Christopher Marlowe Doktor Faustusa a Globe színházban

Láttam valami felemelőt, valami iszonyatosat, valami nagyon vicceset és valami érthetetlent ma este a Belvárosi moziban, ami alapvetően különbözött mindentől, amit mostanában színpadon, moziban vagy akár filmen láttam. Meghökkentő volt és izgalmas, de végtelenül profán és evilági, olyasmi, amit nem vártam. Azt hiszem, ezt mondják tökéletes adaptációnak.

Doktor Faustus önhittségének meséje Marlowe tollából más üzenetet közvetít, mint Goethe világhírű munkája: itt a büszkeség elbukik, aki megtagadja Istent, valóban a pokolra jut. Tanmese ez a javából, amelyet a bevezető és záró narrációk is erősítenek, ami mindenkit figyelmeztet, aki kicsit a történet mögé néz.

Nem árt ugyanis néha elgondolkodni amellett, hogy a darab kacagtatóan humoros, melyet a rendezés csak tovább erősít. A mellékalakok jelenetei, de maga a főhős utazásai is számtalan tréfás bonyodalmat mutatnak be: amikor az együgyű népek idézni, varázsolni próbálnak, és természetesen mindig valami váratlan történik, vagy amikor Faustus csúfot űz a pápából vagy éppen az őt lincselni készülő tömegből. Ezek a képek segítenek megérteni, miért adhatja el valaki a lelkét 24 jó évért, de érezteti a döntés súlyát is.

Sok hűhó semmiért a londoni Globe színház színpadán és a Belvárosi moziban

Amikor megláttam a műsorfüzetben, hogy a Belvárosi mozi bemutatja a londoni Globe produkciójában a Sok hűhó semmiértet és több más darabot, rögtön fellelkesedtem. Pedig nem vagyok nagy Shakespeare rajongó, de nagyon szeretem azt a lehetőséget, hogy belepillanthatok más országok színházába, ahová mostanában valószínű, nem jutnék el. Meg jó azt is látni, hogy ki mit tud kihozni a különböző művekből – ezért is néztem a Met Live közvetítéseiből is párat, de kedvencem a Danny Boyle-féle Frankenstein volt.

A Sok hűhó semmiért pedig amúgy is nagy kedvenc, hála Kenneth Branagh híres feldolgozásának. Az a film, és nyilván a darab is, az öröm és jókedv forrása, amire most különösen nagy szükségem  volt. Nem is kellett csalódnom.

Már maga az az ötlet nagyon tetszett, hogy a Globe színházat láthatom, ami a Doctor Who egyik epizódja óta nagyszerű élményekkel kecsegtet. A nézőközönség színes forgatagként állta körül a színpadot, a legtöbbjükön esőkabát volt – a tető hiányának diszkrét bája. A rendezés használta ezt a teret is, a színészek többször a nézők közül léptek fel a színpadra, amikor a színpadon mulatság volt, odalent is felbukkant egy-két bábu vagy statiszta. Valóban megidézte azt a kort, amikor a darab sokszor közvetlenebbül szólította meg a bámuló nézősereget.