Egy remake létjogosultsága – A hét mesterlövész

A remake önmagában jó dolog, legalábbis szerintem. Ha tágabb értelemben nézzük, már évezredek óta meséljük el újra és újra ugyanazokat a történeteket, meséket, mítoszokat, legendákat, más-más értelmezéssel feltöltve. A film pedig nem mentes ugyanezen törekvésektől, hiszen ahogy az irodalomban, úgy a filmművészetben is időről időre előkerültek ismert történetek, karakterek. Gondoljunk csak King Kongra vagy Drakulára vagy éppen A dologra (The Thing, 1982), amik esetében, ha nem is mindig ismételték meg a legelső alkotásokat, de táplálkoztak belőlük, hol jobb, hol rosszabb megoldásokkal. Ez a fajta újrahasznosítás az utóbbi pár évtizedben érezhetően telítődött negatív érzelmekkel: a régi filmklasszikusok újrafeldolgozását nem csak a filmrajongók hangos (remélhetőleg) kisebbségének folyamatos és sokszor előzetes acsarkodása kísérte, de, sajnos, negatív visszhangok is. Sokszor azt érezték a nézők, köztük én is, hogy az új iterációk nem akarnak semmit hozzátenni az eredetihez, vagy nem akarják új jelentéssel, értelmezéssel feltölteni a kereteket, helyette inkább csak fejőstehénként tekintenek a korábbi sikerekre, és a stúdiók jó kapitalistaként minimalizálni akarták a kockázatot. Az emlékmás (Total Recall, 2012), a Holtpont (Point Break, 2015), a Szellemirtók (Ghostbusters, 2016) vagy éppen A múmia (The Mummy, 2017) legfrissebb feldolgozásai tökéletesen alátámasztják a fentieket, és A hét mesterlövész (The Magnificent Seven, 2016) esetében sem sokat tudok mentségként felhozni.

Pedig az eredeti A hét mesterlövész (The Magnificent Seven, 1960) is érdekes eset, hiszen önmagában egyfajta feldolgozás, egyúttal a történetek és a művészet határnélküliségét mutatja be. A film ugyanis Kuroszava Akira A hét szamurájának (Shichinin no samurai, 1954) átirata, aminek pikantériáját az adja, hogy a rendező maga az amerikai westernekből táplálkozva alkotta meg szamurájfilmjeit. Részben átvette a zsáner formanyelvét és ezek mentén újította meg a japán történelemről és annak kulisszáiról való gondolkodást és azok ábrázolását. A hét szamuráj egy remek mozi, és a maga idejében, majd ha az 1001 film hosszú műsoridejű alkotásaihoz jutok, biztos újra fogom nézni. Yul Brynner, az amerikai mozi egyik sztárja, nem véletlenül pártolta a japán mozi újraforgatását: témája és problémafelvetései tökéletesen illettek a western új tematikájához (amiről kis részben, bár remélem, nagyjából pontosan írtam a Vad banda kapcsán), de pont annyira fogalmazták át, ami beleillett Hollywood keretei közé.

A határvidék mocskos árulásai - Vad banda

„This is why frontier life is so difficult. Not because of the Indians or the elements but because of the idiots.”

Bár a fenti gondolat egy másik westernből, a Csontok és skalpokból (Bone Tomahawk, 2015) származik, úgy éreztem, tökéletesen illik a Vad bandához (The Wild Bunch, 1969) is. És ebből talán az is érződik, hogy sosem voltak a kedvenceim ezek a Vadnyugaton játszódó filmek; bár vannak kedvenceim közülük, és néha elkap a hangulatuk vagy a mondanivalójuk, mégsem éreztem soha közel magamhoz a zsánert. Ebben talán nem kevés szerepe van annak, hogy nő vagyok, és talán azért találtam annyira találónak a fenti idézetet, mert azt a film egyetlen központi nőalakja mondta és tökéletesen leírja azt a helyzetet, amiben neki léteznie kell ebben a szélsőségesen férfiközpontú világban.

A Vad banda ugyanezeket az érzéseket idézte fel bennem, csak még végletesebben. A filmben gyakorlatilag nincsenek női karakterek, csak egy-egy figura tűnik fel, gyakran szöveg nélkül, de pontosan behatárolta, milyen lehetőségek álltak a nők rendelkezésére. Feleség és anya a városban, akik ugyan tüntethetnek az alkoholfogyasztás korlátozásáért, de bármikor a frontok közé ragadhatnak a nagyon is iszákos férfiak fegyverpárbajában. Vagy lehetnek falvakba ragadt lányok, akiktől elvárják, minden kilátás nélkül várják a férfit, aki talán egyszer hazatér; de ha megunja a várakozást és egy jobb(nak tűnő) lehetőséget választ, alakítani akarja a sorsát, akkor is a féltékenység áldozata lehet a férfiak összekacsintásának kereszttüzében. Vagy lehet egyszerű prostituált, akire még ennyi gondolatot sem áldoznak, hanem egyszerűen lelövik. Nem túl inspiráló jövőképek, de sokat elárulnak arról, milyen volt az élet akkoriban, és talán arról is, hogy egy férfiak uralta világban hol van a nők helye. Nagyjából sehol.