Szex, mágia, festészet - Sümegi Attila: Vadhajtás

Régen olvastam már valamit, ami ennyire kiszámíthatatlanul tervezett lett volna. A Vadhajtás regény, valakinek az alkotása, tehát nyilván „rideg számítás” hozta létre, mégis kaotikusnak, őrültnek és vadnak tűnik. Sümegi Attila második könyvesként, befutott novellistaként ezúttal belecsapott a lecsóba és nem engedi lankadni az olvasót egy percre sem.

Pedig a regény nem indul pörgősen. Oldalakon keresztül ismerkedünk a négy főhősünkkel, de a közöttük húzódó szálak még ennél is lassabban fedik fel magukat, még az utolsó oldalakra is jut egy kis információ. Eszter egy bizonytalan lány, Botond a nagymenőnek látszódó fiú, közöttük pedig két mágikus lény, Nasira, a huri és Aziz, az ifrit, az Ezeregyéjszaka világából kiszakadt két szellem/démon alakítják az eseményeket. Mindannyian pontosan jellemzett alakok, megismerjük részletesen a motivációikat, álmaikat, vágyaikat és részben múltukat is ahhoz, hogy ismerősként üdvözölhessük őket. De, hogy csatlakozzak a mostanában tetőző szerethető főhős vitához, egyikük sem olyan szereplő, akikkel szeretnék találkozni a való életben. Hitelesek, érthetőek, de cseppet sem szimpatikusak, viszont ez semmit sem von le a könyv élvezeti értékéből.

Van tehát négy karakterünk, akik általuk sem teljesen ismert mágia nyomába erednek, megpróbálják megfejteni, felhasználni. A központ pedig Eszter, ő a szokatlan tudás forrása, akit/amit mindenki meg akar kaparintani magának, csak ő nem tud ezzel mit kezdeni. A lány egy formálódó lélek, egy bizonytalan, szeretetéhes teremtés egy olyan világban, ami elfeledte már a tisztaságot és az őszinteséget. A mozgatórugók ugyanis csak a pőre érdekek, legyen szó hatalomról, tudásról, vágyakról, szexről – ezért bolyong ő is esetlenül, majd bosszúszomjasan. Hősnőnket kihasználják, aki fellázad ez ellen, ezzel kapcsolódik Nasira alakjához is - a nők kihasználják előnyös képességeiket, nőiességüket, de végül teljesen más eredményre jutnak. Mellettük a férfiak éppen olyanok, mint amilyeneknek szokás őket ábrázolni, megbízhatatlanok, felelőtlenek, erőszakos érdekemberek, ugyanakkor a megváltás egy része mégis náluk van. Sajátos olvasatok ezek az ezredvégi vagy éppen az új ezredév nemi szerepeinek.

London mocskában settenkedünk – China Miéville: Patkánykirály

„Ő a Pókkirály,(király, király) ő a Pókkirály. (pókkirály)
Ő a Pókkirály,(király, király) ő a Pókkirály. (pókkirály)
Ha feltűnik az istenek között,
A pókok összesúgnak a háta mögött. (pókkirály)” 

Hogy miért alkottam ezt a tökéletesen ide nem illő és idétlen átköltést, ami nem is kapcsolódik igazán a regényhez? Talán csak azért, mert Anansi barátunk is feltűnik Miéville első regényében és emiatt még Gaiman alkotása is érdekelni kezdett, noha a másik angol fenegyerek közel sem győzött meg annyira eddig munkáival, mint kedvenc szocialistám. Marxra és Engelsre, ha minden baloldali olyan lenne, mint a new weird egyik, ha nem legnagyobb alakja, ma vörös lenne minden ország – hiszen még egy természetes kiválasztódáson alapuló társadalmat is forradalomba tud vezetni.

De ne szaladjunk ennyire előre. Jelen kötetünk „hőse” Saul Garamond egy álmos reggelen elveszíti édesapját, de ezzel nyer egy új világot. A börtönből ugyanis, ahová gyanúsítottként zárják, egy furcsa figura megmenti, aki azt állítja magáról, hogy a Patkánykirály és a fiú is ebből a fajból származik. Sault elönti a lelkesedés, megtetszik neki az emberfeletti lét, de hamar kiderül, egy sokkal nagyobb játszmába kerül, ahol viszont eldöntheti, gyalog lesz-e vagy király.

Szinte meglep az, hogy Miéville milyen szórakoztató, hatásos és félelmetes történetet rittyentett a lapokra, a későbbi Bas Lag-regényeinek (legalábbis a Perdido pályaudvarnak és az Armadának) pont nem ez az erőssége. Viszont az tény, hogy a krimi, a thriller erős alapokat igényel, és ezért jár a piros pont. Kezdetben szépen kanyarítja az író a gyilkossági vonalat, kíváncsian várjuk, hogy kiderüljön, ki és miért tette, amit tett. Mind a főhősünk, mind a gyilkos tettei, motivációi pontosan követhetőek és érthetőek, és a hangsúly finoman, lassan tevődik át inkább a feszült izgalmakra a nyomozásról, ahogy egyre több és több információt szerzünk meg. Izgalmas jelenetekben bomlik ki és alakul a végső leszámolás, amely gyakorlatilag felrobbantja a belső szemünket és fülünket egyaránt.

Nyárutó – őszelő

Elég régen nem jelentkeztem már új bejegyzéssel, egész konkrétan vagy 2 hónapja. Ez idő alatt eléggé átalakult az életem; nem kell gyökeres változásra gondolni, de néha elég egy új ember, hogy minden fenekestül felforduljon. Ezt az időszakot főleg szabadtéri és egyéb programok töltötték ki: a SZIN-en voltam életemben másodjára, rengeteg jó koncerten ráadásul (köszi, @Zonyika! :)), rendszeres vendégek lettünk a különböző szabadulós helyeken (Parapark, Exit…), Beugró-partit tartottam, Belgiumban jártam, elkezdtem salsázni, sportolni, újra elővettem a számítógépes játékokat (nincs is annál jobb, mikor a gungánokkal irtod a lázadókat), töretlenül oroszul tanulok (Здравствуйте, товарищи!), és még dolgozni is kell (valami fenomenális érzés, amikor olyan beadványt sikerül összehoznom, amin még magam is meghatódok :D). Tudom, mindez annyira nem érdekes, helyette jó lenne már könyvekről beszélni, de hát épp emiatt nem nagyon olvastam. Egy-két érdekes mű azért a kezembe került, ezekről röviden megemlékezem.

China Miéville - Armada

Mindig is érdekelt a tenger. Nem, ez így nem pontos: a hajózás érdekelt, egészen pontosan a vitorlások. Hogy milyen lehet ez a filmekből és regényekből ismert világ. Imádom C. S. Forester Hornblower-történeteit vagy éppen a Kapitány és katonát (amit sokan bődületesen unalmasnak tartanak). A vitorlákba belekapó szél, a sós víz, a sirályok… van bennem ezzel kapcsolatban valami hihetetlen erős nosztalgia(?), amit még magamnak sem tudok megmagyarázni.

Azt hiszem, talán ezért is hatott rám ilyen erősen Miéville második Bas Lag-története, az Armada. Ahogyan már ezt a Perdidóban is olvashattuk, a szerző hihetetlenül erős atmoszférateremtő képességről tesz tanúbizonyságot: érezhetjük a hajók himbálózását, a patkányok neszezését a fedélközben és elképzelhetünk egy valószínűtlen világot, amelyben ezek a vízi teknők nem csak hajózásra szolgálnak, hanem várost alkotnak. Mert az Armada nem egy egyszerű hajóraj, hanem élettér, ahol rengetegen, többségükben kalózok által elrabolt lények, emberek, kaktuszok, újraformáltak élnek sajátos rendszerben.

Mert az Armada a korábbi regényhez hasonlóan pontos társadalmi, politikai keretbe helyezi világát. Itt ugyanúgy megvannak az egymással versengő kerületek, mint Új-Crobuzonban, csak ezeket nem vasutak, hanem pallók, hidak kötik össze és választják el. A világ azonban ugyanaz: füstös és kemény, mocskos és rothadó, ugyanakkor van benne valami vad szépség is. A lakói pedig olyanok, mint maga a város: néhol rosszat akarnak, néhol jót, de összeköti őket a tenger, ami meghatározza az egész világukat: muszáj közösen haladniuk, különben hamar hullámsírban végezhetik.

Azonban akit kényszerrel vesznek rá a mégoly szabad életre, az nem fogja magáénak érezni: Bellis Új-Crobuzon lakója volt, de menekülnie kellett a városból, mégpedig hajóval. Ám kalózok támadják meg őket és az Armadára viszik, mivel homályos célok miatt szükségük volt a vele utazó tudósra. A lány gyűlöli ezt, mindenképpen vissza akar térni otthonába, azonban ebből az úszó börtönből nincs menekülés. Így kerül bele egy összeesküvésbe, aminek célja Új-Crobuzon megmentése – ha már kijutni nem tud. Azonban a dolgok egyáltalán nem úgy alakulnak, ahogy Bellis képzeli, és szépen lassan rájön, hogy egy igencsak aprócska gyalog egy hatalmas sakktáblán. Armada urainak pedig igen komoly tervei vannak, amellyel szinte elképzelhetetlen hatalmat akarnak megszerezni. A kérdés csak az, hogy ezzel mindenki egyetért-e, és akik nem, mit képesek megtenni ennek megakadályozása érdekében…

Miéville rengeteget fejlődött a Perdido óta, különösen a történet és a karakterek terén. Első Bas Lag-regényét inkább csak a zseniális atmoszféra hajtotta, itt azonban a mese, a karakterek is ugyanolyan erősek. A történet csavaros, szinte minden oldalon egye-egy újabb információval leszünk gazdagabbak úgy, hogy ezt sokszor nem is tudjuk. A rejtély minden egyes apró szála gondosan meg van tervezve úgy, hogy látjuk, mit nem vettünk észre. Ugyanakkor nem tudok még egy olyan regényt mondani, aminek legalább három csúcspontja van, amikor az események alakulása hihetetlenül erős reakciókat képes kiváltani az olvasóból.

A szerző remekül játszik a hangulatokkal, tökéletesen használja szereplőit, a nézőpontok, az elbeszélés módjai közötti szeszélyesnek tűnő váltások mind a történetet szolgálják és egyúttal egy cseppet sem szájbarágósan oszt meg információkat. Ugyan 700 oldal hosszúnak tűnik, de a karakterek vannak olyan erősek, hogy tetteik és motivációik végig fenntartsák a feszültséget. Különösen érdekes az a folyamat, ahogyan a kezdetben hihetetlenül ellenszenves főhősnőből egy érző, megérthető nő válik az őt ért fájdalmak hatására. Ebben a tekintetben sokatmondó a regény eredeti címe: a „scar” szó ugyanis sebhelyet jelent. A főhősöket mind fizikálisan, mind lelkileg rengeteg sérülés éri, sok esetben meghasonlanak mind magukkal, mind eredeti céljaikkal, valami többé válnak az Armada által. Ez a fajta összetettség a regény egyik nagy erénye.

A másik pedig, ahogy már korábban is utaltam rá, az erős hangulat és a teremtett világ. Miéville, erre nem tudok jobb szót használni, zseniális fantáziával megalkotott világát tovább bővíti nem csak magának az Armadának a megalkotásával, hanem számtalan apró kis részlettel, új fajokkal, Bas Lag történelmének apró darabkáival, melyek tovább árnyalják ezt a meseszerűen valóságosnak tűnő helyet a térben és azon kívül is. Ugyanakkor a regény nyelvezete, hangja is lenyűgöző, rajta keresztül az író mesterien játszik az olvasóval, katarzisérzést keltve benne.

Régen éreztem már ennyire felkavaróan lelkesnek magam egy sci-fi/fantasy regény olvasása után, úgyhogy mindenképpen megérte átrágni magam ezen a 700 oldalon. Az pedig különösen értékes, hogy a Perdido után, ami szintén lenyűgözött, sikerült továbblépnie Miéville-nek és egy még nagyszerűbb regényt alkotott. Ezek után tényleg tűkön ülve várom az Embassytown c. regényét, amely tavasszal érkezik az Agave kiadó gondozásában. És ez most tényleg a reklám helye volt, vegyétek meg minél többen, hogy kiadásra kerüljön a többi kötet is mielőbb magyarul!