2014. december 30., kedd

2014

Teljesen szokatlan módon ez most egy énblog lesz – legalábbis nagyvonalakban. És nagyon nehéz volt rávennem magam erre a gesztusra – mert ez egy gesztus, magam felé. Ti, akik olvassátok a bejegyzésemet, talán már kialakítottatok egy képet magatokban, hogyan milyen vagyok, milyen lehetek, esetleg ismertek is személyesen. Ez az év viszont rámutatott arra, hogy én annyira nem ismerem magam, illetve az saját magamról alkotott képem nem feltétlen helytálló.

2014. december 21., vasárnap

Top zenék az életemből - egyetem

Na, az egyetem az már keményebb dió volt. Egészen addig hihettem azt, hogy májer vagyok az iskolai eredményeimmel, de rá kellett jönnöm, hogy az élet sokkal, de sokkal több ennél. Viszont nagyon élveztem ezt a tanulást. Rengeteg új ember, érdekes gondolatok, nagy beszélgetések, pasik és csajok – életem egyik legjobb, legizgalmasabb, legérdekesebb korszaka. És persze, a zenében is kinyílt a világ.

Korn – Make Me Bad
Hogyan is kezdhettem volna máshogy felsőfokú tanulmányaimat, mint hogy plátóian beleszeretek egy évfolyamtársamba?! Azt hiszem, ennyire bolondul nem is szerettem senkit és hát ő nagy Korn-rajongó volt. Akkoriban bennem is több düh volt (vagy talán lelkesedés?), és tetszettek a dalaik. Párat még ma is szívesen meghallgatok, de ez a kedvencem.



2014. december 20., szombat

Top zenék az életemből - under 18

Pár napja futás közben egy gondolat ötlött az eszembe: elkezdtem végigvenni azokat a zenéket, amelyek valami oknál fogva megragadtak bennem. Kábé az egész életemet tudnám korszakolni a kedvenc számaim mentén. Úgyhogy arra jutottam, csinálok belőlük blogot, rögtön négyet: egy a gimis éveimről, egy az egyetemről, egy a munkakezdésemről, és egy az utolsó évem alapján. És mivel szokásom az elején kezdeni, nézzük a gimnazista éveimet…

Sorrendet nem állítok, inkább pár gondolattal osztom meg őket.

Beatles – A Hard Day’s Night
A családból nem igazán kaptam zeneszeretet. Nálunk nem szólt mindig a zene, a rádió, nagyon ritkán egy-egy kazetta, főleg, ha nyaralni utaztunk a nyáron. A kevés kivétel egyike, amit otthonról hoztam, a Beatles. Anyu nagyon szereti őket, és tini lehettem, mikor adták a filmet a tévében. Beleszerettem a fiúkba, a lazaságukba, viccességükbe. A Hard Day’s Night máig az egyik kedvenc albumom, de valahol a Beatles is eddig tart nekem, függetlenül attól, később mit alkottak.



2014. december 16., kedd

Mindennapi U-tex rizsünk add meg nékünk, Buddha! - Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány

Pár héttel ezelőtt nagy családi banzáj volt nálunk, ahol az asztal körül mindig előkerülnek az élet nagy dolgai. A családomban sok a földműves, és elkezdtek beszélgetni a GMO-ról. Először nem is tudtam, miről van szó, utána felhomályosítottak, hogy a génmanipulált vetőmagokról folyt a társalgás, ecsetelgették, hogy kell-e majd használni, nem kell-e, mit mond az EU. Pár hétre rá az Unió valóban döntött, a tagállamokra bízza a tiltást/engedélyezést. Ezek a dolgok forogtak a fejemben akkor is, mikor Bacigalupi nagyszerű sci-fijét olvasgattam az elmúlt hétben.

A felhúzhatós lány ugyanis egy olyan világot ábrázol részletgazdagon és hihetően, ahol a génekkel való játék a mindennapok része – mert valakinek csakugyan nem más, mint szórakozás, míg másoknak a túlélést jelenti. Ezen a Földön olyan járványok pusztítanak, melyeket valaki megalkotott – és ellenük csak olyan módszerekkel lehet küzdeni, amit a genetikusok fejlesztenek. Étel, vetőmag, oltóanyag – mindenhez a génhekkerek szükségesek, akik pedig jórészt a nagy, nyugati cégek alkalmazásában állnak. Thaiföld azonban magányos szigetként akar ellenállni a gazdasági hatalomnak és kényszernek, de az országon belül sem egységes ennek a megítélése. A legtöbb embernek azonban mindez lényegtelen, csak túl akarják élni a következő cibiszkózist vagy hólyagüszököt (a kedves Olvasó ne ijedjen meg, ezek még nem létező betegségek).

Olvasóként pedig észrevétlenül szívjuk be ennek az ismeretlen, mégis szervesen hozzánk tartozó világnak a levegőjét. Bacigalupi cseppet sem szájbarágósan, hanem ügyesen adagolja az információkat. Itt egy kis darab, ott egy másik, és az olvasóban tűéles kép alakul ki arról, hogyan is jutott ide a civilizáció. A legjobb az egészben pedig az, hogy teljesen hiteles a kirakott ábra, a jelenlegi apró jelek alapján könnyen kialakulhat akár egy ilyen társadalom is. A szerző pedig nem ítélkezik, csak bemutat, ránk bízza, mit tartunk meg az olvasottakból.

De persze nem csak történelmi tényeket tudhatunk meg, de megismerhetjük a thai-ok országát is. A leírások plasztikusak, ott érezhetjük magunkat a piacokon, a gátak mentén, de akár a gyárakban, lakásokban is. De velünk van a nyomasztó atmoszféra, a korrupció démonai, az elnyomás, amelyben az egyszerű ember csak túl akar élni, mert már nem látja át, hol szerepel ő a nagyok játszmájában. A regény nagy erénye, hogy nem a hatalom birtokosainak szemén át látjuk az eseményeket, hanem egyszerű polgárok, a „környezetért” küzdő karhatalmiak, egy külföldi kalóriadémon vagy éppen egy új ember, egy felhúzhatós lány. Különböző nációk és különféle emberek, így kapunk egy általános képet, milyen is lehet ebben a világban élni.

2014. december 4., csütörtök

London mocskában settenkedünk – China Miéville: Patkánykirály

„Ő a Pókkirály,(király, király) ő a Pókkirály. (pókkirály)
Ő a Pókkirály,(király, király) ő a Pókkirály. (pókkirály)
Ha feltűnik az istenek között,
A pókok összesúgnak a háta mögött. (pókkirály)” 


Hogy miért alkottam ezt a tökéletesen ide nem illő és idétlen átköltést, ami nem is kapcsolódik igazán a regényhez? Talán csak azért, mert Anansi barátunk is feltűnik Miéville első regényében és emiatt még Gaiman alkotása is érdekelni kezdett, noha a másik angol fenegyerek közel sem győzött meg annyira eddig munkáival, mint kedvenc szocialistám. Marxra és Engelsre, ha minden baloldali olyan lenne, mint a new weird egyik, ha nem legnagyobb alakja, ma vörös lenne minden ország – hiszen még egy természetes kiválasztódáson alapuló társadalmat is forradalomba tud vezetni.

De ne szaladjunk ennyire előre. Jelen kötetünk „hőse” Saul Garamond egy álmos reggelen elveszíti édesapját, de ezzel nyer egy új világot. A börtönből ugyanis, ahová gyanúsítottként zárják, egy furcsa figura megmenti, aki azt állítja magáról, hogy a Patkánykirály és a fiú is ebből a fajból származik. Sault elönti a lelkesedés, megtetszik neki az emberfeletti lét, de hamar kiderül, egy sokkal nagyobb játszmába kerül, ahol viszont eldöntheti, gyalog lesz-e vagy király.

Szinte meglep az, hogy Miéville milyen szórakoztató, hatásos és félelmetes történetet rittyentett a lapokra, a későbbi Bas Lag-regényeinek (legalábbis a Perdido pályaudvarnak és az Armadának) pont nem ez az erőssége. Viszont az tény, hogy a krimi, a thriller erős alapokat igényel, és ezért jár a piros pont. Kezdetben szépen kanyarítja az író a gyilkossági vonalat, kíváncsian várjuk, hogy kiderüljön, ki és miért tette, amit tett. Mind a főhősünk, mind a gyilkos tettei, motivációi pontosan követhetőek és érthetőek, és a hangsúly finoman, lassan tevődik át inkább a feszült izgalmakra a nyomozásról, ahogy egyre több és több információt szerzünk meg. Izgalmas jelenetekben bomlik ki és alakul a végső leszámolás, amely gyakorlatilag felrobbantja a belső szemünket és fülünket egyaránt.