Retro: A vámpír utódja - Bram Stoker: A fehér féreg fészke

Amennyit foglalkoztam mostanában Drakulával és más régi horrorszörnyekkel, elővettem egy régi cikkem Bram Stoker egy, a vámpírmitológián túlmutató könyvéről. Az írás valamikor 2009-ben jelent meg az Intergalaktikán, az Így írtok ti blogon és az egyik első recenziós könyveim egyike volt. Régi szép idők olyan emberekkel, akiket elfújtak tőlem az évek...

Ha azt mondom, Bram Stoker, szinte mindenkinek a Drakula jut az eszébe. Hiába, no, vannak egykönyves szerzők, akik hiába próbálkoznak első, kirobbanó sikerüket követően bármivel, tőlük örökké ugyanazt várják. A Metropolis Media azonban úgy döntött, megmutatja, mi van a vámpír árnyékában.

Az ifjú Adam Salton egyetlen élő rokona, a nagybátyja invitálására hazatér Ausztráliából Anglia egy ősi idők óta lakott vidékére. A fiatalember kezdettől fogva különös árnyak között éli új életét, egy bogaras és különc, régi-új földesúr és egy titokzatos asszony egyre szorítóbb környezetében. A szerelem és az ősi fenevad, a fehér féreg felbukkanásával neki is határoznia kell, mit is tegyen boldogsága érdekében…

Retro: A szavak ereje - Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a teremtés növendékei

Az utóbbi hetekben a hazai fantasztikus közösségen belül szóba került, hogy milyen kevés, nem angolszász próza jelenik meg a tematikában. Ezért összefogtunk Gáborral/acélpatkánnyal, és összeszedtünk pár 1990 utáni külföldi SFF művet. A 10 mű között találhattok távol-keleti, német vagy éppen spanyol művet, regényt és képregényt vegyesen. És közben eszembe jutott az egyik legkedvesebb fantasy olvasmányom egy ukrán szerzőpárostól. Ez a cikk több mint öt éve jelent meg, még az InterGalaktika "Így írtok ti" blogjában - az egyik legelső recenziós bejegyzésemként.

Be kell valljam, az Alekszandra és a teremtés növendékei megjelenéskor nem keltette fel az érdeklődésem. Persze, szép, zöld borító, na és? Aztán a kezembe jutott egy példány azzal, hogy ez tetszeni fog nekem. Így már én is érdeklődve vettem kézbe; Harry Potter felnőtteknek, kezdjünk bele!

Alekszandra „Szaska” Szamohina 16 évesen, egy nyaraláson egy ismeretlen férfitól egy fenyegetéssel terhes, különös feladatot kap, mely később megismétlődik. 18 évesen, a pályaválasztás küszöbén ugyanezen férfi kényszerítő erejének hatására a lány a Speciális Technológiák Főiskoláján tanul tovább a távoli Torpában. Az iskolában szigorú fegyelemmel oktatják a diákokat érthetetlen feladatokra, szigorú büntetések kilátásba helyezésével. Szaska kiválóan tanul, bár maga sem tudja, mit, s közben kívül-belül átalakul…

Retro: Fejvesztett rohanás, sárkányok, gyilkos öcsikék és egyéb katasztrófák - J. Goldenlane: Isteni balhé és Pokoli balhé

Tervbe volt véve, hogy az idei Könyvhéten dedikáltatom végre ezt a két kötetet, de sajnos, nem jött össze. Viszont ennek ellenére, már csak az újrakiadás kapcsán is, felhívnám a figyelmet erre a veszettül szórakoztató kétrészes sorozatra, ami minden hibája ellenére nagyon vicces és bájos. Remélem, aki most olvassa, legalább olyan szórakoztatónak találja, mint én 2007 táján... És bár sok minden változott azóta, a fantasy-val való kicsit ellentmondásos viszonyom azóta sem sikerült teljesen tisztáznom ;)

Ugyan már sokszor mondtam, hogy a fantasy-regények nem állnak közel a szívemhez, lassan revideálnom kell ezen álláspontomat. Egyre több fantasy-tematikájú regény válik ugyanis a kedvencemmé, legutóbb éppen a Lord Valentine kastélya, illetve az Abarat. Most azonban két olyan regényt vennék elő, amiket másodjára volt szerencsém olvasni: J. Goldenlane Isteni balhé és Pokoli balhé c. regényeit. Ugyan a frász kitör attól, hogy megint egy angol álnéven alkotó magyar szerző könyvét forgatom (azzal együtt, hogy e ténynek természetesen komoly piaci és pszichológiai okai vannak), ez nem akadályoz meg abban, hogy szeressem őket.

Röviden a cselekményről: az első kötetben megismerjük Thanit, egy fiatal utcakölyköt, aki történetesen lány, valamint egy rettenthetetlen lovagot, Q al Aquimot, akik véletlenül - vagy maga a sors és az istenek akarták így? - összefutnak. A férfi küldetésben jár: meg kell ölnie egy hatalmas sárkányt, és ehhez keresi társát, akit Thaniban vél megtalálni. A lány hajlamos mindig nagyobb kalamajkába keveredni, mint ami szükséges, de ez természetesen nem akadályozza meg őket abban, hogy végrehajtsák a küldetést és közben menthetetlenül egymásba ne szeressenek. A második kötetben már mint házasokkal találkozunk hőseinkkel, akik Q lovag öccsével harcolnak, hogy visszaszerezzék a férfi birtokát. Persze ez is több-kevesebb, előre nem látott nehézségekkel jár...

Retro: A hiábavalóság szövete - Andreas Eschbach: Hajszőnyegszövők

Régen olvastam a Hajszőnyegszövőket, de kevés nem angolszász regény tetszett annyira, mint Eschbach műve. Biztos vagyok benne, hogy mai fejjel bele tudnék kötni, mert lehet, nem annyira szépen van megírva, egyes fordulatok banálisak, de hangulatát és mondanivalóját mai eszemmel is hatásosnak és megindítónak látom. A szerző az emberi lélekről ír, megérti szereplőit, ezért lesz több ez a kötet, mint több, apró történet együttese.

Egy hatalmas birodalom távoli bolygójának lakói nemzedékről nemzedékre szövik feleségeik és lányaik hajából szőnyegeiket. Az elkészült műveket űrhajók szállítják el, hogy azok az uralkodó palotáját díszítsék – ahogyan azt a szőnyegek készítőik hiszik. Egy napon azonban lázadás tör ki és a császár elbukik. A szőnyegek helyéről azonban senki sem tud semmit az egész birodalomban…

Ez körülbelül Andreas Eschbach Hajszőnyegszövők c. könyvének története. Az írónak egy nem mindennapi ötlet köré sikerült egy nem mindennapi regényt kerekítenie, ami egy remek mesével ajándékoz meg bennünket.

Retro: Gyűlölettől el nem homályosult szemmel - A vadon hercegnője

Úgy látszik, mindig visszatérek a japán animációhoz... De ami a legjobb, hogy ugyanúgy elvarázsol, mint évekkel ezelőtt. Tegnap este újranéztük A vadon hercegnőjét, és most is ugyanúgy gondolom, mint ebben a 2009-es blogbejegyzésben: Miyazakinak sikerült úgy beszélnie a természet és ember kapcsolatáról, hogy tanulságos, de mégis költői maradjon.

Pár hete elhatároztam, hogy végignézem Miyazaki mester teljes életművét, és Acélpatkány hatására ezen a hétvégén el is jutottam A vadon hercegnőjéhez. Előzetesen is be kell vallanom, hogy ez egyik kedvencem, szóval lehet, hogy kicsit elfogult írást kaptok…

A messzi keleten felbukkan egy démon és mielőtt meghal, megátkozza egy kis nép hercegét, Ashitakát. A herceg útnak indul nyugatra a démon nyomait követve, hogy megkeresse az ellenszert, és belecsöppen az emberek és az erdő háborújába. Mindent megtesz, hogy a feleket kibékítse, de sietnie kell, mielőtt az átok elemészti testét és lelkét…

Igazából nem teljesen értem, hogy Hayao Miyazaki filmjei miért varázsolnak el újra és újra. Pedig hihetetlenül egyszerű képlettel dolgozik: mindig van két fiatal, egy fiú és egy lány, akik felveszik a harcot a rosszal szemben. Ezeket az egyszerű történeteket azonban mindig sikerül valami olyan plusszal feltöltenie, ami miatt mindig frissek, újszerűek és aktuálisak.

Most is egy remek témát talált: a természet és a civilizáció nagy harca egy kívülálló szemén keresztül. Amit sikerült elérnie A vadon hercegnőjében az az, hogy egyik felet sem mutatja be abszolút rosszként, még az embereket sem, hanem képes bemutatni a szembenálló feleket a maguk teljességében, minden pozitív és negatív tulajdonságukkal együtt.

Retro: „Dolgok, melyek nyárközép éjjelén történtek” - Terry Pratchett: Hölgyek és urak

Idén hunyt el Terry Pratchett, akiről meg is emlékeztem pár sorban. Nem volt a kedvenc szerzőm, de szerettem az írásait. Egy kihívásra még újra is olvastam tőle a kedvenc regényemet a Kisisteneket, írni azonban mégsem tudtam róla, pedig zseniális könyv. Így most előkerestem ezt a régi kis bejegyzést, amit 2010 környékén írtam a másik kedvenc Korongvilág-könyvemről, a Hölgyek és urakról. Ebben minden benne van, miért szerettem a történeteit...

Pár éve gondolom úgy, hogy nem azok az igazi bölcsek, akik komoly arccal komoly mondanivalóval rendelkező komoly könyveket írnak, hanem akik a humor álcája mögé bújva beszélnek világunk abszurditásáról. Szomorú bohócok ők, akik a kacagás mögé sokszor könnyeket rejtenek. A XX. század az ő koruk volt, elég ha csak Karinthy-ra, Shaw-ra vagy Douglas Adamsre gondolunk.

Nálam közéjük tartozik Terry Pratchett is. Az ő elképzelt birodalma Korongvilág, egy korong alakú föld, melyet a hatalmas világteknőc, A’Tuin hátán álló négy elefánt tart. Ezen a világon találnak otthonra tökkelütött varázslók, fogatlan harcosok, Kan Apó, itt találjuk a mesés Ankh Morpork városát, a Láthatatlan Egyetemet, a világ végén pedig lezúdulhatunk a Peremcsobalyon, a Korongvilágot körbevevő nagy óceánon, és talán egy repülőgépen köthetünk ki. A Korongvilág-történetek a fantasy-paródia álarca mögött beszélnek a hitről és a vallásról (Kisistenek), a régi szokásokról (Hogfather), a bajtársiasságról (Őrség! Őrség!) és még ezernyi más dologról. Egyik legsokrétűbb története számomra a Hölgyek és Urak.

Retro: Én, a sci-fi rajongó

Ez a 100. bejegyzés a blogomon. Sokáig gondolkodtam, mivel is ünnepeljek, rakjak-e ki okosságokat, bölcs gondolatokat esetleg, amit gondolok a blogolásról vagy általában a blogokról, egyfajta ars poeticaként. Aztán az jutott eszembe, nem vagyok én akkora arc, sem szaktekintély, így a tanácsok osztogatásától eltekintek.

Viszont, aki ismer, az tudja, hogy nem ez az első blogom. Annak idején még az Intergalaktikán kezdtem írogatni, ami azóta, egyik napról a másikra, bezárta kapuit. Szerencsére a legtöbb bejegyzésem Wordben írtam (sőt, volt amit még papíron), így azok a mai napig a winchesteremen lapulnak. Mi lenne, ha közzétenném újra a legelső bejegyzésem? Számomra mindenképpen tanulságos, mert megmutatja, honnan indultam, nektek, Kedves Olvasóim, pedig talán érdekes lesz. És lehet, idővel több régi bejegyzésem is megosztom itt újra.

Ez a szöveg 2008. május 1-jén jelent meg. Ne azt a szőrösszívű kritikust lássátok magatok előtt, akit most, hanem egy 22, majdnem 23 éves lányt az államvizsgája alatt, aki nagyon sok lelkesedéssel és nem kevés félsszel vágott bele az írásba...

Hol is kezdjem? Általános iskolás koromban (ami azért nagy fegyvertény, mert csak 4 évet jártam oda, utána a nyolcosztályos gimnázium gyönyöreit élveztem) elmentünk az osztályommal a gyerekkönyvtárba. Ott találkoztam először Lem Kiberiádájával és Asimov Én, a robotjával, amik megfogtak. Azután valahogy a kezembe került az Alapítvány; emlékszem, hogy elképzeltem a Trantor a mélybe nyúló alagútjaival, de hát akkor (sőt, még most is:) elég zöld voltam és nem igazán kötött le, ezért az első találkozónk a sci-fivel kudarcot vallott.