„John Connor gave me a picture of you once. I didn't know why at the time. It was very old - torn, faded. You were young like you are now. You seemed just a little sad. I used to always wonder what you were thinking at that moment.”
Kínosan személyes leszek és elmesélem, hogy tinédzserkoromban nagyon-nagyon romantikus voltam. Nem néztem mindent rózsaszín szemüvegen keresztül, de olyannyira rá voltam függve a románcokra, köszönhetően többek között a párkapcsolat hiányának, hogy minden olvasmányomban és filmélményemben azt kerestem. A tipikus hollywoodi narratíva öntudatlan felismerésével mindig ráhibáztam, melyik szereplőknek kellene összejönniük, és szurkoltam, majd ráfüggtem ezekre, kialakítva belőlük valami képet a kapcsolatokról – amit aztán az élet később szépen felülírt. De miért mesélem ezt el az 1980-as évek egyik legsikeresebb akciófilmje kapcsán? Nos, nekem a Terminátor – A halálosztó (The Terminator, 1984) az egyik kedvenc romantikus filmem.
Szokatlan a zsánermeghatározás, hiszen nem tűnik túlságosan megalapozottnak. Végső soron azonban a film magjában mégis ott találunk két fiatalt, akik szokatlan körülmények között, de egymásba gabalyodnak és mély lelki kötődés alakul ki közöttük. Hogy ez mennyiben köszönhető a stressznek és az adrenalinnak, no meg összetett pszichológiai tünetegyütteseknek, az más kérdés. Engem mégis megfogott a románc, kicsit beleszerettem Kyle Reese-be (Michael Biehn, aki később az Aliensben is meghódított), és biztosan szerettem volna Sarah Connor (Linda Hamilton) is lenni. Hogy ez mit árul el rólam, abba nem menjünk bele, de hát egy fiatal lány elméje közel sem annyira rózsás és ártatlan, mint egyesek hinni szeretnék.
„Most paranoid delusions are intricate, but this is brilliant!”
Hagyományosabb vizekre evezve persze a Terminátor egy egészen fantasztikus sci-fi akciófilm. Szinte hihetetlen, hogy a második filmes James Cameron minimális költségvetésből, többször fogatási engedélyek nélkül, tilosban járva elkészítette ezt a mozit. Sikerült nem túlságosan komolyan vennie magát, helyenként enyhített az egész mozit belengő véres erőszakon (gondoljunk csak dr. Silbermanre, vagy a hatásos egysorosokra), úgy, hogy a tónus egységes, a tempó pedig tökéletes maradjon. A történet meglepően koherens, annak ellenére, hogy az időutazásos filmek valamennyi ellentmondása ott van a vásznon a lehetséges jövők megemlítésétől kezdve az apa-gyermek kapcsolat „önmaga farkába harapó kígyó”-jellegéig. Mégis végig érezhetőek és átérezhetőek voltak a tétek köszönhetően annak, hogy Cameron meg sem próbálta túlbonyolítani a cselekményt, végig egy elszabaduló hullámvasútba kényszerítve nézőit: helyszínről helyszínre menekülünk a hősökkel, pillanatnyi pihenőket nyerve a következő akció előtt.
A történet egyszerűségéért a megvalósítás kárpótol. A rendező olyat álmodott a vászonra, amitől aztán nem szabadultunk álmainkban sem. A nyitó képsorok örökre meghatározták képünket a nukleáris holokausztról és apokalipszisről: a koponyahegyeken taposó lánckerekek látványától és csikorgásától, a sötétségtől és a füsttől, a lézerfegyverek torkolattüzétől csak a legkarakteresebb rendezők mertek elszakadni. Cameron ráadásul nem volt rest ezeket a képeket a mindennapjainkkal összekapcsolni: a film egyik első jelenetében látott kukásautó, az építkezések hatalmas markolói és fúrói a jövőbe repítették a nézőket, megidézve Reese látomásait. A film zömében éjszaka játszódik, ezért annyira feltűnő a nappali jelenetek élénksége, azonban itt sem menekülünk meg az erőszaktól. De nyilvánvalóan sokat nyert a sötétséggel, hiszen a feketeségben mégis élesebben világítanak azok a vörös szemek, amik egyúttal a horror feszültségét is belecsempészik a Terminátor világába. Stan Winston és csapata emlékezetes szörnydizájnjához persze nem csak a szemek, de a hidegszürke csontváz a fényesen csillogó fogakkal éppúgy hozzátartozott, erősítve a lény lélektelenségét és idegenségét. Az akciójelenetek remekül koreografáltak, látványosak, még az indokolatlan gyorsításokat is meg tudom bocsátani, mert sokadik megtekintésre is a székhez szögeznek. Brad Fiedel szintetizátoros zenéje pedig nem csak hamisítatlan ’80-as évek fílinget teremt, de valóban képes arra, hogy fokozza a félelmet és feszültséget.
„Come with me if you want to live.”
De a film nem csak az előbbiek miatt teremtett iskolát, hanem témájában is. A saját teremtője ellen fenekedő teremtmény ötlete persze nem új, a sci-fi tematikában talán Frankenstein alakja juthat eszünkbe elsőként. A robotok, mint teremtmények azonban sokáig inkább pozitív szerepben tűntek fel, gondoljunk csak Asimov emberiség felett őrködő androidjaira. Persze itt is találunk eltérő koncepciókat, például a film ihletőjéül szolgáló Harlan Ellison vagy Philip K. Dick történeteiben, ugyanakkor az 1950-es évek tudományos optimizmusa sokáig uralkodó volt. A filmvásznon Fritz Lang Metropolisának (1927) Mariája sokáig egyedül ült trónusán, de az 1970-es években megjelent a lázadó robot, mint a Feltámad a vadnyugat (Westworld, 1973) Fegyverforgatója vagy Ash A nyolcadik utas a Halálból (Alien, 1979). Ezeket a figurákat azonban még az emberek irányították, vagy meghibásodás vagy tudatos szabotázs miatt fordultak alkotóik ellen. A Terminátor Skynetje azonban egy öntudatra ébredt intelligencia, aki tudatosan dönt az emberiség elpusztításáról. Így nem csak a nukleáris világégéstől való félelem szimbóluma lett, hanem azon túlnőve a már-már felfoghatatlan technikai fejlődés és annak emberre gyakorolt negatív hatásainak is hordozója.
Ennek pedig nem is találhatott volna jobb arcot a film, mint Arnold Schwarzeneggert. Az osztrák tölgy éppen új kihívást keresett a Conan-filmek után, ahogy önéletrajzában írja, és bár sokan karrier-öngyilkosságnak tartották, elfogadta a főellenség szerepét. Szótlansága, érzelemmentes arca, termete, kiállása szinte predesztinálta erre, enélkül a Terminátor nem lett volna sem embertelen, sem félelmetes. Mozgása minimalizmusa, beleértve azt, ahogy a szeme pásztázik, mintegy ragadozó módjára, meghatározza azt, ahogy ma nézünk egy robot figurájára. Linda Hamilton és Michael Biehn is jól hozzák karaktereiket, de a forgatókönyv a mellékszereplőknek is remek figurákat ad (Paul Winfieldet, Lance Henriksent vagy Bess Mottát emelném ki).
„I’ll be back.”
Ugyan a Terminátor kitermelt magának egy remek folytatást, a későbbi franchise-filmek láthatóan nem tudtak mit hozzátenni a koncepcióhoz. A Terminátor 2. – Az ítélet napja (Terminator 2: Judgment Day, 1991) még nagyobbat szólt az első résznél, nem csak az úttörő speciális effektusoknak köszönhetően: teljesen átformálta a robotokról alkotott prekoncepcióink azzal, hogy Schwarzenegger T-800-a ezúttal a védelmező szerepében tűnik fel, de Sarah Connor alakjának fejlődése éppúgy hozzátett a film sikeréhez, köszönhetően a remek forgatókönyvnek (érdemes megnézni a Lesson from the Screenplay videóját a témában). A Terminátor 3 – A gépek lázadása (Terminator 3: Rise of the Machines, 2003) emlékeim szerint egy korrekt, bár helyenként hihetetlenül ostoba film, ami erőtlen emberi főszereplői miatt sem tudott kiemelkedő lenni, bár az Ítélet napjának bekövetkezését a történet logikus továbbfejlesztésének tartom. A Terminátor – Megváltás (Terminator Salvation, 2009) inkább csak Christian Bale kirohanásáról híres (bár eskü, én szerettem Sam Worthington karakterét), a Terminátor: Genisys (Terminator Genisys, 2015) pedig egy nagyon fáradt és kisiklott nosztalgiavonat lett (bár helyenként élveztem butaságát). Sokan bíz(hat)tunk a Terminátor: Sötét végzetben (Terminator: Dark Fate, 2019), és bár volt néhány tényleg érdekes (bár helyenként a nevetségesség határát súroló) ötlete és koncepciója (bevándorlás-téma, öregedő halálosztó), ismét rémes ostobaságba fulladt. Ilyenkor legjobb talán visszatérni az alapokhoz és megnézni, miért is szerettük annak idején ezeket a gyilkos robotokat és feledkezzünk el a balvégzetű folytatásokról.
Szokatlan a zsánermeghatározás, hiszen nem tűnik túlságosan megalapozottnak. Végső soron azonban a film magjában mégis ott találunk két fiatalt, akik szokatlan körülmények között, de egymásba gabalyodnak és mély lelki kötődés alakul ki közöttük. Hogy ez mennyiben köszönhető a stressznek és az adrenalinnak, no meg összetett pszichológiai tünetegyütteseknek, az más kérdés. Engem mégis megfogott a románc, kicsit beleszerettem Kyle Reese-be (Michael Biehn, aki később az Aliensben is meghódított), és biztosan szerettem volna Sarah Connor (Linda Hamilton) is lenni. Hogy ez mit árul el rólam, abba nem menjünk bele, de hát egy fiatal lány elméje közel sem annyira rózsás és ártatlan, mint egyesek hinni szeretnék.
„Most paranoid delusions are intricate, but this is brilliant!”
Hagyományosabb vizekre evezve persze a Terminátor egy egészen fantasztikus sci-fi akciófilm. Szinte hihetetlen, hogy a második filmes James Cameron minimális költségvetésből, többször fogatási engedélyek nélkül, tilosban járva elkészítette ezt a mozit. Sikerült nem túlságosan komolyan vennie magát, helyenként enyhített az egész mozit belengő véres erőszakon (gondoljunk csak dr. Silbermanre, vagy a hatásos egysorosokra), úgy, hogy a tónus egységes, a tempó pedig tökéletes maradjon. A történet meglepően koherens, annak ellenére, hogy az időutazásos filmek valamennyi ellentmondása ott van a vásznon a lehetséges jövők megemlítésétől kezdve az apa-gyermek kapcsolat „önmaga farkába harapó kígyó”-jellegéig. Mégis végig érezhetőek és átérezhetőek voltak a tétek köszönhetően annak, hogy Cameron meg sem próbálta túlbonyolítani a cselekményt, végig egy elszabaduló hullámvasútba kényszerítve nézőit: helyszínről helyszínre menekülünk a hősökkel, pillanatnyi pihenőket nyerve a következő akció előtt.
„Come with me if you want to live.”
De a film nem csak az előbbiek miatt teremtett iskolát, hanem témájában is. A saját teremtője ellen fenekedő teremtmény ötlete persze nem új, a sci-fi tematikában talán Frankenstein alakja juthat eszünkbe elsőként. A robotok, mint teremtmények azonban sokáig inkább pozitív szerepben tűntek fel, gondoljunk csak Asimov emberiség felett őrködő androidjaira. Persze itt is találunk eltérő koncepciókat, például a film ihletőjéül szolgáló Harlan Ellison vagy Philip K. Dick történeteiben, ugyanakkor az 1950-es évek tudományos optimizmusa sokáig uralkodó volt. A filmvásznon Fritz Lang Metropolisának (1927) Mariája sokáig egyedül ült trónusán, de az 1970-es években megjelent a lázadó robot, mint a Feltámad a vadnyugat (Westworld, 1973) Fegyverforgatója vagy Ash A nyolcadik utas a Halálból (Alien, 1979). Ezeket a figurákat azonban még az emberek irányították, vagy meghibásodás vagy tudatos szabotázs miatt fordultak alkotóik ellen. A Terminátor Skynetje azonban egy öntudatra ébredt intelligencia, aki tudatosan dönt az emberiség elpusztításáról. Így nem csak a nukleáris világégéstől való félelem szimbóluma lett, hanem azon túlnőve a már-már felfoghatatlan technikai fejlődés és annak emberre gyakorolt negatív hatásainak is hordozója.
„I’ll be back.”
Ugyan a Terminátor kitermelt magának egy remek folytatást, a későbbi franchise-filmek láthatóan nem tudtak mit hozzátenni a koncepcióhoz. A Terminátor 2. – Az ítélet napja (Terminator 2: Judgment Day, 1991) még nagyobbat szólt az első résznél, nem csak az úttörő speciális effektusoknak köszönhetően: teljesen átformálta a robotokról alkotott prekoncepcióink azzal, hogy Schwarzenegger T-800-a ezúttal a védelmező szerepében tűnik fel, de Sarah Connor alakjának fejlődése éppúgy hozzátett a film sikeréhez, köszönhetően a remek forgatókönyvnek (érdemes megnézni a Lesson from the Screenplay videóját a témában). A Terminátor 3 – A gépek lázadása (Terminator 3: Rise of the Machines, 2003) emlékeim szerint egy korrekt, bár helyenként hihetetlenül ostoba film, ami erőtlen emberi főszereplői miatt sem tudott kiemelkedő lenni, bár az Ítélet napjának bekövetkezését a történet logikus továbbfejlesztésének tartom. A Terminátor – Megváltás (Terminator Salvation, 2009) inkább csak Christian Bale kirohanásáról híres (bár eskü, én szerettem Sam Worthington karakterét), a Terminátor: Genisys (Terminator Genisys, 2015) pedig egy nagyon fáradt és kisiklott nosztalgiavonat lett (bár helyenként élveztem butaságát). Sokan bíz(hat)tunk a Terminátor: Sötét végzetben (Terminator: Dark Fate, 2019), és bár volt néhány tényleg érdekes (bár helyenként a nevetségesség határát súroló) ötlete és koncepciója (bevándorlás-téma, öregedő halálosztó), ismét rémes ostobaságba fulladt. Ilyenkor legjobb talán visszatérni az alapokhoz és megnézni, miért is szerettük annak idején ezeket a gyilkos robotokat és feledkezzünk el a balvégzetű folytatásokról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése