Tasnádi István – Memo

Azt már mindenki hallhatta innen-onnan, hogy a nemzeti besorolású színházaknak, így a Szegedi Nemzeti Színháznak is, minden évben egy eddig be nem mutatott darabot kell színpadra állítaniuk – azaz minden évre jut egy ősbemutató. Ha pedig ennyit tudunk, már csak az a kérdés, mi is lesz a kérdéses új mű. A szegedi társulat idei bemutatója egy felejtés nélküli ember története, amelynek adaptációja, hogy közhelyes kritikai fogással éljek, közel sem felejthetetlenre, ellenben felettébb szórakoztatóra sikerült.

Mikor szokásomtól eltérően az utolsó pillanatban beestem a nézőtérre, már dübörögtek a ’60-’70-es évek beatslágerei, megalapozva a korszak hangulatát – viszont, ha a nosztalgiát félretesszük, a maifiatal nézőknek ezek a dalok sokat nem mondanak. A színpadon a vörös lépcső, a bőrkabátos, géppuskás „tisztek” és elvtársak mind bemutatják azt a valahol kaotikusan túlszabályozott világot, amilyen a szovjet éra lehetett – bár ez bennem továbbra sem keltett emlékeket.

Pedig a kordbársony nadrágos Lónyai Péter is tipikus kallódó alakja a korszaknak, már amilyennek a történelemkönyvekből és szüleink elbeszéléséből ismerhetjük. A férfi pszichológiai, a memória működéséről folytatott tanulmányai által apján akar segíteni, aki nem emlékszik sem rá, sem a háború előtti életére. A doktori disszertációjában eredményt nem tud felmutatni, ezért éppen el akarják tanácsolni; a házassága is válságban van, mivel feleségét rendszeresen megcsalja. Ekkor talál rá a titokzatos „Tóth Bogyóra”, a pszichiátriai intézet egyik ápoltjára, akit hipermnéziával vert meg sors: mindenre emlékszik eddig életéből. A tanár magához veszi az ismeretlent, hátha rajta segítve apját is meg tudja gyógyítani.

Nyárutó – őszelő

Elég régen nem jelentkeztem már új bejegyzéssel, egész konkrétan vagy 2 hónapja. Ez idő alatt eléggé átalakult az életem; nem kell gyökeres változásra gondolni, de néha elég egy új ember, hogy minden fenekestül felforduljon. Ezt az időszakot főleg szabadtéri és egyéb programok töltötték ki: a SZIN-en voltam életemben másodjára, rengeteg jó koncerten ráadásul (köszi, @Zonyika! :)), rendszeres vendégek lettünk a különböző szabadulós helyeken (Parapark, Exit…), Beugró-partit tartottam, Belgiumban jártam, elkezdtem salsázni, sportolni, újra elővettem a számítógépes játékokat (nincs is annál jobb, mikor a gungánokkal irtod a lázadókat), töretlenül oroszul tanulok (Здравствуйте, товарищи!), és még dolgozni is kell (valami fenomenális érzés, amikor olyan beadványt sikerül összehoznom, amin még magam is meghatódok :D). Tudom, mindez annyira nem érdekes, helyette jó lenne már könyvekről beszélni, de hát épp emiatt nem nagyon olvastam. Egy-két érdekes mű azért a kezembe került, ezekről röviden megemlékezem.