Apu bárgyú szemű mackója vagyok.
Anyu érintésre felvillanó ledfala vagyok.
Apu csalódott arcú színésze vagyok.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egyetértek majd a Délmagyarországgal, amit pedig az életemben eddig olvasott legsilányabb sajtóterméknek tartok (Blikk, Bors és társai azért nem játszanak, mert azok már valahol nem is a sajtó, hanem a fikció kategóriájába tartoznak). De most az Ahogy tetszikről írott minden szavuk igaz volt. Akkor miért írok én egyáltalán kritikát? Ki kell írnom, ki kell beszélnem magamból, mert ennyire silány, rossz előadást szerintem még Szegeden sem láttam.
Ebben a performanszban ugyanis nem sok jó volt, de azt elérte, hogy beszéljünk a darabról és gondolkozzunk rajta. Legfőképpen azon, mi is volt a rendező, Keresztes Attila koncepciója. Már ha volt neki. Voltak egyszerű szimbólumai, amit könnyű volt megfejteni, így az udvari emberek fekete és a vidéki emberek fehér ruhája közötti kontraszt jelentését, de a rózsaszín nyúl jelenléte kifogott rajtam. Viszont kétségbeesésemben már a színészi játék kritikán aluli volta mögött is összeesküvés-elméletet sejtettem.
Ezért jutottam arra a következtetésre, hogy a rendezőnek tényleg az lehetett az ötlete, hogy ezzel az amatőrséggel igazolja a „Színház az egész világ”-tételét. Még a színészek is színészkedtek itt, de azt is rosszul, tehát maguk a karakterek adják elő magukat tévesen, mert az igazi világban kevés a jó színész. De ha ezen kifacsart logika mentén értelmezzük a darabot, akkor is élvezhetőbbnek kellett volna lenni, hiszen, a néző megérthette volna ezt az értelmezést is, ha megfelelő támpontot kap.
Így azonban Lass Bea tinédzser bájával előadott Céliáját élveztem csak, akinek tényleg sikerült valami pluszt rakni az alakításába. Mellette Rédei Roland Olivérje volt szórakoztató, noha a karakter csak lógott a levegőben, nem volt megfelelően felvezetve, mégis sikerült ironikus bájjal előadnia a macsót, és jól megnevettetett. Rácz Tibor Frigyese pedig több teret érdemelt volna.
De nem emeltem szót eddig a Shakespeare-nél kötelező népies bumburnyák jeleneteknek, amik itt is zömmel jól működtek, legalábbis a nyúlon túl is képesek voltak megnevettetni a nézőket. Sorbán Csaba ugyan nem volt következetes Próbakő, de szórakoztató tudott maradni. Az egyetlen megérintő jelenet így is az maradt, amikor a szerelmesek suttogva vallották meg érzelmeiket, majd érintésükre a falon fények gyúltak. De egy hatásos jelenet kevés az üdvösséghez.
Nem is tudom, milyen érzés lehet a színészeknek kiállni úgy a színpadra, hogy tudják, a kritika utálta őket. De azt hiszem, nem sikerült méltósággal fogadni. Legalábbis erre utal, hogy a darab kétségtelenül legjobb mellékszereplőjét, az óriási plüssmedvét használták fel arra, hogy másodjára is megtapsolja őket a közönség. Valahol sajnálom őket, de azt az erőszakot, amit Shakespeare nagyszerű művén követtek el, egyelőre nem tudom megbocsátani. De arra azért jó volt, hogy ne vegyem annyira ezt az egész színházat és ne bosszankodjak, hanem egészségeset röhögjek ezen a katasztrófán.
De legalább a hangosítás jó volt…
Anyu érintésre felvillanó ledfala vagyok.
Apu csalódott arcú színésze vagyok.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egyetértek majd a Délmagyarországgal, amit pedig az életemben eddig olvasott legsilányabb sajtóterméknek tartok (Blikk, Bors és társai azért nem játszanak, mert azok már valahol nem is a sajtó, hanem a fikció kategóriájába tartoznak). De most az Ahogy tetszikről írott minden szavuk igaz volt. Akkor miért írok én egyáltalán kritikát? Ki kell írnom, ki kell beszélnem magamból, mert ennyire silány, rossz előadást szerintem még Szegeden sem láttam.
Ebben a performanszban ugyanis nem sok jó volt, de azt elérte, hogy beszéljünk a darabról és gondolkozzunk rajta. Legfőképpen azon, mi is volt a rendező, Keresztes Attila koncepciója. Már ha volt neki. Voltak egyszerű szimbólumai, amit könnyű volt megfejteni, így az udvari emberek fekete és a vidéki emberek fehér ruhája közötti kontraszt jelentését, de a rózsaszín nyúl jelenléte kifogott rajtam. Viszont kétségbeesésemben már a színészi játék kritikán aluli volta mögött is összeesküvés-elméletet sejtettem.
Ugyanis itt tényleg mindenki borzalmas volt, szinte az egész társulat. Mondanám, hogy a főszereplő, Gidró Katalin esetében szinte már általános, de ő még úgy, ahogy hozta a saját színvonalát, azonban
Szívós Lászlóval alkotott kettősük minden romantikát nélkülözött. Sajnos, a máskor egyébként remek Jakab Tamás sem tudta élettel megtölteni motiválatlan, már-már mellékszereplővé degradált Herceg szerepét. Báhner Péter Jacques-ja a színész minden manírját magában hordozta, noha az övé lett volna talán a leghálásabb szerep. Ha úgy általánosságban nézzük, úgy tűnt, mintha mindenki direkt játszaná túl vagy éppen alul a szerepét, mintha senki nem lenne tisztában a figurák hátterével és nem is próbálná élettel megtölteni őket. 
Ezért jutottam arra a következtetésre, hogy a rendezőnek tényleg az lehetett az ötlete, hogy ezzel az amatőrséggel igazolja a „Színház az egész világ”-tételét. Még a színészek is színészkedtek itt, de azt is rosszul, tehát maguk a karakterek adják elő magukat tévesen, mert az igazi világban kevés a jó színész. De ha ezen kifacsart logika mentén értelmezzük a darabot, akkor is élvezhetőbbnek kellett volna lenni, hiszen, a néző megérthette volna ezt az értelmezést is, ha megfelelő támpontot kap.
Így azonban Lass Bea tinédzser bájával előadott Céliáját élveztem csak, akinek tényleg sikerült valami pluszt rakni az alakításába. Mellette Rédei Roland Olivérje volt szórakoztató, noha a karakter csak lógott a levegőben, nem volt megfelelően felvezetve, mégis sikerült ironikus bájjal előadnia a macsót, és jól megnevettetett. Rácz Tibor Frigyese pedig több teret érdemelt volna.
De nem emeltem szót eddig a Shakespeare-nél kötelező népies bumburnyák jeleneteknek, amik itt is zömmel jól működtek, legalábbis a nyúlon túl is képesek voltak megnevettetni a nézőket. Sorbán Csaba ugyan nem volt következetes Próbakő, de szórakoztató tudott maradni. Az egyetlen megérintő jelenet így is az maradt, amikor a szerelmesek suttogva vallották meg érzelmeiket, majd érintésükre a falon fények gyúltak. De egy hatásos jelenet kevés az üdvösséghez.
Nem is tudom, milyen érzés lehet a színészeknek kiállni úgy a színpadra, hogy tudják, a kritika utálta őket. De azt hiszem, nem sikerült méltósággal fogadni. Legalábbis erre utal, hogy a darab kétségtelenül legjobb mellékszereplőjét, az óriási plüssmedvét használták fel arra, hogy másodjára is megtapsolja őket a közönség. Valahol sajnálom őket, de azt az erőszakot, amit Shakespeare nagyszerű művén követtek el, egyelőre nem tudom megbocsátani. De arra azért jó volt, hogy ne vegyem annyira ezt az egész színházat és ne bosszankodjak, hanem egészségeset röhögjek ezen a katasztrófán.
De legalább a hangosítás jó volt…
Szegedi Nemzeti Színház – 2013. november 13.
Rendező: Keresztes Attila
Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias
Zene: Boros Csaba
Szereplők: Gidró Katalin, Szívós László, Lass Bea, Sorbán Csaba, Báhner Péter, Jakab Tamás
Képek forrása: szeged.hu; szinhaz.szeged.hu
Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias
Zene: Boros Csaba
Szereplők: Gidró Katalin, Szívós László, Lass Bea, Sorbán Csaba, Báhner Péter, Jakab Tamás
Képek forrása: szeged.hu; szinhaz.szeged.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése