhoz (Robert Ryan), semmint jelenlegi társaihoz. Ez már a korai kapitalizmus (1913-ban járunk a történet szerint) világa, amikor a pénz sokkal fontosabb mindennél, még a társaknál is. A szereplők maguk sem tartják sokra egymást, aminek remek példája az üldöző Thornton viszonyulása a megbízója által rá erőltetett kísérőihez. Az árulás, egymás hátrahagyása éppúgy végigvonul a filmen, mint az értelmetlenség.
Ennek a témának alátámasztásául szolgál az erőszak, az élet értéktelenségének bemutatása éppúgy, mint maga a táj. Minden poros, piszkos, sehol egy élénk szín (hacsak nem a visszaemlékezésekben, bár a múlt sem sokkal dicsőbb, mint a jelen). Peckinpah remekül épít feszültséget: csak úgy szikráznak a tekintetek és a légkör a rablási jeleneteknél éppúgy, mint egy egyszerű ebédnél. Bár egyik szereplő sem igazán lehet szimpatikus, mégis elkezdünk kötődni hozzájuk: bár egyiküket sem sajnáltam a végén, a helyzet és a Vadnyugat abszurditása mégsem hagyott hidegen.
A bevezetés alapján úgy tűnhetett, nem tetszett nekem a Vad banda, ami nem lenne igaz. Lekötött a témája és ahogyan bemutatta ezt a skrupulusok és igazi kötődések nélküli csoportot, amint végzetükbe menekülnek. Mexikó történelmének beemelése, ennek a jog nélküli állapotnak és a falusi parasztság gondjainak, lázadásának bemutatása éppúgy lekötött. Szokatlan erőszakossága és hangvétele kiemeli az átlagból. De végig a fenti idézetet forgattam a fejemben: ebben a filmben ugyan nem találjuk a western alapvető pátoszát, amire a mondat egyébként vonatkozik, de az ostobaságot, a cél nélküli kegyetlenséget, és azt, hogy ez hogyan hat a határvidéken élők életére, igen. És pont ez tette sok tekintetben élhetetlenné a Vadnyugatot: hogy a fehér ember hiába vált naggyá, a túlélés érdekében túl sok mindent hátrahagyott. Ezt kiválóan bemutatja a Vad banda, de ettől nem vált szerethetővé. Bár nem hiszem, hogy Peckinpah szándéka ez lett volna ezzel a maga módján tökéletes westernnel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése