Jasper Fforde – A Jane Eyre-eset

Először is fontosnak tartom leszögezni, hogy szeretem a briteket. Sőt, imádom őket. Ennek az az egyszerű oka, hogy van bennük valami, ami jóval szórakoztatóbbá és érdekessé teszi őket, mint más nemzeteket, ez pedig az önirónia. Persze, tudom, nem lehet a népeket csak egy-egy, gyakran képzelt tulajdonság alapján megítélni, lévén a nemzeti karakterisztika nehezen értékelhető tudományként (bár tudtommal azért van, aki ezt csinálja), mégis ezzel tudom legegyszerűbben jellemezni az angol bájt. Ez az, ami A Jane Eyre-esetet is kedvessé, de közel sem hibátlanná teszi számomra.

A regény lapjain megelevenedik az alternatív Anglia, ahol nem celebek vagy színészek a sztárok, hanem az irodalom: itt bárki ölni képes egy eredeti Dickens-kéziratért, mindennapi beszédtéma, hogy ki is írta a Shakespeare-nek tulajdonított műveket és szürrealista tüntetők csapnak össze a reneszanszistákkal és barokkistákkal. Persze a bűnözők ennek megfelelően klasszikusokat hamisítanak, ál-folytatásokat próbálnak eladni. Létezik pedig egy szuperbűnöző, Acheron Hades (asszem, először itt sikított fel az agyam), aki pedig nem kispályázik, csak a legnagyobb gaztetteket tudja elkövetni: nem egyszerűen könyveket lop, hanem a szereplőket belőle.

http://lurazeda.deviantart.com/art/The-Eyre-Affair-95820162

Itt kerül a képbe hősnőnk, Thursday Next, aki egy alacsonyabb rangú rendőr (illetve ezen foglalkozás regénybeli megfelelője), furcsa rokonokkal és habókos, szökésben lévő időőr apukával, aki személyesen ismeri az elvetemült gazembert. Visszatér hát szülővárosába, ahol új főnökeivel és régi szerelmével küzdve megpróbálja felgöngyölíteni a rejtély szálait.

Hevenyészett ismertetőm is egyértelműen tanújelét adhatja, mekkora kincsesbánya lehet Jasper Fforde agya: aki ekkora mértékű, jó értelemben vett „sületlenséget” képes összeírni, az csak valami zseni lehet. És ráadásul nem csak írogat, de koherens, érthető világot alkot, ami ugyan hihetetlen, de felettébb szórakoztató. Az igazi irodalombarátok közül ki ne szerette volna, ha valóban hétköznapi téma lenne az olvasás, a művészet és mindenki jobban megismerné az irodalom csodás alternatív világait. A szerzőben ahhoz is volt elég fantázia, hogy csavarjon egyet ezen és bemutassa azt is, hogy az emberek nem változnak, szélsőségek léteznek, akár a vallás, akár az irodalom a téma. Ennek nagyszerű illusztrációja a baconista csoport, akik Shakespeare műveit Francis Baconnek tulajdonítják és ezért hajlandóak bárkivel megmérkőzni. A regényben számtalan ehhez hasonló apró geg található, ami jelentősen növeli az élvezeti faktort.

Ami nem is árt, ugyanis ha ezt a külsőt lerántjuk a regényről, akkor egy meglehetősen egyszerű detektívtörténetet kapunk. Jön a nyomozó, aki különleges kapcsolatban van a szuperbűnözővel, nem tudnak egymással elbánni, a rendőr követi a bűnözőt, próbál túljárni az eszén, kevés sikerrel, végül egy nagy leszámoláson megtalálja a titkos fegyvert és elbánik az ellennel. Kábé ezen egyszerű forgatókönyv mentén zajlik a cselekmény, ezen a szinten semmilyen igazi csavart nem kapunk – maximum azt, hogy időnként átruccanunk Charlotte Brontë Jane Eyre c. művének helyszíneire.

A regény a regényben, az intertextualitás persze további dimenziókat ad a műnek, az erre érzékenyek könnyen extatikus állapotba kerülhetnek. Erős része ez a könyvnek, de nem eléggé, Jasper Fforde ugyanis nem annyira jó, hogy az ötleten túl ezeket az elemeket mélyebben bele tudta volna építeni a kötet szerkezetébe. Persze az is lehet, hogy ez az egész csak egy fricska, éppen úgy, mint a ponyvára hajazó borító, amelynek hatására akár az egész regényt idézőjelbe helyezhetjük és fordítunk egyet az értelmezésen, olyan újabb ironikus fricskát kapva az irodalomtól, mint amilyet Thursday Next kapott a szüleitől a névválasztás kapcsán.

És ha már szóba került a hősnőnk, talán érdemes pár szót vesztegetni a szereplőkre is. Be kell valljam, engem a főszereplő nem győzött meg arról, hogy érdemes még róla további történeteket olvasni. Ugyan főleg, de nem kizárólag az ő szemén keresztül ismerjük meg az eseményeket, hangja mégsem annyira egyedi, hogy elvigye a hátán az egész könyvet. Pedig izgalmas alak, igazi modern nő, aki meri a véleményét vállalni, de valahogy mégsem elég érdekes, amit számomra pont a párválasztási dilemmája példázott. Mellette viszont a mellékszereplők igazi telitalálatok: nagyon jó abban Fforde, hogy egy-két mondattal remekül jellemezzen karaktereket. Azt hiszem a sötét hatalmakkal harcoló Bökőt, a hóbortos Mycroft bácsit és feleségét, vagy éppen Thursday bátyját, Joffy-t nem fogjuk elfelejteni, remélem, a későbbiekben is szerepelnek majd. 

Mint ahogy visszatér majd a titkos konszern, a Góliát is, aki ennek az alternatív világnak egyfajta szürke eminenciása, aki úgy tűnik, titokban elég jól felépítette magát ahhoz, hogy nélkülözhetetlen legyen. Ez a szál csekély utópisztikus felhangot hoz az amúgy sem egyszerű világba, így további izgalmak forrása lehet.

Persze lehetne még sorolni a rengeteg apró és nagyobb érdekességet, amit felmutat a regény, kezdve a japán regényturizmustól a Mr. Rochesterrel valló elmélyült beszélgetésekig. Ötletekben nincs tehát hiány, igazi „mindfuck” alkotással van dolga az egyszeri olvasónak, aki ha mindent fel akar ismerni, be akar rakosgatni a megfelelő fakkba, többször vissza kell térnie éppúgy, mint az időügynök apukának, hogy megtudja, miben is halt meg Wellington. Formabontó és jól jellemzi posztmodern korunkat A Jane Eyre-eset, de remélem a későbbiekben nem csak a cselekményre pakolt ötletek viszik el a sztorit, hanem kapunk igazi történéseket is.