A múlt csillogása – A nagy Gatsby

Amikor megláttam Baz Luhrmann új filmjének előzetesét, tudtam, hogy ezt látnom kell. Pedig nem szeretem a rendező túláradó vizuális stílusát, de valamiért mégis érdekelnek a művei, valamint a szereposztás is jónak tűnt. Ennek hatására vettem meg a könyvet is karácsonykor, ami sajátos, nosztalgikus stílusával és az ártatlanságról szóló történetével egészen levett a lábamról.

A történet valamennyi fő cselekményszála megelevenedett: az ifjú Nick Carraway összeismerkedik rejtélyes long island-i szomszédjával, Jay Gatsby-val. A fiút elbűvöli, vonzza a férfi csillogó, nagystílű világa, ugyanakkor ellen is áll neki. Rájön arra is, hogy Gatsby régi szerelme nem más, mint unokahúga, a férjezett Daisy Buchanan. A régi pár újra egymásra talál, de míg a lány csak a boldogságot keresi, a férfi a múltat akarja újjáélni. Egy végzetes délutánon azonban minden szál összekavarodik.

A regény egyébként sem túl szerteágazó cselekményét a film hűen adaptálja vászonra: minden fontos szereplőt megismerünk, az események semmi újat nem mutatnak. Egyetlen újítás csak az, hogy Carraway olyan módon narrálja, hogy éppen egy terápián vesz részt és az orvosának meséli/írja/éli újra annak a régi nyárnak a történéseit. Ez adja továbbá az egyik legérdekesebb vizuális elemet, mert a leírt, legépelt sorok szó szerint megjelennek a vásznon, mintegy életre kelnek egy látomásként.

Mert valahol egy látomás ez a film, hihetetlen látványorgia, ahol a nagy világválság előtti lüktető, fejlődő Amerika minden talmi csillogását láthatjuk. Hatalmas felhőkarcolók, véget nem érő partik, táncosok, sztárok, mindez a dzsessz ritmusában. A 3D-s technika sokat nem tud hozzátenni ehhez, a mű enélkül is bőven elég látványos. Néha azonban a mai korszaknak is tesz engedményeket, van, hogy megszólal a rap és csak az nem veszi észre az áthallásokat a mi celebjeink világának, aki nem akarja.

Törülközőnap 2013

„Messze kinn a Galaxis Nyugati Spirálkarjának soha fel nem térképezett, isten háta mögötti zugában található egy sehol sem jegyzett sárga nap.
Durván kilencvenmillió mérföldre tőle kering egy tökéletesen jelentéktelen, kékeszöld bolygócska, melynek majomtól eredő civilizációja oly döbbenetesen primitív, hogy a kvarcórát még mindig pompás dolognak tartja.”

Nos, mi ezen a kis jelentéktelen bolygón élve tegnap Törülközőnapot tartottunk. Hogy miért is? Erre is egy idézettel válaszolnék:

„Miért, miért nem, ha a strag stoppos észreveszi, hogy a stopposnak van törülközője, azonnal föltételezi, hogy fogkeféje, arctörlője, szappana, doboz kétszersültje, kulacsa, iránytűje, kötélgombolyagja, szúnyogriasztója, esőkabátja, űrruhája stb. is van. Sőt a strag boldogan odakölcsönzi a stopposnak a felsoroltak vagy egy tucat egyéb tétel bármelyikét, melyet a stoppos véletlenül „elvesztett”. A strag úgy gondolkodik, hogy aki széltében-hosszában bejárja stoppolva a galaxist, nomádul és csövezve él, hihetetlen nehézségekkel néz farkasszemet, és győz, és még azt is tudja, hogy hol a törülközője – az igazán olyan valaki, akit komolyan kell venni.”

Ezért tegnap délután felkerekedtünk a Dugonics tér irányába, hogy találkozzunk a molyokkal egy kis csevejre a Galaxis Útikalauz Stopposoknak jegyében. Az idő elég változékony volt, hol sütött a nap, hol felhős volt, így bőven elfértek azok a törülközők. Már a trolin összefutottunk The Generallal, aki épp Hemingway-t olvasott és a magyar könyvkiadás csodás névadásán elmélkedett, ami az „The Sun Also Rises”-ból „Fiestát” csinált.

A találkozóhelyen ott volt már Legrin, később befutott Zonyika és a Csend zenésze is. Beszélgettünk egy keveset, szóba került a délutáni IQ-teszt írás, pláne azután, hogy felbukkant egy hazai Mensa-tag is kicsit promótálni.

Mivel Veron késett – már csak rá vártunk volna -, elindultunk valamit enni a Borfesztiválba. Mivel most volt a Hídi vásár is, rengeteg ember sétált a városban. A beszélgetések során kiderült, hogy nem csak a moly köti össze az embereket: valaki a jogon tanult, hozzám hasonlóan, más oroszt tanul és közös a szülővárosunk. Erre mondják, hogy kicsi a Galaxis.

Jasper Fforde – A Jane Eyre-eset

Először is fontosnak tartom leszögezni, hogy szeretem a briteket. Sőt, imádom őket. Ennek az az egyszerű oka, hogy van bennük valami, ami jóval szórakoztatóbbá és érdekessé teszi őket, mint más nemzeteket, ez pedig az önirónia. Persze, tudom, nem lehet a népeket csak egy-egy, gyakran képzelt tulajdonság alapján megítélni, lévén a nemzeti karakterisztika nehezen értékelhető tudományként (bár tudtommal azért van, aki ezt csinálja), mégis ezzel tudom legegyszerűbben jellemezni az angol bájt. Ez az, ami A Jane Eyre-esetet is kedvessé, de közel sem hibátlanná teszi számomra.

A regény lapjain megelevenedik az alternatív Anglia, ahol nem celebek vagy színészek a sztárok, hanem az irodalom: itt bárki ölni képes egy eredeti Dickens-kéziratért, mindennapi beszédtéma, hogy ki is írta a Shakespeare-nek tulajdonított műveket és szürrealista tüntetők csapnak össze a reneszanszistákkal és barokkistákkal. Persze a bűnözők ennek megfelelően klasszikusokat hamisítanak, ál-folytatásokat próbálnak eladni. Létezik pedig egy szuperbűnöző, Acheron Hades (asszem, először itt sikított fel az agyam), aki pedig nem kispályázik, csak a legnagyobb gaztetteket tudja elkövetni: nem egyszerűen könyveket lop, hanem a szereplőket belőle.

http://lurazeda.deviantart.com/art/The-Eyre-Affair-95820162

Itt kerül a képbe hősnőnk, Thursday Next, aki egy alacsonyabb rangú rendőr (illetve ezen foglalkozás regénybeli megfelelője), furcsa rokonokkal és habókos, szökésben lévő időőr apukával, aki személyesen ismeri az elvetemült gazembert. Visszatér hát szülővárosába, ahol új főnökeivel és régi szerelmével küzdve megpróbálja felgöngyölíteni a rejtély szálait.

Hevenyészett ismertetőm is egyértelműen tanújelét adhatja, mekkora kincsesbánya lehet Jasper Fforde agya: aki ekkora mértékű, jó értelemben vett „sületlenséget” képes összeírni, az csak valami zseni lehet. És ráadásul nem csak írogat, de koherens, érthető világot alkot, ami ugyan hihetetlen, de felettébb szórakoztató. Az igazi irodalombarátok közül ki ne szerette volna, ha valóban hétköznapi téma lenne az olvasás, a művészet és mindenki jobban megismerné az irodalom csodás alternatív világait. A szerzőben ahhoz is volt elég fantázia, hogy csavarjon egyet ezen és bemutassa azt is, hogy az emberek nem változnak, szélsőségek léteznek, akár a vallás, akár az irodalom a téma. Ennek nagyszerű illusztrációja a baconista csoport, akik Shakespeare műveit Francis Baconnek tulajdonítják és ezért hajlandóak bárkivel megmérkőzni. A regényben számtalan ehhez hasonló apró geg található, ami jelentősen növeli az élvezeti faktort.

Hogyan értékelek számokban?

Nemrég volt egy vitám azzal kapcsolatban, hogy hogyan is értékelem a könyveket a molyon. A honlap értékelési rendszere gyakorlatilag egy 10 fokozatú skála, ahol 0,5-től 5-ig lehet osztályozni a műveket, fél csillagonként.

Ahogyan megfigyeltem, a molyok alapvetően szűk skálán értékelnek. Nagyon sok a maximális vagy annál kicsivel alacsonyabb pontozás, viszont a 3,5 – 3-as csillagozás már gyenge könyvet takar a szöveges értékelés alapján. Ezért merült fel az, hogy bizony, ha én egy könyvre 3,5 csillagot adok, akkor azt sokan rossznak fogják tartani.

Kérdés, hogy mit tegyek: értékeljek továbbra is a magam módszere szerint, vagy inkább ismertessem meg másokkal a saját rendszeremet? Inkább az utóbbi mellett döntöttem.

Egy novella (egész konkrétan a Zsoldos-díjra jelölt sf-novellák) értékelésére kidolgozott pontozási struktúrából indultam ki, amelynek a kiötlője Orka, alias Bécsi József, az SFmag egyik munkatársa:

     10. Mesterien megírt, korszakalkotó, szinte hibátlan alkotás.

     9. A zsáner meghatározó, irányadó írása.

     8. Kiemelkedően hatásos és ötletes mű, emlékezetes élmény.

     7. Jól megírt, igényes alkotás.

     6. Kellemes olvasmány, határozottan pozitív összhatással.

     5. Az átlagosnál némileg jobb, olvasmányosabb mű.

     4. Az átlagosnál kevésbé kidolgozott, nem túl olvasmányos írás.

     3. Komolyabb hibákkal és hiányosságokkal küszködő írás.

     2. Alapvetően rosszul, gyengén kivitelezett, sablonos mű.

     1. Különösen erőtlen és ötlettelen alkotás, amely kellemetlen emlékeket hagy.

Többen elemezték már a fenti rendszer hibáit, nekem most ez nem célom. Alapvetően a felosztással és a benne foglalt tartalommal egyetértek, csupán egy kicsit pontosítanám a saját felfogásom szerint:
 

5 csillag: Mesterien megírt mű, szinte hibátlan alkotás, amely személy szerint engem teljesen lenyűgöz.

4,5 csillag: Meghatározó élmény, kevés hibával.

4 csillag: Nagyszerű könyv, ami nagyon jól teljesít a műfaján, tematikáján belül, bátran ajánlható, de kevésbé lenyűgöző.
 

3,5 – 3 csillag: Átlagon felüli művek, szórakoztatóak, de nem biztos, hogy sokszor elmélyülök bennük. A két érték közötti különbözet merőben szubjektív, pillanatnyi benyomástól függ.

2,5 csillag: Minden tekintetben átlagos mű, de még vannak benne szórakoztató momentumok.

2 – 1,5 csillag: Klisés, unalmas, alapvetően rossz mű, de még egy-két értékelhető elemet tartalmaz. A két érték közötti különbözet merőben szubjektív, pillanatnyi benyomástól függ.

1 csillag: Minimálisan értékelhető tartalommal bíró, unalmas, sablonos mű.

0,5 csillag: Amitől az életkedvem is elmegy, lehetőleg soha, semmilyen körülmények között nem szeretném újra látni – mind művészileg, mint szakmailag silány, élvezhetetlen alkotás.

Azért az látható, hogy Orka listája mentén haladok. Szerintem jól alkalmazható rendszer, de megpróbáltam a saját értékelésemmel, látásmódommal kicsit felturbózni. Ebből könnyen érthető az is, hogy miért nem adok túl sűrűn maximális pontszámot egy regénynek, hanem megpróbálok kicsit differenciálni, ha már egy tízes skálán lehet véleményt mondani. Őszintén remélem, hogy ettől jobban érthetővé válik, hogy milyen vonal mentén osztályozom minőségileg a műveket és a jövőben elkerülhetőek az ebből eredő félreértések (már ha voltak).

U.i.: Mondjuk azt észrevettem, hogy én sem voltam ennyire következetes mindig… Mostantól szigorúbbnak kell lennem, különben mire fel ez a felülvizsgálat?! ;)

Star Trek – Sötétségben

Aki nem tudja, ki az új film főgonosza, illetve sikerült neki túlélnie a rengeteg cikket, értekezést arról, mi is a film csavarja, az itt álljon meg addig, amíg meg nem nézi a filmet!

A múlt héten megjártam. Ugyanis megvettem a legújabb VOX Magazint (amit egyébként imádok), de az új Star Trek filmről szóló cikkük első mondatában lelőttek minden poént. Magyarán, hogy kivel is megy a nagy harc. Ez a nagyszerű, régi karakter pedig Khan, a kultikus mellkas tulajdonosa és a Kirk híres kiáltásának címzettje. Akiről eddig semmit nem tudtam, mivel inkább Star Wars-hívő vagyok, semmint trekker. Ezért úgy döntöttünk, hogy a hétvégén megnézzük a TOS vonatkozó részét és a Khan haragja mozifilmet.

Mindkettő végletesen gyenge volt számomra. Az eredeti sorozat 22. epizódjában, a Space Seedben bukkant fel először Khan Noonien Singh, az eugenikus háborúk zsarnoka, a szuperember, a magnetikus vonzerejű férfi. A karakter mérsékelten eredeti, viszont az őt alakító színész, Ricardo Montalban férfias kisugárzása elvitte a hátán az elég ostoba történetet. A folytatás magvát elvetették, de sok idő kellett ahhoz, hogy kicsírázzon.

A Khan haragja című második Star Trek mozi új életet lehelt a franchiseba. Hogy ennek mi volt az oka, nem sikerült megértenem. A történet faék egyszerűségű volt, egy egyszerű bosszúhadjárat, amelynek azonban a motiváció egyáltalán nem voltak kidolgozva. Emellett a jó ’80-as évekhez mérten lassú volt a tempója, teli felesleges jelenetekkel. Hiába volt a kora ellenére is vonzó alak Khan (az eredeti legénységhez képest ő volt az egyetlen, akire azt mondanám, jól tartotta magát), ha nem hagytak neki teret a kibontakozáshoz, felületes maradt a személyisége és a mozgatórugói is.

Talán éppen ezért is érezték úgy a készítők, hogy itt az ideje új életet lehelni a karakterbe. És milyen jól tették!

A Star Trek – Sötétségben messze túlszárnyalta minden előzetes várakozásomat, szórakoztató, de nem bugyuta film. A történet szerint Kirket épp lefokozzák, mivel megszegte az elsődleges irányelvet és veszélybe sodorta nem csak a Csillagflotta terveit, de a legénysége életét is. Ekkor lép azonban színre John Harrison, aki a földdel teszi egyenlővé nemcsak a flotta egyik létesítményét, de magát a vezérkart is, köztük kedvenc kapitányunk mentorát, Christopher Pike-ot is. Ezért szinte kapóra jön az a küldetés, amely a semleges zónába viszi az Enterprise-t, hogy likvidálja ezt az eltévedt katonát. Kirk azonban nem öli meg, helyette fogságba ejti az immáron identitását felfedő Khant.

Innentől fogva vétek lenne bármi konkrétumot elárulni a cselekményről, amely azonban az igazi szőrösszívű filmrajongóknak nem sok meglepetést fog okozni. Mert nincs azért nagy újdonság a csillagködökben, a dramaturgia a jól bevált sablonokat követi, láthatjuk előre a csavarokat, néhol a zene túl bombasztikus (és szívfacsaró). De ennél sokkal fontosabb az, hogy mindezek ellenére a film működik, ugyanis annyira van eredeti, hogy minden klisé ellenére jól szórakozzunk. Humoros, látványos, igazi popcorn-mozi, de az igazi okot számomra nem a bombasztikus látvány jelentette, hanem két, nagyon is emberi tényező: a szereplők/karakterek és a hommage-faktor.

Kicsit szűklátókörűségre utal az számomra, hogyha nem ismerjük el, igenis sokat csiszoltak az előző történethez képest a szereplőkön a forgatókönyvírók. A fő karakterek mélységet kaptak, Kirk és Spock konfliktusaikon keresztül fejlődtek, eljutottak valahová, volt tétje a tetteiknek, kettejük között pedig Uhura sajátos dinamizmust hozott párosukban. A szerepeket a színészek tisztességesen megoldották, de igazán nagyot csak Benedict Cumberbatch robbantott. Ennek egyik oka nyilván az, hogy messze jobb színész, mint a stáb együttvéve (bár azt el kell ismernem, néha picit túljátszott egyes jeleneteket), másrészt az is, hogy Khan is megkapta azt, ami jár neki. Motivációkat, igazi érzelmeket, amelyek miatt végig lehetett egy kicsit izgulni érte is, vele is. Mert megérthetővé vált, sokkal inkább, mint a sokat emlegetett régi filmben. Igaz, itt nem kapott olyan erős háttértörténetet, hanem inkább maga a karakter volt emlékezetes. Mellettük a többiek mind megkapták a maguk 3 percét, humort, néha iróniát hoztak a fő konfliktus mellé.

Emellett azonban a film képes volt főleg ötletesen, ritkán izzadtságszagúan felidézni és újraértelmezni az eredeti történetet. Sokan elmondták már, hogy az alternatív univerzum sok teret enged a forgatókönyvíróknak, akik ezzel éltek is. Khan itt is szuperember, vannak társai, de sokkal fontosabb az, ahogy kötődik hozzájuk. Úgyszintén átalakul – és nem csak az eltérő végkifejlet miatt – Kirk és Spock kapcsolata is, nem a kicsit megfáradt, sok kalandon edződött öregek története ez, hanem az ifjúság tenni akarása és bajtársiassága. Az persze csak hab a tortán, hogy egyes konkrét jeleneteket is megidéz a film, kicsit kifacsart szemszögből, ami nekem nagyon bejött.

Lehet, botorság ezt ilyen korán kijelenteni, de számomra az év blockbustere a Star Trek – Sötétségben. Amit vállal, azt a maximálisan teljesíti, lehet érte rajongani, a székhez szögez és két óráig nem engedi, hogy levegőt vegyél, és messze jobb, mint az új sorozat első része (pedig az se volt rossz). De ne itt várjuk a shakespeare-i mélységeket, de még a műfajt megújító invenciózusságot sem. Megbízható iparosmunka pont annyi egyediséggel, amit a téma és a franchise elbír. Jó volt megint kicsit gyerekként élvezni valamit, ami egyáltalán nem ostoba, de látványos, színes-szagos, szélesvásznú, igazi moziélmény.

Scott Westerfeld - Behemót

A Leviatán után nagyon kíváncsi voltam, hogyan folytatja sorozatát az amerikai szerző. Vajon a hollywoodi filmek jó hagyományát folytatva nagyobb és több akcióban lesz részünk egyre vékonyabb cselekménnyel, vagy sikerül megtartani az arányokat? Úgyszintén kérdés volt, hogy a kiadónak sikerül-e folytatni a tavaly megkezdett munkáját és ugyanolyan míves könyvet adnak ki a kezükből, mint korábban. Megnyugtató módon minkét kihívásnak sikerült eleget tenni. 

A történet ott folytatódik, ahol az első részben abbamaradt: Sándor és Deryn a Leviatán fedélzetén Isztambulba (Konstantinápolyba) tartanak, ahol az angol kormány küldötte megkísérli helyreállítani a török szultánnal megromlott diplomáciai kapcsolatot. Időközben azonban a németek megvetették a lábukat nemcsak a városban, de a kormányban is, és nehéznek, majdhogynem lehetetlennek tűnik a brit birodalmi esélyek helyreállítása. Az osztrákok vakmerő szökése, valamint a titkos fővárosi összeesküvések remek lehetőséget biztosítanak a nagyeszű darwinistáknak.

A szerző fordulatos, izgalmas cselekményű folytatást írt a sorozathoz. Ugyan nekem már néha sok volt az akció és a lövöldözés, a nyugodt időszak és diplomáciai mestervágások jobban lekötötték volna a figyelmemet, de el kell ismernem, ifjúsági regénynek pont megfelelő arányban volt minden. A történetvezetés feszes, nincsenek üresjáratok és végig leköti a figyelmet. Westerfeld lenyűgöző új teremtményeket alkotott, az isztambuli gólemek bárki fantáziáját feltüzelnék és megmozgatnák – talán jobban is, mint a koholt teremtmények. 

Isztambul bemutatása ugyancsak hangulatosra sikeredett, nagyszerűen sikerült megfogni ennek a soknyelvű és –nemzetiségű városnak az atmoszféráját. Az országra jellemző emberek, áruk, fűszerek jellegzetességei kinyúlnak alapokból és berántanak bennünket ezen világ közepébe. 

Az ifjú hőseink személyiségét ügyesen fejleszti az író, mindketten alakulnak az események hatására; Sándorban nő a felelősségtudat és egyre jobban előtérbe kerül az a férfiúi vakság, hogy a leginkább egyértelmű dolgokat humoros és némiképp bosszantó módon nem veszi észre, míg Deryn esetében finoman erősödnek a nőies jellemvonások amellett, hogy továbbra sem ejtették a feje lágyára. Az új szereplők közül

egyértelműen Lilit a legérdekesebb, az ő alakja a legkidolgozottabb és legemlékezetesebb, a felnőttek ismét kicsit elnagyoltak, csak a cselekmény szolgálatában kerülnek elő. 

Ismételten ki kell emelnem a nagyszerű illusztrációkat, különösen a német propagandaplakát kidolgozását: igazi mestermunkával van dolgunk. Ezt elmondhatom úgyszintén Vass Richárd borítójáról, amellyel kapcsolatban megjegyzem, kíváncsi vagyok, hogy ezek a kártyák hogyan és mikor kerülnek kijátszásra. 

Már alig várom, hogy kezembe vegyem a sorozat záró kötetét, remélem, hőseink sorsa megnyugtatóan rendeződik. Kicsit utána olvastam a történetnek, és nagy örömmel láttam, hogy ezúttal Oroszországba is ellátogatunk, úgyhogy ez a rész is hamar a kívánságlistám elejére kerül. Kalandozzunk tehát bátran ezen az alternatív világon és élvezzük ki annak minden ízét, illatát! 

A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak.

Háy János - A mélygarázs

A regény olvasása közben azok a képek jutottak eszembe (amelyeket a bejegyzésbe is illesztettem), amiket pár hete láttam valamelyik oldalon: a tipikus nő, illetve férfi arca nemzetekre lebontva. Talán azért, mert Háy könyvében sincsenek igazi arcok, jellemek, helyette archetípusok. No, nem olyanok, mint amiket megszoktunk a mesékben, itt csak az egyes szereplők képzeletében él a legkisebb királyfi vagy a hős lovag, helyette van a Szerető, a Férj és a Feleség.

A Nő - hol Szerető, hol Feleség

Pedig a Szerető szeretné hinni, hogy vannak még csodák, hogy nem valósul meg, amit mindenki más mond, és a férfi, a Férj, majd eljön hozzá. Várja a mesékbe zárt vitézt, aki majd meghódítja fehér lovon és kivont karddal, várja a boldogságot, ami mégsem jön.

A Férj megfáradt, egyedül van. A Feleség mellett döntött a Szerető ellenében, de aztán mégsem döntött, talán csak az élet ellen, mert elhagyott mindenkit. Gondolataiban létezik csak, amelyek megfakultak, berepedeztek, eltűnt belőlük minden szépség. Egy megfáradt, keserű ember portréja, aki mélygarázsában élve nem lát mást, csak az enyészetet, a felesleges dolgok iránti hajszát és ezért kilép. A boldogság iránti vágy fénysugara azonban a végén bepillant hozzá.

A Feleség szintén megfáradt, de ő már beletörődött mindenbe. Már nem hajtja a vágy, talán csak élvezni akarja kicsit a hátralévő éveket. Felidézi milyen volt, mikor még ő is azt hitte, minden más lesz, nem olyan, mint a többieknek. Aztán persze minden ugyanúgy lett, de ő már nem keresi magában a hibát, az az idő már elmúlt.

A gyerekek pedig nem veszik fel a telefont.

A Férfi - Férj

Háy regényének legnagyobb ereje nem abban rejlik, hogy újdonságokat mond, hanem abban, kimondja azt, amit mi is gondolunk titokban, vagy éppen kimondva. Bemutatja, hogy a hétköznapi taposómalomban hogyan halunk meg kicsit minden egyes nap, hogyan veszítünk fényünkből, hogyan kötünk rengeteg apró, rossz kompromisszumot, amit aztán nem tudunk feldolgozni, megmagyarázni, és csak sok kicsit tüske marad bennünk utána, amik végül megmérgeznek minket. Amikor már nem tudunk sem magunknak, sem másnak igazat mondani, mert a hazugságokból újrateremtődünk. Amikor már nem látjuk sem a boldogságot, sem annak a reményét.

Az áradó sorok, gondolatok ismerősek, gördülékenyen haladnak át rajtam, zenéjük van, melyet hol hamisan, hol egyetértően dúdolok magamban. A regény nagy erénye, hogy hiába van tele pesszimista, negatív merengéssel, mégis felszabadulsz tőle, mert megmutatja azokat a rejtett ellentmondásokat is, amik mentén fel lehet fejteni ezt a sok rosszat, és megtalálhatjuk a jót, a boldogság ígéretét.

A mélygarázs nem valós hely, hanem a bennünk élő mélység, amely visszanéz ránk. És ha nem vigyázunk, mi is ott ragadunk, mint a regény főhősei és akkor már sosem látjuk meg a napfényt, a jobb élet reményét. Nem revelációval, hanem csendes felismeréssel tehetjük le a könyvet és talán minden olvasó kicsit jobban fog igyekezni, hogy ne rejtse el tőle a világot ez az eldugott helyiség.

Beköszönésképpen

Nem vagyok új blogger, csak maga a blog új. 2008-ban kezdtem írogatni az InterGalaktikán, inkább szórakozásból, semmint jól megfontolt célok érdekében. Ez egy darabig működött, aztán elhalt, magánéleti meg egyéb dolgok miatt.

Tavaly újrakezdtem, akkor már kicsit konkrétabb okokból. Szerettem volna kicsit hallatni a hangom, eljuttatni olyan helyekre, ahol eddig nem ismerték. Ez részben sikerült is, kaptam hideget, meleget, de a lelkesedésem megmaradt.

Tavaly csatlakoztam a Moly közösségéhez és hirtelen több virtuális ismerősöm lett, akiket sok minden érdekelt. Viszont rájöttem arra is, hogy az InterGalaktikán sok hangot nem hallok meg, egészen egyszerűen azért, mert regisztrációhoz kötött és erre - érthető módon - kevesen hajlandóak. Viszont kíváncsi vagyok a visszajelzésekre, véleményekre, ezért úgy döntöttem, részben váltok és viszem magammal a pereputtyot is.

De az IG-től sem szeretnék elszakadni, ezért a sci-fi/fantasy témájú cikkeim a jövőben is megjelennek ott is, itt pedig más dolgok is, amikről eddig nem írtam. Reményeim szerint lesz szépirodalom, lesznek fotók, lehet, kicsivel több énblog-jellegű írások is. És meglátjuk mi sül ki belőle.

És végül, egy kis önirónia a kedvenc sorozatomból:

"Az én véleményem szerint a reformerek az emberi történelem minden más erejénél több nyomorúságot okoztak. Mutassatok nekem valakit, aki azt mondja: "Tenni kell valamit!", és én mutatni fogok nektek egy fejet tele gonosz szándékokkal, melyeknek nincs más kivezető csatornájuk. Nekünk mindig arra kell törekednünk, hogy megtaláljuk a természetes áramlatot, és azzal haladjunk.

Taraza Tisztelendő Anya, Társalgási Felvétel, BG Állomány GSXXMAT9"

 (Frank Herbert - A Dűne eretnekei)