Dórinak
Mindig is ellentmondásos viszonyom volt a musicalekkel. Bár hajlamos vagyok elrévedezni a zenék szárnyán és lelkesedni a látványos érzelmekért, koreográfiákért és jelmezekért, ezek sokszor nem kárpótolnak a cselekmény felületességéért és esetlenségéért. Két énem gyakran küzd is egymással, mikor egy-egy filmet vagy színházi előadást nézek – ezt anno meg is örökítettem A nyomorultak szabadtéri előadása kapcsán. A legnagyobb showman (The Greatest Showman, 2017) esetén azonban nem volt veszélyben a lelkem. A szellemi épségem azonban annál inkább.
P. T. Barnum kétségkívül izgalmas és egyedi élettörténete vászonért kiált, de a valóság közel sem olyan felemelő, mint amit egy modern feldolgozástól elvárnak. Több cikkben is feldolgozták megtévesztésben, átverésben és elnyomásban gazdag történetét (ajánlom a Smithsonian Magazine, a The Guardian, az Index cikkeit, vagy a Wikipédia bejegyzését): hogyan használt fel egy szinte teljesen mozgásképtelen rabszolganőt; hogyan varrt össze egy halat és egy majmot, hogy sellőként adja el; vagy egyszerűen „szörnyszülött” cirkuszt üzemeltetett. Ehhez képest A legnagyobb showman önmagunk felvállalásának története és a humanizmus dicsérete. A valóság és a vászon meséjének összehangolása pedig kérdéseket vet fel: ha a film meg akarta változtatni a történteket, uram bocsá’, át akarta írni a múltat, akkor miért kellett Barnum sztoriját felhasználnia? Lehetett volna egy tényleg eredeti történet, aminek pozitív felhangjai, életigenlése és humanizmusa sokkal őszintébbnek hatna, mint az átdolgozott, de meglehetősen bűzös alapanyag. Nem állítom, hogy egy adaptációnak feltétlenül szó szerint kell követnie a történelmi előzményeket, dramatizálhat, de ez a megoldás ellentmondásokkal terhes.
De még ha el is tekintek a fentiektől, a történet akkor sem meggyőző. Egyik kedvenc youtuberem, Patrick H. Willems részletesen elemezte (javaslom is megnézni a videóját), de annyi biztos, hogy ez a történet nem találja a fókuszát. Nem csak Barnum (jelentősen kozmetikázott) élettörténetét akarja nekünk átadni, annak hollywoodi dramaturgia szerinti hullámhegyeivel, -völgyeivel és tanulságaival, de közben ott van a könnyfacsaró és társadalmilag érzékeny románc jóképű szereplőink között, valamint a különcök elismerésért és elfogadásért való küzdelme. Mindegyik történetszál működhetne, de nem ilyen időtávban és mélységben kidolgozva. A szereplők közötti dinamika kidolgozása hiányos; egyáltalán nem érthető, hogy a többszörösen magukra hagyott és megtagadott cirkuszosok miért állnak ki újra és újra Barnum mellett; illetve főszereplőnk pálfordulása, addigi nagyratörő céljaitól való elfordulása is elnagyolt és hiteltelen. Egyedül a szerelmi szál kap némi minőségi játékidőt, így az ő nehézségeik válnak leginkább átélhetővé.
A fentiek oka pedig egyértelműen a film tempója: daltól dalig rohanunk, pihenő nélkül. Szinte valamennyi zeneszám előmozdítja a cselekmény, ami önmagában nem baj, de szinte nincs olyan dal (a szerelmesek Rewrite the Stars című opuszán kívül), amiben lehetősége van a szereplőknek kibontakozásra. A legtöbb zeneszám egyúttal ugyanis egy montázs: azaz nem csak a szereplők érzelmeit látjuk megelevenedni, hanem a többiek története is halad előre, néhol évtizedes ugrással számolva. És ettől hajszolttá válik a film: bár általában kárhoztatni szoktuk az üresjáratokat, de itt igazán elfért volna egy-két nyugodt pillanat. Ez a megoldás meglepő módon végül is Barnum saját ars poeticáját követi. A Smithsonian korábban említett cikkében van egy mondat a férfitól, amiben azt fejtegeti, hogy a nézőket el kell kápráztatni a külsőségekkel, meg kell ragadni a figyelmüket („As it was »generally understood,« Barnum wrote in the book, the term humbug »consists in putting on glittering appearances—outside show—novel expedients, by which to suddenly arrest public attention, and attract the public eye and ear.«”). A legnagyobb showman pont ilyen: annyira elárasztja nézőjét, hogy az nem tud azon gondolkozni, mennyire átgondolatlan és giccses, amit lát – hacsak valaki nem teljesen megveszekedett (mint én).
És azt nem lehet tagadni, hogy ezen a téren a mozinak nincs oka szégyenkezni. Minden látványos és színes: csodásak a kosztümök és a díszletek (de legalábbis a CGI mindenképpen); nagyon ötletesnek tartottam, ahogy a film helyenként a színpad hangulatát idézi meg díszleteivel a zeneszámok közben, rombolva, de egyúttal építve is az illúziót. A koreográfiák látványosak, de könnyedek, a régi musicales glamourt idézi, amikor a táncosok olyan eleganciával mozogtak, mintha ez semmi nehézséget nem jelentene számukra. Nagy előny, hogy olyan színészeket válogattak, akik valóban énekesek is (vagy ha nem, legalább jó énekhanggal szinkronizáltak): bármennyire is bájos volt a késői 1990-es és a korai 2000-es évek gyakorlata a zeneileg képzetlen színészekkel, még mindig összerándulok kicsit, ha meghallom Ewan McGregort dalolni. Szerencsére Hugh Jackmannel nincs gond, magával ragadóan játssza Barnumot, neki majdnem elhiszem az érzelmi manipulációt. Zac Efron és Zendaya tökéletes(en kinéző) párost alkot, a szakállas nőt, Lettie Lutz-ot alakító Keala Settle energiája pedig leszakítja a vásznat. A dalok tökéletesen poposak, fülbemászóak és azonnal karaokézhatóak.
Mégis ott marad a film végén a hiányérzet, hogy ezek a figurák többet érdemeltek volna, különösen a cirkuszosok. Valóban felemelő lehetett volna, ha ezek a különc figurák megkapják a figyelmet, ha valóban látnánk őket, ahogy a Barnum által rájuk kényszerített csalások álcáját levetik, és nem csak egy dal erejéig találják meg erejüket. Hogy lássuk, ahogyan nem csak ők, de a nézőik is valóban elfogadják valójukat és azt ünnepelik. A legnagyobb showman című giccsparádé azonban nem ment a humanista üzenet mélyére, felszínes mondatai pedig felkeltették bennem az igényt, hogy megnézzem újra az Elefántembert (The Elephant Man, 1980). Ott a problémák felvállalásán keresztül valóban megtalálhatjuk a szörny emberiességét – ezzel azonban a mai Hollywood adósunk maradt.
De még ha el is tekintek a fentiektől, a történet akkor sem meggyőző. Egyik kedvenc youtuberem, Patrick H. Willems részletesen elemezte (javaslom is megnézni a videóját), de annyi biztos, hogy ez a történet nem találja a fókuszát. Nem csak Barnum (jelentősen kozmetikázott) élettörténetét akarja nekünk átadni, annak hollywoodi dramaturgia szerinti hullámhegyeivel, -völgyeivel és tanulságaival, de közben ott van a könnyfacsaró és társadalmilag érzékeny románc jóképű szereplőink között, valamint a különcök elismerésért és elfogadásért való küzdelme. Mindegyik történetszál működhetne, de nem ilyen időtávban és mélységben kidolgozva. A szereplők közötti dinamika kidolgozása hiányos; egyáltalán nem érthető, hogy a többszörösen magukra hagyott és megtagadott cirkuszosok miért állnak ki újra és újra Barnum mellett; illetve főszereplőnk pálfordulása, addigi nagyratörő céljaitól való elfordulása is elnagyolt és hiteltelen. Egyedül a szerelmi szál kap némi minőségi játékidőt, így az ő nehézségeik válnak leginkább átélhetővé.
És azt nem lehet tagadni, hogy ezen a téren a mozinak nincs oka szégyenkezni. Minden látványos és színes: csodásak a kosztümök és a díszletek (de legalábbis a CGI mindenképpen); nagyon ötletesnek tartottam, ahogy a film helyenként a színpad hangulatát idézi meg díszleteivel a zeneszámok közben, rombolva, de egyúttal építve is az illúziót. A koreográfiák látványosak, de könnyedek, a régi musicales glamourt idézi, amikor a táncosok olyan eleganciával mozogtak, mintha ez semmi nehézséget nem jelentene számukra. Nagy előny, hogy olyan színészeket válogattak, akik valóban énekesek is (vagy ha nem, legalább jó énekhanggal szinkronizáltak): bármennyire is bájos volt a késői 1990-es és a korai 2000-es évek gyakorlata a zeneileg képzetlen színészekkel, még mindig összerándulok kicsit, ha meghallom Ewan McGregort dalolni. Szerencsére Hugh Jackmannel nincs gond, magával ragadóan játssza Barnumot, neki majdnem elhiszem az érzelmi manipulációt. Zac Efron és Zendaya tökéletes(en kinéző) párost alkot, a szakállas nőt, Lettie Lutz-ot alakító Keala Settle energiája pedig leszakítja a vásznat. A dalok tökéletesen poposak, fülbemászóak és azonnal karaokézhatóak.
Mégis ott marad a film végén a hiányérzet, hogy ezek a figurák többet érdemeltek volna, különösen a cirkuszosok. Valóban felemelő lehetett volna, ha ezek a különc figurák megkapják a figyelmet, ha valóban látnánk őket, ahogy a Barnum által rájuk kényszerített csalások álcáját levetik, és nem csak egy dal erejéig találják meg erejüket. Hogy lássuk, ahogyan nem csak ők, de a nézőik is valóban elfogadják valójukat és azt ünnepelik. A legnagyobb showman című giccsparádé azonban nem ment a humanista üzenet mélyére, felszínes mondatai pedig felkeltették bennem az igényt, hogy megnézzem újra az Elefántembert (The Elephant Man, 1980). Ott a problémák felvállalásán keresztül valóban megtalálhatjuk a szörny emberiességét – ezzel azonban a mai Hollywood adósunk maradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése