Amikor először láttam a Total Recall - Az emlékmást (Total Recall, 1990), valamikor tinédzserként, nem úgy tűnt, mintha túlságosan adna a nüanszokra. Inkább egy tipikus ’80-as évekbeli akciófilmnek látszott, ahol a tökös főhős lezúzza az ellent és megmenti a világot, vagy legalábbis a Marsot. És ez a benyomásom nem is igazán változott, egészen az utóbbi pár évig. De ezektől a gondolatoktól nem kezdtem el máshogy értékelni, mint egy remek akciófilmet; inkább csak úgy tekintek rá, mint amit megszórtak pár jól kiválasztott fűszerrel: érdekesebbé teszik az összbenyomást, de nem nyomják el az eredeti ízeket.
"Sorry, Quaid. Your whole life is just a dream."
A film Philip K. Dick egy novellája (We Can Remember It For You Wholesale; magyarul: Emlékmás, in. Különvélemény, Szukits, 2002) alapján készült: mint a szerző sok más írása ez is az identitás, a valóságérzékelés és a tudatmanipuláció kérdéseivel játszik el, végig lebegtetve, valóban megtörténtek-e a leírt események. Ugyanezen kérdéseket az adaptáció is felveti; a történet bevezetésében valóban vannak bizonytalanságra okot adó jelenetek: Lori (Sharon Stone), a főszereplő, Quaid (Arnold Schwarzenegger) felesége, kétértelmű gesztusokkal operál, de más szereplőktől, így munkatársaktól is kapunk érdekes pillanatokat; a Rekallnál történő beültetés előtti kérések egy az egyben megfeleltethetőek a később megvalósultaknak (titkosügynök-küldetés; idegen faj és berendezése; kék ég a Marson), de a főhős szerelme, Melina (Rachel Ticotin) is ebbe a fantáziába illik. A történet egy pontján még egy pszichológus is belép a történetbe, hogy meggyőzze Quaidet, éppen kiég az elméje (vajon a Mátrix innen vette a piros kapszulát?), de végül innen sem kapunk egyértelmű válaszokat. Hogy ez a szál mégsem lesz kellően hatásos, azt leginkább két dolog okozza: a film tempója és stílusa, valamint a szereplőválasztás.
Paul Verhoeven korábbi filmjéhez, a Robotzsaruhoz (RoboCop, 1987) hasonlóan erőszakos mozit forgatott, aminek „body countja” egy időben rekordnak számított és vicc tárgyát képezte (idézzük fel a Nagy durranás 2 ominózus jelenetét). Hogy ezt mennyire öncélú, az érdekes kérdés: egy elemzés épphogy az eredeti koncepcióhoz köti, hiszen egy egyszerű építőmunkás fantáziájában talán pont ugyanilyen kép él egy titkos ügynök munkájáról, mint ahogy mi is sokszor James Bondhoz hasonló fantáziaként gondolunk a kémek munkájára. Ugyanakkor ez a már-már önparódiába forduló vérfürdő talán éppen a rendező társadalomkritikájához kötődik: a nézői elvárásokkal játszik el, hogy mennyire örülünk neki, hogy megkapjuk, amit véleményünk szerint szeretnénk. A Total Recall erőszakos, tempós és izgalmas, de éppen emiatt nem lesz hangsúlyos az alapanyagból fakadó kettősség. Inkább csak a nevetségesség és az akció határán egyensúlyozik, anélkül, hogy igazán magáévá tenni a Dick novella alapvetéseit.
Paul Verhoeven korábbi filmjéhez, a Robotzsaruhoz (RoboCop, 1987) hasonlóan erőszakos mozit forgatott, aminek „body countja” egy időben rekordnak számított és vicc tárgyát képezte (idézzük fel a Nagy durranás 2 ominózus jelenetét). Hogy ezt mennyire öncélú, az érdekes kérdés: egy elemzés épphogy az eredeti koncepcióhoz köti, hiszen egy egyszerű építőmunkás fantáziájában talán pont ugyanilyen kép él egy titkos ügynök munkájáról, mint ahogy mi is sokszor James Bondhoz hasonló fantáziaként gondolunk a kémek munkájára. Ugyanakkor ez a már-már önparódiába forduló vérfürdő talán éppen a rendező társadalomkritikájához kötődik: a nézői elvárásokkal játszik el, hogy mennyire örülünk neki, hogy megkapjuk, amit véleményünk szerint szeretnénk. A Total Recall erőszakos, tempós és izgalmas, de éppen emiatt nem lesz hangsúlyos az alapanyagból fakadó kettősség. Inkább csak a nevetségesség és az akció határán egyensúlyozik, anélkül, hogy igazán magáévá tenni a Dick novella alapvetéseit.
"See you at the party, Richter!"
De visszatérve a szereplőkre: Arnold Schwarzenegger szerepeltetése valamilyen szinte megölte a történet kétértelműségét. Limitált színészi képességeivel velem nem tudta elhitetni sem a teljesen hétköznapi munkás, sem a minden hájjal megkent kettős ügynök figuráját; az apró, finom gesztusok hiányoztak. Ezzel együtt élvezetes őt nézni, mert karizmája még így is kitűnik. Helyette nagyon szerettem Sharon Stone alakítását, benne megvolt az a kis plusz, a dögség és az ártatlanság elegye, amitől a feleség figurája izgalmas lett. Michael Ironside gonoszságát nézni mindig élmény, Ronny Cox pedig a Robotzsaru után ismét remekül hozza a gonosz, mégis szánandó nagyvállalati cápa karakterét.
"Consider that a divorce!"
A Total Recall mellékesen elidőzik a cyberpunk örök polémiáján is, a nagyvállalatok embertelen elnyomásán és a legalul lévők kiszolgáltatottságán (vajon Elon Musk Marsa mennyire fog emlékeztetni erre, avagy az űrverseny már folyamatban van). De ez inkább csak mellékes csámcsognivaló az agynak, mert a hangsúly mégis csak az akción van. És bár lehet, veszítettünk valamit azzal, hogy nem Dustin Hoffman vagy Richard Dreyfuss játssza a főszerepet, mint eredetileg tervezték, de nem érdemes panaszkodni. Mert amit kaptunk, az sokkal több, mint amit elsőként észreveszünk ebből a filmből. És meglepődni, ennyi év távlatából, mindig nagyszerű érzés.
A Total Recall mellékesen elidőzik a cyberpunk örök polémiáján is, a nagyvállalatok embertelen elnyomásán és a legalul lévők kiszolgáltatottságán (vajon Elon Musk Marsa mennyire fog emlékeztetni erre, avagy az űrverseny már folyamatban van). De ez inkább csak mellékes csámcsognivaló az agynak, mert a hangsúly mégis csak az akción van. És bár lehet, veszítettünk valamit azzal, hogy nem Dustin Hoffman vagy Richard Dreyfuss játssza a főszerepet, mint eredetileg tervezték, de nem érdemes panaszkodni. Mert amit kaptunk, az sokkal több, mint amit elsőként észreveszünk ebből a filmből. És meglepődni, ennyi év távlatából, mindig nagyszerű érzés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése