Az angol beteg (The English Patient, 1996) újranézése után próbáltam kitalálni, hogy vajon a Miramax remek lobbizása mellett mi vezetett arra, hogy ez a film legyen az Amerikai Filmakadémia szerint 1996 legjobb filmje. Abban az évben újabb csúcsokat ostromoltak a blockbusterek: jött A függetlenség napja (Independence Day, 1996), A szikla (The Rock, 1996), a Mission Impossible (1996), a Sárkányszív (DragonHeart, 1996) – természetesen ők nem kaphatnak díjakat, hiszen ezen filmek művészi értékét nem értékelik túl magasra mértékadó körökben, noha sikeres franchise-okat indítottak vagy éppen a technikai fejlődés mérföldköveit fektették le, és a mai napig emlékszünk ezekre. A nagy európai filmfesztiválokon a Titkok és hazugságok (Secrets & Lies, 1996; Arany Pálma, Cannes), a Larry Flynt, a provokátor (The People vs. Larry Flint, 1996; Arany Medve, Berlin) vagy a Michael Collins (1996; Arany Oroszlán, Velence) nyert: ezek túl brit vagy éppen túlságosan merész alkotások az Akadémia ízlésének. Akkor mi maradt? A Jerry Maguire – A nagy hátraarc (Jerry Maguire, 1996) vagy a Fargo (1996) a mai napig hivatkozási pontok, ehhez képest Az angol beteg nyert, amit szerintem a legtöbben meg sem néznek. Miért érdemes egyáltalán említeni az 1001 filmek között?
Az alapanyagot Michael Ondaatje Booker-díjas regénye szolgáltatta, aminek alapját Almásy László utazó, Afrika-kutató élete jelentette. A tényeket a regény és így a film is meglehetősen lazán kezelte: feltételezett homoszexualitása miatt nemigen bonyolódott volna férjes asszonyokkal szerelmi kalandba, a halála körülményei sem hasonlítottak, és bár a német haderőben betöltött pozíciója ismert, az nem vág össze a filmben ábrázoltakkal. Mindazonáltal úgy tűnt, legalább a személyiségéből átemeltek valamit, a sivatag szeretete, a tudományhoz való hozzáállása legalábbis erre utalt (bár azt kétlem, hogy a valódi Almásy ennyire mulya lett volna).
A fentiek inkább csak a történészeknek fontosak, mert a film fókusza, meglepő módon egyáltalán nem a tudós alakja, hanem a romantika. A szerelmi szál, bár kétségkívül költői, nem túl izgalmas: a kapcsolat kialakulása lassú, mely alatt elég idő jut a karakterek megismerésére, de konfliktusuk nem volt sem igazán fontos, sem átélhető. A férj alakja végig skiccszerű maradt, csakúgy, mint a szakítás alapját képező házasság, így a szerelmi háromszög billegett, mert nem éreztem az ellentétes erejű vonzásokat. Bár ezt adta volna az nagy eposz kötőszövetét, meglepően súlytalan maradt, pusztán esztétikum. Hihetnénk azt, hogy a rendező, Anthony Minghella ezzel le akarta bontani a zsáner kliséit, de a film felépítése, a művészi eszközei alkalmazása (különösen a fényképezés és a zene) ezt egyáltalán nem sugallja. Helyette az izgalmakat a második világháborús részek szolgáltatták.
A törékeny ápolónő, Hana (Juliette Binoche) és Almásy (Ralph Fiennes), valamint a lerombolt monostorban megjelenő férfiak, Caravaggio (Willem Dafoe) és Kip (Naveen Andrews) különös kapcsolata, keringőjük a halállal szebb és érdekesebb mese. Ezen történetszál tempója is lassú, időnk van arra, hogy megismerjük veszteségeiket és fájdalmukat, ahogy a megégett angol beteggel beszélgetnek. Helyenként finoman, másutt erőteljesebben vezet rá a háború embertelenségére és arra, mennyire szétzilálja testünket, hogy a halállal való találkozás milyen sebeket ejt lelkünkön, aminek gyógyulása sokkal tovább tart, ha egyáltalán megtörténik. És itt lehet megérteni a párhuzamos történet kapcsolódását: ahogy Almásy számára a szerelem újraélése a lezárást, úgy a többieknek a folytatást jelenti.
De számomra mégsem pont ez volt az a téma, amit magammal tudtam vinni, hanem egy sajátos világnézet. Madox (Almásy kollégája) mondja a film vége felé, hogy nekik, felfedezőknek, tudósoknak nem számítanak az országok, a népek, ők valami mást tettek, valami többet ennél („We didn't care about countries, did we? […] None of that mattered, did it? It was something finer than that.”). Később ugyanez a gondolat merül fel jóval ironikusabban, mikor Almásy elmeséli, hogy azért segítette a németeket („So I got back to the desert... and to Katharine... in Madox's English plane... with German gasoline.”). Míg Madox (talán) az emberiségről beszél, addig Almásy egyértelműen a szerelem/szeretet miatt teszi ezt. És valahol én is ennek kettőnek az ötvözetét szűrtem le: a világ sokkal több határoknál és háborúknál, sokkal fontosabbak a benne élők és a közös múltunk.
Sajnáltam, hogy Az angol beteg kevésbé koncentrált ez utóbbi két kérdésre, sokkal inkább a nagyívű románcra, és szinte mindent ennek rendelt alá a marketingkampánytól kezdve a filmig. Pedig minden más téma sokkal érdekesebb volt ennél, bár a színészek kihúzták csalódásom méregfogát. Kristin Scott Thomas csodás, Kathrine-je egy megfoghatatlan és élettel teli nő, aki felvállalja vágyait, de azt is, ha mást kell tennie. Mellette Ralph Fiennes sokkal haloványabb; hiába szeretem általában, itt alakítása helyenként teljesen kihúzott a filmből. Willem Dafoe egy ideje nagy becsben áll nálam (különösen, mióta láttam ezt az interjút a szerepeiről – kevés színész képes szórakoztatóan, egyúttal mélységesen elkötelezetten beszélni szerepeiről, anélkül, hogy üresen anekdotázna, de neki sikerül) és itt is tökéletes a félelmetes és titokzatos Caravaggio szerepében. Juliette Binoche és Naveen Andrews pedig remek páros, finoman ábrázolják óvatos, sérült karaktereiket.
De Az angol beteget nem a színészek tették azzá, ami, hanem a háttér, a csodás díszletek, a korhű jelmezek, és persze a zene és a fényképezés. Nagy öröm volt magyar dalt hallgatni (Sebestyén Márta előadásában) egy ilyen produkcióban, különösen azért, mert meglepően jól illet az arab világ kulisszái közé. Összességében fantasztikus a film megvalósítása, mégis inkább egy gyönyörű képeskönyv benyomását keltette bennem, semmint egy élő, lélegző, valódi történetét, ami hatással lehet rám.
Végső soron az Akadémia döntését még csak-csak meg tudom érteni, hagyománya van a hasonló művek díjazásának, de a könyv szerkesztőbizottságáét kevésbé. De hát nem ez az első alkalom, hogy értetlenül állok egy film beválogatása mellett. Az angol beteg nem rossz film, de minden művészeti értéke ellenére felejthető. Megtalálja helyét a romantikus történelmi eposzok hagyományában, a Doktor Zsivágó (Doctor Zhivago, 1965) vagy a Távol Afrikától (Out of Africa, 1985) mellett, talán ebben a kontextusban nyújtja a legtöbbet. De hétköznapi filmrajongóként nem tudtam különösen élvezni, hiába adott a háborús háttér és a múltbéli románc összevetése érdekes gondolkodnivalót. Talán egy kevésbé nagyívű, inkább intim koncepcióval kellett volna ezt a finom történetet megvalósítani, sokkal inkább a rejtett történetekre koncentrálva, és akkor egy emlékezetesebb film születhetett volna.
A fentiek inkább csak a történészeknek fontosak, mert a film fókusza, meglepő módon egyáltalán nem a tudós alakja, hanem a romantika. A szerelmi szál, bár kétségkívül költői, nem túl izgalmas: a kapcsolat kialakulása lassú, mely alatt elég idő jut a karakterek megismerésére, de konfliktusuk nem volt sem igazán fontos, sem átélhető. A férj alakja végig skiccszerű maradt, csakúgy, mint a szakítás alapját képező házasság, így a szerelmi háromszög billegett, mert nem éreztem az ellentétes erejű vonzásokat. Bár ezt adta volna az nagy eposz kötőszövetét, meglepően súlytalan maradt, pusztán esztétikum. Hihetnénk azt, hogy a rendező, Anthony Minghella ezzel le akarta bontani a zsáner kliséit, de a film felépítése, a művészi eszközei alkalmazása (különösen a fényképezés és a zene) ezt egyáltalán nem sugallja. Helyette az izgalmakat a második világháborús részek szolgáltatták.
A törékeny ápolónő, Hana (Juliette Binoche) és Almásy (Ralph Fiennes), valamint a lerombolt monostorban megjelenő férfiak, Caravaggio (Willem Dafoe) és Kip (Naveen Andrews) különös kapcsolata, keringőjük a halállal szebb és érdekesebb mese. Ezen történetszál tempója is lassú, időnk van arra, hogy megismerjük veszteségeiket és fájdalmukat, ahogy a megégett angol beteggel beszélgetnek. Helyenként finoman, másutt erőteljesebben vezet rá a háború embertelenségére és arra, mennyire szétzilálja testünket, hogy a halállal való találkozás milyen sebeket ejt lelkünkön, aminek gyógyulása sokkal tovább tart, ha egyáltalán megtörténik. És itt lehet megérteni a párhuzamos történet kapcsolódását: ahogy Almásy számára a szerelem újraélése a lezárást, úgy a többieknek a folytatást jelenti.
Sajnáltam, hogy Az angol beteg kevésbé koncentrált ez utóbbi két kérdésre, sokkal inkább a nagyívű románcra, és szinte mindent ennek rendelt alá a marketingkampánytól kezdve a filmig. Pedig minden más téma sokkal érdekesebb volt ennél, bár a színészek kihúzták csalódásom méregfogát. Kristin Scott Thomas csodás, Kathrine-je egy megfoghatatlan és élettel teli nő, aki felvállalja vágyait, de azt is, ha mást kell tennie. Mellette Ralph Fiennes sokkal haloványabb; hiába szeretem általában, itt alakítása helyenként teljesen kihúzott a filmből. Willem Dafoe egy ideje nagy becsben áll nálam (különösen, mióta láttam ezt az interjút a szerepeiről – kevés színész képes szórakoztatóan, egyúttal mélységesen elkötelezetten beszélni szerepeiről, anélkül, hogy üresen anekdotázna, de neki sikerül) és itt is tökéletes a félelmetes és titokzatos Caravaggio szerepében. Juliette Binoche és Naveen Andrews pedig remek páros, finoman ábrázolják óvatos, sérült karaktereiket.
De Az angol beteget nem a színészek tették azzá, ami, hanem a háttér, a csodás díszletek, a korhű jelmezek, és persze a zene és a fényképezés. Nagy öröm volt magyar dalt hallgatni (Sebestyén Márta előadásában) egy ilyen produkcióban, különösen azért, mert meglepően jól illet az arab világ kulisszái közé. Összességében fantasztikus a film megvalósítása, mégis inkább egy gyönyörű képeskönyv benyomását keltette bennem, semmint egy élő, lélegző, valódi történetét, ami hatással lehet rám.
Végső soron az Akadémia döntését még csak-csak meg tudom érteni, hagyománya van a hasonló művek díjazásának, de a könyv szerkesztőbizottságáét kevésbé. De hát nem ez az első alkalom, hogy értetlenül állok egy film beválogatása mellett. Az angol beteg nem rossz film, de minden művészeti értéke ellenére felejthető. Megtalálja helyét a romantikus történelmi eposzok hagyományában, a Doktor Zsivágó (Doctor Zhivago, 1965) vagy a Távol Afrikától (Out of Africa, 1985) mellett, talán ebben a kontextusban nyújtja a legtöbbet. De hétköznapi filmrajongóként nem tudtam különösen élvezni, hiába adott a háborús háttér és a múltbéli románc összevetése érdekes gondolkodnivalót. Talán egy kevésbé nagyívű, inkább intim koncepcióval kellett volna ezt a finom történetet megvalósítani, sokkal inkább a rejtett történetekre koncentrálva, és akkor egy emlékezetesebb film születhetett volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése