Az utóbbi hónapokban inkább a blogon voltam aktív, kevés cikk született más honlapokon. A tavalyi évet azonban sikerült két színházi előadással búcsúztatni, az idei évet pedig könyvekkel kezdeni. És még jön egy pár a következő hetekben...
Egyre több olyan gondolatom támad, hogy valami nincs rendben a Szegedi Nemzeti Színház repertoárjában, amiben gyanúsan sok szórakoztató, bármilyen komoly mondanivalót nélkülöző darabot állítanak színpadra vagy az erősebb előadásokat kilúgozzák. Szerencsére még tavaly akadtak pozitív példák: a Genet és Gogol műveinek felhasználásával készült színpadi változat elgondolkodtatónak, de egyúttal élvezetesnek bizonyult.
"Szerencsére Gogol és a kártyás fiúk kárpótoltak. A Játékosok
bizarr „heist” világában sosem tudjuk, hogy éppen ki kit ver át – bár
úgy tűnik, mintha létezne a betyárbecsület, de végül mégis kiderül, csak
átverés az egész. A kacagtató főszálat mulatságosan egészítik ki az
orosz világ bemutatásának apró fricskái, a kormányhivatalok szervezeti
korrupciójának, a csalás és kártyázás mibenlétének elemzései. A szomorú
tanulság persze az, hogy az átverés csak addig vicces, amíg nem rajtunk
csattan az ostor…
Ezt a miliőt remekül érzékeltetik a romos falak, a fények és az
elegáns jelmezek, amiken azért mindig találunk egy kis áruló jelet vagy
csak egyszerűen nem illenek a szereplőkre, nagy vagy éppen kicsi rájuk
az a kabát. A Játékosok több szereplőt is mozgat, mint a megelőző egyfelvonásos, a színészek pedig jól találják meg ezeket a figurákat. Szívós Lászlónál a rendezés a vélt németségre játszik rá, de ez illik is az alkatához, Kárász Zénó joviális úriember, Pataki Ferenc pedig egzaltáltságában hihető. Sorbán Csabának
viszont kifejezetten jól áll, hogy rezonőrnek tűnő karaktere végül kap
egy csavart, így legalább eltér attól a figurától, mint akit általában
játszani szokott. De a legnagyobb sikert egyértelműen Ádám Tamás aratta a kótyagos földművesként – ezek a szerepek nem izzasztották meg a színészeket, de kellemes perceket okoztak a nézőknek."
