„Alig egy óra múlva gépeink csatlakoznak a világszerte harcba lépő egységekhez és kezdetét veszi az emberiség történetének legnagyobb légi csatája. Emberiség… A mai napon ez a szó új értelmet nyer. Többé nem oszthatnak meg minket jelentéktelen ellentétek. A közös érdek egyesíti a Föld összes nemzetét. Talán a végzet akarata, hogy ma épp július negyedike van; ma ismét meg kell küzdenünk a szabadságunkért. Most nem zsarnokság vagy elnyomás fenyeget minket, hanem a megsemmisítés. Azért harcolunk, hogy élhessünk. A puszta létünk a tét, és ha ma megnyerjük ezt a csatát, akkor július negyedikét többé nem amerikai ünnepként tartják majd számon, hanem mint azt a napot, amikor az emberiség kijelentette, nem tűnünk el némán a semmiben! Ha el kell vesznünk, harcban vesszünk el! Harcolunk az életünkért, a túlélésért és ma megünnepeljük a függetlenség napját!”
Nehéz (bár nem lehetetlen) ennél giccsesebb, banálisabb, mégis lelkesítő és leginkább az 1990-es éveket tükröző szöveget találni az amerikai blockbusterekből. A függetlenség napja (Independence Day, 1996), minden ostobasága, felületessége és egyszerűsége ellenére is, vagy éppen ezért, testesítette meg az 1990-es éveket. Mert mi is történt? 1989-ben leomlott a berlini fal, véget ért a hidegháború, az amerikai kulturális és (részben) katonai hegemónia biztosnak tűnt, bővültek a szövetségi rendszerek, a gazdaságban pedig ez volt a konjunktúra időszaka, a legtöbb amerikai egy kicsit jobban élt, mint őseik (főleg a fehér középosztálybeli közönség, akinek ízlése dominálta a mozikat). Még a csóró Kelet-Európába is jutott a hurráoptimizmusból: megtörtént a rendszerváltást, megérkezett a demokrácia, szabadabbak lettünk és mindenki reménykedett a szép jövőben. Hogy ennek a felemelkedésnek milyen árnyoldalai voltak, hogyan alakult az élet a harmadik világban, azt még talán kevéssé tudtuk, talán egy kicsit ártatlanok voltunk. Csak ebben a korban készülhetett el ez a film (amelynek további, főleg az USÁ-t érintő hátteréről többet meg lehet tudni Lindsay Ellis remek videójából).
