„Ő a Pókkirály,(király, király) ő a Pókkirály. (pókkirály)
Ő a Pókkirály,(király, király) ő a Pókkirály. (pókkirály)
Ha feltűnik az istenek között,
A pókok összesúgnak a háta mögött. (pókkirály)”
Hogy miért alkottam ezt a tökéletesen ide nem illő és idétlen átköltést, ami nem is kapcsolódik igazán a regényhez? Talán csak azért, mert Anansi barátunk is feltűnik Miéville első regényében és emiatt még Gaiman alkotása is érdekelni kezdett, noha a másik angol fenegyerek közel sem győzött meg annyira eddig munkáival, mint kedvenc szocialistám. Marxra és Engelsre, ha minden baloldali olyan lenne, mint a new weird egyik, ha nem legnagyobb alakja, ma vörös lenne minden ország – hiszen még egy természetes kiválasztódáson alapuló társadalmat is forradalomba tud vezetni.
De ne szaladjunk ennyire előre. Jelen kötetünk „hőse” Saul Garamond egy álmos reggelen elveszíti édesapját, de ezzel nyer egy új világot. A börtönből ugyanis, ahová gyanúsítottként zárják, egy furcsa
figura megmenti, aki azt állítja magáról, hogy a Patkánykirály és a fiú is ebből a fajból származik. Sault elönti a lelkesedés, megtetszik neki az emberfeletti lét, de hamar kiderül, egy sokkal nagyobb játszmába kerül, ahol viszont eldöntheti, gyalog lesz-e vagy király.
Szinte meglep az, hogy Miéville milyen szórakoztató, hatásos és félelmetes történetet rittyentett a lapokra, a későbbi Bas Lag-regényeinek (legalábbis a Perdido pályaudvarnak és az Armadának) pont nem ez az erőssége. Viszont az tény, hogy a krimi, a thriller erős alapokat igényel, és ezért jár a piros pont. Kezdetben szépen kanyarítja az író a gyilkossági vonalat, kíváncsian várjuk, hogy kiderüljön, ki és miért tette, amit tett. Mind a főhősünk, mind a gyilkos tettei, motivációi pontosan követhetőek és érthetőek, és a hangsúly finoman, lassan tevődik át inkább a feszült izgalmakra a nyomozásról, ahogy egyre több és több információt szerzünk meg. Izgalmas jelenetekben bomlik ki és alakul a végső leszámolás, amely gyakorlatilag felrobbantja a belső szemünket és fülünket egyaránt.
A londoni underground művészvilág drum’n’bass ritmusai adják ugyanis a hátteret és a motiváció egy részét is a történethez. Saul és barátai ugyanis ebben a közegben mozognak, a zene fontos mozgatórugója az életüknek. Miéville pedig megragadja ezt az életérzést és összeköti a brit nagyváros valóságával. Így lesz a zene az emberek és patkányok világa közötti kapocs, ami félpatkányunkat visszavezeti eredeti életébe. Az új világ felhőkarcolói és az elhagyatott metróállomások között fényszálak húzódnak, melyek elviszik a basszus lüktetését a csatornák legtávolabbi zugaiba is.
De a muzsika veszélyt is rejt magában, mert kopasz barátunk nem csak Anansi mondáját építi be saját mítoszába, hanem más, régi meséket is. Ügyesen költi át a Patkányfogó történetét és a zene így
megtelik egyfajta félelmetes mellékzöngével, ami ellen nincs védővarázslat. Így valóban a muzsika lesz a mágia egyik hordozója, amely betüremkedik a hétköznapok világába és képes a feje tetejére állítani azt. A Wind City-vel pedig olyan leírását adja a dallamok erejének, amit más szerzőnél még nem olvastam.
Ő a Pókkirály,(király, király) ő a Pókkirály. (pókkirály)
Ha feltűnik az istenek között,
A pókok összesúgnak a háta mögött. (pókkirály)”
Hogy miért alkottam ezt a tökéletesen ide nem illő és idétlen átköltést, ami nem is kapcsolódik igazán a regényhez? Talán csak azért, mert Anansi barátunk is feltűnik Miéville első regényében és emiatt még Gaiman alkotása is érdekelni kezdett, noha a másik angol fenegyerek közel sem győzött meg annyira eddig munkáival, mint kedvenc szocialistám. Marxra és Engelsre, ha minden baloldali olyan lenne, mint a new weird egyik, ha nem legnagyobb alakja, ma vörös lenne minden ország – hiszen még egy természetes kiválasztódáson alapuló társadalmat is forradalomba tud vezetni.
De ne szaladjunk ennyire előre. Jelen kötetünk „hőse” Saul Garamond egy álmos reggelen elveszíti édesapját, de ezzel nyer egy új világot. A börtönből ugyanis, ahová gyanúsítottként zárják, egy furcsa
figura megmenti, aki azt állítja magáról, hogy a Patkánykirály és a fiú is ebből a fajból származik. Sault elönti a lelkesedés, megtetszik neki az emberfeletti lét, de hamar kiderül, egy sokkal nagyobb játszmába kerül, ahol viszont eldöntheti, gyalog lesz-e vagy király. Szinte meglep az, hogy Miéville milyen szórakoztató, hatásos és félelmetes történetet rittyentett a lapokra, a későbbi Bas Lag-regényeinek (legalábbis a Perdido pályaudvarnak és az Armadának) pont nem ez az erőssége. Viszont az tény, hogy a krimi, a thriller erős alapokat igényel, és ezért jár a piros pont. Kezdetben szépen kanyarítja az író a gyilkossági vonalat, kíváncsian várjuk, hogy kiderüljön, ki és miért tette, amit tett. Mind a főhősünk, mind a gyilkos tettei, motivációi pontosan követhetőek és érthetőek, és a hangsúly finoman, lassan tevődik át inkább a feszült izgalmakra a nyomozásról, ahogy egyre több és több információt szerzünk meg. Izgalmas jelenetekben bomlik ki és alakul a végső leszámolás, amely gyakorlatilag felrobbantja a belső szemünket és fülünket egyaránt.
A londoni underground művészvilág drum’n’bass ritmusai adják ugyanis a hátteret és a motiváció egy részét is a történethez. Saul és barátai ugyanis ebben a közegben mozognak, a zene fontos mozgatórugója az életüknek. Miéville pedig megragadja ezt az életérzést és összeköti a brit nagyváros valóságával. Így lesz a zene az emberek és patkányok világa közötti kapocs, ami félpatkányunkat visszavezeti eredeti életébe. Az új világ felhőkarcolói és az elhagyatott metróállomások között fényszálak húzódnak, melyek elviszik a basszus lüktetését a csatornák legtávolabbi zugaiba is.
De a muzsika veszélyt is rejt magában, mert kopasz barátunk nem csak Anansi mondáját építi be saját mítoszába, hanem más, régi meséket is. Ügyesen költi át a Patkányfogó történetét és a zene így
megtelik egyfajta félelmetes mellékzöngével, ami ellen nincs védővarázslat. Így valóban a muzsika lesz a mágia egyik hordozója, amely betüremkedik a hétköznapok világába és képes a feje tetejére állítani azt. A Wind City-vel pedig olyan leírását adja a dallamok erejének, amit más szerzőnél még nem olvastam.Ezzel együtt a regény pont abban a leggyengébb, amit Miéville későbbi regényeiben imádtam: a leírásokban. Új-Crobuzon és az Armada lényegét adta a mocsok és sár, a mindenütt jelen lévő sötétség és árnyék, amit csak néha derít fel a fénysugár. A Patkánykirályban is jelen van ez a vonal, de sokkal gyengébben – így nem is annyira a hangulat ránt be az olvasás során, hanem valóban a sztori, a fordulatok és a karakterek. De már itt is láthatóak azok a jelek, amelyek a későbbi regényei savát és borsát adják számomra, mert a patkányok életének bemutatása, a rejtőzködés, kúszás-mászás, kaparászás képei erősek, az állati és emberi gondolkodás leírása pedig még inkább segít abban, hogy megértsük ezt a másik dimenziót.
Nem emlékezem meg részletesen a valóban emlékezetes szereplőkről, London bemutatásáról, mert ezek is fontos elemei a kötetnek, mégsem váltak olyan lényegessé számomra. De nem feledkezhetem el azokról a fricskákról, amit a kapitalista világunk kaphat. Élveztem a szocializmusra, hagyományosan erős brit baloldalra tett utalásokat és azt, ahogy ezeket beépíti a regénybe. A végső kép pedig, Patkánykirály ide, Fuvolás oda, a „Világ patkányai, egyesüljetek!” lesz, mert remélem, lehet az egyén hosszú életű, de talán az eszme még tovább él nála is.
Ha tehetitek, hallgassátok meg DJ Ren mixét, amit a könyv magyar kiadásához készített!
A képek forrása:
http://marchcoven.deviantart.com/art/King-430454991
http://paso.deviantart.com/art/by-the-rat-king-2-333947937
Karácsonyra megvettem ezt a könyvet, gondoltam, jó indítás lesz ismerkedni Miéville munkásságával, már kíváncsian várom. :) Mondjuk én nagyon szeretem Neil Gaimant, de amit eddig olvastam tőle, azokban ilyen társadalomnak való odamondogatások így nincsenek, inkább egyéni tragédiák, nem tudom, ezért kevésbé meggyőző-e.
VálaszTörlésAhogy írtam is, sajnos, engem Gaiman a regényeivel egyáltalán nem győzött meg. Igaz, ő a régi mondákat, meséket, történeteket sokkal gördülékenyebben építi be a saját történeteibe, hozzá képest Miéville valóban karcosabb, viszont Gaiman történetei nekem sosem ütöttek akkorát...
TörlésMindenképpen olvass Miéville-t és utána, ha összehasonlítod G.-vel és rájössz, melyikük meggyőzőbb és miért, mindenképpen meséld el, kíváncsi vagyok a véleményedre! :)