Izmok és kardok - Conan, a barbár

Igazi trash filmet, olyat, ami annyira rossz, hogy már jó, nehéz készíteni. Rengeteg borzalmas film készül minden évben, de ezeknek az élvezeti értéke nagyon kevés, mert nincs meg bennük a szórakoztató faktor. Szándékosan ritkán sikerül, a rosszat nagyon nehéz becélozni, bár John Waters vagy Russ Meyer esetén gyakran emlegetik, hogy a camp-jelleg tudatos döntés eredménye (Joel Schumacher Batman-folytatásai esetén is egységes, bár megkérdőjelezhető stíluselemeket láthatunk). Sokkal valószínűbb, hogy a humor pont a komolyságból fakad: az alkotók nem a nevetségességet célozták meg, csak ilyen-olyan okokból ez sikerült. És néha vannak olyan filmek, amik tele vannak hamisítatlan trash-elemekkel, és bár néha átcsúsznak a nevetségességbe, mégsem lehetetlen komolyan venni. Ilyen a Conan, a barbár (Conan, the Barbarian, 1982) is. 

 

„Between the time when the oceans drank Atlantis and the rise of the sons of Aryas, there was an age undreamed of.”

Azért is szokatlan a végeredmény, mert az alapanyag hamisítatlan ponyva: Robert E. Howard (1906 - 1936) amerikai író Conan-novellái az 1930-as években jelentek meg és szerzőjük sajátos világképét tükrözték. Az író a helyszínen élte meg az 1920-as években az amerikai olajipar berobbanását, az ezzel járó korrupciót, ami áthatotta életét. Ebből kristályosodtak ki nézetei a civilizációk felvirágzásáról és hanyatlásáról, ennek sajátos, folyamatos ritmusáról. A képzeletbeli hybóriai kor, melyben Conan-történetei játszódnak, is ezt a felfogást tükrözik: hősei folyamatosan régmúlt civilizációk romjaiba botlanak, ahol ugyan szellemek kísértenek, de végső soron nincsenek igazán hatással világukra. Főhőse, a kimmériai barbár is a civilizáció peremén egyensúlyozik: erős és vad, mint egy állat, de tapasztalatával és természetes intelligenciájával minden helyzetből kiverekszi magát. Novellái és kisregényei szórakoztatóak, cselekményorientáltak és egyszerűek, leírásai életteliek; a „kard és varázslat” fantasy tökéletes példái.

„Valor pleases you, Crom... so grant me one request. Grant me revenge! And if you do not listen, then to HELL with you!”

A tökéletes alapanyag adott volt, csak az volt a kérdés, mikor szülessen belőle film. A forgatókönyvön először Oliver Stone kezdett el dolgozni, aki egy posztapokaliptikus világba helyezte Conan történetét. Viszont így a film drágább lett volna, mint amennyit a stúdió szánt rá. Így került a képbe John Milius: George Lucas és Francis Ford Coppola egyetemi barátja már egy ideje Hollywoodban dolgozott forgatókönyvíróként és tökös egysorosok írójaként (mint később Shane Black is); többek között az Apokalipszis most (Apocalypse Now, 1979) és a Piszkos Harry (Dirty Harry, 1971) emlékezetes mondataiért felelt. A rendező mindig is érdeklődött a fegyverek és a háború iránt, de ő emelte a forgatókönyvbe a nietzschei übermensch koncepcióját és Conan isteneket megtagadó gondolatait is. De, Howard eredeti meséjéhez visszatérve a pogány kultuszokat és Dzsingisz kán mondatait is megidézte, mely a film legtöbbet idézett gondolatává vált.

Milius megértette Howard Conan-jét, annak ellenére is, hogy maga a történet sokat merített az író egy másik karakteréből. A filmbeli barbár eredettörténete, sorsa, de még főellensége is részben a Kull-történetekből lett összegyúrva, ugyanakkor a történet magja változatlan maradt. Conan rettenthetetlen, vad és ravasz, szereti az egyszerű örömöket, mégis pont ezekben a tulajdonságaiban van valami, ami kiemeli őt a civilizált emberek közül; Milius pedig tökéletesen elkapta ezt a karaktert, még ha a világ részleteiben nem is felel meg mindenben Howard képzeletének (ami felépítésében egyébként segítségére volt Sprague de Camp és Lin Carter, akik a szerző halála után a karaktert gondozták).

A film maga grandiózus és látványos: a spanyolországi Almeria (ami a spagetti-westernek otthonául is szolgált annak idején) pusztaságai és hegyvidékei remek háttérül szolgáltak a kalandokhoz, a tájba pedig tökéletesen illeszkedtek az épített díszletek. A látványvilág és a jelmezek nagyban támaszkodtak Frank Frazetta karakterhez készített illusztrációira, így ismerős és hiteles keretet alkotott a filmhez. Amire szükség is volt, hiszen a történet nagyon egyszerű eredetmítosz Conan alakjához: bosszú a szülők meggyilkolásáért, ugyanakkor a karakter saját útjának elindítását is magában foglalja. A mozi ezt az egyszerű mesét azonban képes volt mitikus, elvont síkra emelni, mégpedig azzal, hogy komolyan vette nem csak a karaktert, de a világot is.

„To crush your enemies. See them driven before you. And to hear the lamentations of their women.”

Milius a karaktert olyan elragadtatott csodálattal övezi, ami (szinte) pillanatokra sem csorbul. Duke Callaghan kamerája felemeli Conant: elidőzik izmain, kardot tartó karján, rezzenéstelen tekintetén, majd harci üvöltésén. Így a figura egyfajta embereszménnyé lényegül át: a régi korok sosemvolt „igazi férfijává”, akinek sajátos becsületességére, elszántságára és határozottságára mindig támaszkodhatunk, aki átlát a megtévesztés fátylán és mindig tudja, mit kell tennie. Nem véletlen, hogy a kamera többször Rodin Gondolkodójaként ábrázolja a kimmériait: ahogy a szobor az állatvilágból kiemelkedő, elmélkedő embert testesíti meg, úgy válik Conan is szimbólummá.

Hogy ez valóban létrejöhessen, még két dolog járul hozzá: a zene és a szereplőgárda. Basil Poledouris filmzenéje wagneri operához hasonlít: témái vissza-visszacsengenek a film különböző pontjain, összekötve a különböző jeleneteket, egyúttal új jelentéssel töltik fel. Tökéletesen kapta el a barbár világ életérzését, vadságát és időnkívüliségét, maga a megtestesült kaland. A szűkszavú forgatókönyv szükséges kiegészítője: a párbeszéd nélküli részeket úgy tölti ki tartalommal, hogy pusztán a képek és a zene segítségével minden megérthet a néző, ami a karakterek fejében történik. Nincs is ennek szebb példája, mint a film szinte szavak nélküli, utolsó 20 perce, de a nyitó képsorokat és Conan rabságát éppúgy felhozhatom példának. 

 

 

Ehhez pedig az is kellett, hogy a színészgárda megtestesítse ezeket a figurákat. Arnold Schwarzenegger valóban maga Conan: izmos alakja és nem kevésbé izmos osztrák akcentusa tökéletes barbárra teszik, és megvan benne a novellákban írt macskaszerűség is. Inkább jelenléte van, semmint színészi eszköztára, de ehhez a filmhez pont tökéletes (mint ahogy karrierje sok más alkotásában is). Vele szemben James Earl Jones szuggesztív jelenlétét (melyet az operatőri munka csodásan leképez) és hangját megtölti élettel: inspirációjául szolgáltak a korabeli szektavezérek, akik hipnotikus erejét és arroganciáját könnyedén ötvözi a bukás tudatában kisszerűséggel. Max von Sydow és Mako apró szerepeikben pont azt a szellemességet és súlyt adják karaktereikhez, ami a többiek, így a Valeriát alakító Sandahl Bergman vagy éppen Schwarzenegger fizikai jelenlétének és atletizmusának egyensúlyozására szolgál.

„Do you want to live forever?”

Persze számos olyan eleme van a filmnek, ami nem öregedett előnyére és pont azt a trash hatást emeli ki, amitől a mozi többi része alapvetően mentes: minden komolysága ellenére jó néhány akaratlanul is nevetséges helyzet bekerült a moziba, mint a keselyű torkát elharapó vagy a tevét kiütő Conan, de ide sorolom Arnold messzemenően nevetséges jajgatását is (melyből a Conan-musical oly szeretettel idéz). Ezek apró, hamisítatlan trash-momentumok egy alapvetően egységesen komolyan vehető filmben; a későbbi folytatás (Conan, a pusztító/Conan, the Destroyer, 1984) vagy a spin-offnak tekinthető Vörös Szonja (Red Sonja, 1985) film tobzódik ezekben az elemekben, ami egyben vezetett a zsáner kiüresedéséhez. A film számítógépes effektusai és bábjai helyenként hasonlóan gyengék (mint Thulsa Doom kígyója), összességében azonban a trükkök meglepően jól megállják a helyüket, köszönhetően a bábok és élő állatok alkalmazásának.

Több problémánk lehet a film nőábrázolásával, ami gyakorlatilag egybeesik az alapagyaggal szembeni ellenérzésekkel: a hölgyek vagy megmentésre várnak vagy örömlányok, ritka esetben harcosok, de mindenkor lenge, a bőrt alig takaró rucikat hordanak, ami különösen a legutolsó kategória esetén hat furcsa döntésnek. Nem mondanám, hogy nőként könnyű azonosulni akár egy szereplővel is, különösen, hogy az egyébként vagány és önálló Valeria első pillantásra Conan bűvkörébe kerül, és így pont azon tulajdonságait veszíti el, amiért fel tudnánk nézni rá. A kritika jogos, de én hajlamos vagyok megbocsátani, különösen a Howard életmű ismeretében: érdemes olyan szűrővel nézni ezt a filmet, mint amilyen alkotói alkalmaztak. Ezzel együtt egy jövőbeli folytatásban érdemes lehet ilyen irányban is tapogatózni.

Minden kritikával együtt a Conan, a barbár a filmtörténet egyik jelentős állomása: beindította Arnold Schwarzenegger karrierjét és elindította az 1980-as évek duzzadó izmú akcióhőseinek sorát is, amik egészen az 1990-es évek közepéig több-kevésbé sikeresek maradtak, kitermelve a maguk Zs-filmes vonulatát is. A szandálos-kardozós filmek új generációja is elindult sikerével, hogy aztán gyorsan hamvába haljon a folytatásnak köszönhetően és inkább az olasz filmművészet olyan csillagait termelje ki, mint a Herkules, a világ ura (Hercules, 1983). De hát nem élhet mindenki örökké.