Szokatlan romantika - Terminátor

„John Connor gave me a picture of you once. I didn't know why at the time. It was very old - torn, faded. You were young like you are now. You seemed just a little sad. I used to always wonder what you were thinking at that moment.”

Kínosan személyes leszek és elmesélem, hogy tinédzserkoromban nagyon-nagyon romantikus voltam. Nem néztem mindent rózsaszín szemüvegen keresztül, de olyannyira rá voltam függve a románcokra, köszönhetően többek között a párkapcsolat hiányának, hogy minden olvasmányomban és filmélményemben azt kerestem. A tipikus hollywoodi narratíva öntudatlan felismerésével mindig ráhibáztam, melyik szereplőknek kellene összejönniük, és szurkoltam, majd ráfüggtem ezekre, kialakítva belőlük valami képet a kapcsolatokról – amit aztán az élet később szépen felülírt. De miért mesélem ezt el az 1980-as évek egyik legsikeresebb akciófilmje kapcsán? Nos, nekem a Terminátor – A halálosztó (The Terminator, 1984) az egyik kedvenc romantikus filmem.

Szokatlan a zsánermeghatározás, hiszen nem tűnik túlságosan megalapozottnak. Végső soron azonban a film magjában mégis ott találunk két fiatalt, akik szokatlan körülmények között, de egymásba gabalyodnak és mély lelki kötődés alakul ki közöttük. Hogy ez mennyiben köszönhető a stressznek és az adrenalinnak, no meg összetett pszichológiai tünetegyütteseknek, az más kérdés. Engem mégis megfogott a románc, kicsit beleszerettem Kyle Reese-be (Michael Biehn, aki később az Aliensben is meghódított), és biztosan szerettem volna Sarah Connor (Linda Hamilton) is lenni. Hogy ez mit árul el rólam, abba nem menjünk bele, de hát egy fiatal lány elméje közel sem annyira rózsás és ártatlan, mint egyesek hinni szeretnék.