Valahol érdekes, hogy már a második, az első világháborúról szóló műről találok írni egy héten belül. Pláne, mivel két oldalról fogják meg a dolog végét: Remarque műve inkább magasztos, míg Jaroslav Hašek inkább az abszurd végéről mutatja be a háborút. No, és persze ez utóbbi nem áll távol Bodolay főrendező úrtól, a szegedi színház nagy emberétől. Mert szereti a végletekig húzni a határokat. Szerencsére ez most nem ment az érthetőség rovására.
Az előadás apró jelenetekben igyekezett megfogni a regény hangulatát; itt ne keressünk egybefüggő történetet, netán konklúziót, mondanivalót. Švejk, a hülyeség miatt kiszuperált katona szeretnivalóan bukdácsolja végig ezt a nagy háborút titkosrendőröstül, Oberlajtnantostul. Az ő ostobasága itt csak
arra szolgál, hogy még jobban kidomborítsa, mennyire eszetlenül ostoba világ is volt az az Osztrák-magyar Monarchia, és mennyire eszetlenül ostobák is voltak azok, akik vágyták a háborút.
Mert a kis cseh katona szemén keresztül nézve mindenki csak komplett sültbolond lehet, akit nem érdekelnek holmi nemes célok, csak a saját boldogulásuk. Feldkúrát urat például leginkább a snapsz és a kártya, de annyira, hogy kedvenc tisztiszolgáját is elkártyázza. Lukas főhadnagyot pedig leginkább a nők, de semmiképpen nem a harc vagy a dicsőség. Velejéig zavarodott világ ez, ahol az erkölcs csak álca, és ahol bizony Švejk a legőszintébb bolond.
Ezt pedig nagyon jól megragadja ez az interpretáció, ami nem egy helyen bizony veszettül szórakoztató és humoros. Abszurd jelentek során bomlik ki az, hogy a hétköznapi embernek, aki egyelőre elkerülte a frontot, mit is jelentett ez a háború. Az első felvonás alatt volt olyan rész, ahol bizony a könnyeimet törölgettem a kacagástól; a vonaton zötykölődés a legjobban eltalált jelenet volt az egész darabban, talán itt csúcsosodott ki leginkább valamennyi szereplő korlátoltsága.
De mondhatni, hogy az egész első etap kiváló ritmusban, zömmel okos poénokkal dolgozott, még az altesti humor sem volt erőltetett, elvégre akkor is volt latrina és egyebek. A színészek is jól eltalálták a figurákat: Sorbán Csaba egyébként is sokszor játszik okos bolondokat, de Švejk szerepét teljesen rá szabták, ügyesen egyensúlyoz a teljes és a cinkos hülyeség között. Pataki Ferenc és Jakab Tamás is régen ajándékozott meg ilyen briliáns alakítással; míg előbbi megtalálja a karót nyelt hadnagyban a szánni való esetlenséget és legkisebb arcrezdüléseivel is pontosan láttatja az érzelmeket, addig utóbbi a harsányságban adja a pontos figurát. A többi mellékszereplőnek is vannak felvillanásai, de egységesen az egész társulatot illeti dicséret – bár, hogy őszinte legyen, nagyon szeretném már Szilágyi Annamáriát nem bővérű nő szerepében, még ha itt tökéletesen a helyén is volt, néha nagyon érzem rajta a rutint.
Szóval Bodolayt dicséret illeti a színészvezetésért, ám szokás szerint jól telepakolta az előadás mindenféle szimbólummal – a legrosszabb, megfejthetetlen, érthetetlen fajtából. Gyertya, műló, koszorú, csontváz, volt itt minden, amit a korábbi évekből megszokhattunk, de a zeneválasztás is
eléggé eklektikusra sikeredett, aminek nem értettem néha a funkcióját. Ez lehetne akár dicséret is, hiszen valahol megsüvegelendő, ha egy alkotó meg akarja dolgoztatni a nézők szürkeállományát, de bevallom, én már roppantul belefáradtam a funkciótlan díszletelemek kavalkádjába.
A második felvonás aztán kicsit vissza is vett a tempóból, nem voltak igazán kacagtató vagy emlékezetes jelenetek – erről rögtön eszembe is jutott, hogy annak idején a Fülesben megjelent Dargay-képregénynek is sokáig csak az első felét olvastam el, mert a történet vége már nem kötött le. A hangsúly itt már áttevődött valami komolyabbra, mintha valami lényeget, valami nagy dolgot akartak volna belepakolni az előadásba, de ez nem sikerült. Ezt mi sem példázza jobban, minthogy a végső, a nagy monológot, az éhes katona vallomását nem lehetett zárszónak felfogni, holott Báhner Péter tőle kicsit szokatlan módon tényleg mindent beletett ebbe a jelenetbe - a közönség mégsem érezte a búcsúzást.
Ugyan maga a regény is befejezetlen maradt, azért egy előadást le lehet kerekíteni. Ennek hiányában maradt bennem némi hiányérzet, noha két és fél órán keresztül remekül szórakoztam. Megtekintésre érdemesek talán a kis cseh katona első világháborús kalandjai, de az igazihoz ez kevés. De talán adok még esélyt Bodolay főrendező úrnak, elvégre ha Švejk tudott lelkes maradni a maga nagy ostobaságában, nekem is sikerülni fog a saját kis ostobaságomban.
Szegedi Nemzeti Színház – 2014. november 26.
Az előadás apró jelenetekben igyekezett megfogni a regény hangulatát; itt ne keressünk egybefüggő történetet, netán konklúziót, mondanivalót. Švejk, a hülyeség miatt kiszuperált katona szeretnivalóan bukdácsolja végig ezt a nagy háborút titkosrendőröstül, Oberlajtnantostul. Az ő ostobasága itt csak
arra szolgál, hogy még jobban kidomborítsa, mennyire eszetlenül ostoba világ is volt az az Osztrák-magyar Monarchia, és mennyire eszetlenül ostobák is voltak azok, akik vágyták a háborút. Mert a kis cseh katona szemén keresztül nézve mindenki csak komplett sültbolond lehet, akit nem érdekelnek holmi nemes célok, csak a saját boldogulásuk. Feldkúrát urat például leginkább a snapsz és a kártya, de annyira, hogy kedvenc tisztiszolgáját is elkártyázza. Lukas főhadnagyot pedig leginkább a nők, de semmiképpen nem a harc vagy a dicsőség. Velejéig zavarodott világ ez, ahol az erkölcs csak álca, és ahol bizony Švejk a legőszintébb bolond.
Ezt pedig nagyon jól megragadja ez az interpretáció, ami nem egy helyen bizony veszettül szórakoztató és humoros. Abszurd jelentek során bomlik ki az, hogy a hétköznapi embernek, aki egyelőre elkerülte a frontot, mit is jelentett ez a háború. Az első felvonás alatt volt olyan rész, ahol bizony a könnyeimet törölgettem a kacagástól; a vonaton zötykölődés a legjobban eltalált jelenet volt az egész darabban, talán itt csúcsosodott ki leginkább valamennyi szereplő korlátoltsága.
De mondhatni, hogy az egész első etap kiváló ritmusban, zömmel okos poénokkal dolgozott, még az altesti humor sem volt erőltetett, elvégre akkor is volt latrina és egyebek. A színészek is jól eltalálták a figurákat: Sorbán Csaba egyébként is sokszor játszik okos bolondokat, de Švejk szerepét teljesen rá szabták, ügyesen egyensúlyoz a teljes és a cinkos hülyeség között. Pataki Ferenc és Jakab Tamás is régen ajándékozott meg ilyen briliáns alakítással; míg előbbi megtalálja a karót nyelt hadnagyban a szánni való esetlenséget és legkisebb arcrezdüléseivel is pontosan láttatja az érzelmeket, addig utóbbi a harsányságban adja a pontos figurát. A többi mellékszereplőnek is vannak felvillanásai, de egységesen az egész társulatot illeti dicséret – bár, hogy őszinte legyen, nagyon szeretném már Szilágyi Annamáriát nem bővérű nő szerepében, még ha itt tökéletesen a helyén is volt, néha nagyon érzem rajta a rutint.
Szóval Bodolayt dicséret illeti a színészvezetésért, ám szokás szerint jól telepakolta az előadás mindenféle szimbólummal – a legrosszabb, megfejthetetlen, érthetetlen fajtából. Gyertya, műló, koszorú, csontváz, volt itt minden, amit a korábbi évekből megszokhattunk, de a zeneválasztás is
eléggé eklektikusra sikeredett, aminek nem értettem néha a funkcióját. Ez lehetne akár dicséret is, hiszen valahol megsüvegelendő, ha egy alkotó meg akarja dolgoztatni a nézők szürkeállományát, de bevallom, én már roppantul belefáradtam a funkciótlan díszletelemek kavalkádjába. A második felvonás aztán kicsit vissza is vett a tempóból, nem voltak igazán kacagtató vagy emlékezetes jelenetek – erről rögtön eszembe is jutott, hogy annak idején a Fülesben megjelent Dargay-képregénynek is sokáig csak az első felét olvastam el, mert a történet vége már nem kötött le. A hangsúly itt már áttevődött valami komolyabbra, mintha valami lényeget, valami nagy dolgot akartak volna belepakolni az előadásba, de ez nem sikerült. Ezt mi sem példázza jobban, minthogy a végső, a nagy monológot, az éhes katona vallomását nem lehetett zárszónak felfogni, holott Báhner Péter tőle kicsit szokatlan módon tényleg mindent beletett ebbe a jelenetbe - a közönség mégsem érezte a búcsúzást.
Ugyan maga a regény is befejezetlen maradt, azért egy előadást le lehet kerekíteni. Ennek hiányában maradt bennem némi hiányérzet, noha két és fél órán keresztül remekül szórakoztam. Megtekintésre érdemesek talán a kis cseh katona első világháborús kalandjai, de az igazihoz ez kevés. De talán adok még esélyt Bodolay főrendező úrnak, elvégre ha Švejk tudott lelkes maradni a maga nagy ostobaságában, nekem is sikerülni fog a saját kis ostobaságomban.
Rendező: Bodolay
Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias
Zene: K. u. K. Rezesbanda
Szereplők: Sorbán Csaba, Pataki Ferenc, Jakab Tamás, Szilágyi Annamária
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése