2010. július 7., szerda

Top 10 2009-2010, avagy nyártól nyárig

Először is leszögezem, hogy a Top 10 nálam csak 9 (ha a Hyperiont csak egy műnek veszem). Ahogy végiggondoltam, miket olvastam tavaly nyártól mostanáig, először is el kellett merengnem azon, olvastam-e én 10 SF-könyvet tavaly óta. Aztán megnyugodtam, hogy annyira nem voltam lusta. De ahogy végignéztem az elolvasott könyvek során, rájöttem, hogy bajosan tudok összeszedni 10 olyan könyvet, amit valóban a legjobbnak tartok. Ezért lett végül csak 9 ebben az „illusztris” listában.

Mielőtt megismertetem veletek ezt a pár művet, köszönetet mondok Rhewának, aki megkeresett ezzel a lehetőséggel. Íme akkor a névsor:

1./ China Miéville – Perdido pályaudvar, végállomás

Egyértelműen a legjobb könyv azok közül, amit az elmúlt egy évben olvastam. Szenzációs nyelvezet, stílus, csavaros, több szálon futó és eredeti történet, számos stíluselem (a steampunktól kezdve a hard SF-en keresztül a pszichedelikus álmokig) fantasztikus gazdagsága teszi ezt a művet egyedivé és különlegessé. Egy olyan regény, ahol a helyszín nem statikus elem, hanem élő, lélegző szereplő és minden oldalon új csodáját fedi fel nekünk. A történet mélysége pedig csak tovább árnyalja a mű jelentőségét. Egyértelműen ott a helye a legjobbak között.

2./ Andreas Eschbach – Hajszőnyegszövők
 
A klasszikus történetmesélés helyett több, kicsi, egymással összefüggő mese alakítja ki ennek a szokatlan műnek a történetét. Kicsiny emberi sorsokon keresztül ábrázolja a szerző a hatalom szerkezetét és az elnyomás pszichológiáját. Sajátosan európai, remek alkotás, amit szerintem mindenkinek el kell olvasnia.

3./ Marina és Szergej Gyacsenko – Alexandra és a teremtés növendékei
 
Ha az eddigi műveket szokatlannak mondtam, akkor itt az igazi feketeleves! Ebben a sajátos, akár ifjúsági regénynek is tekinthető műben sokáig a főszereplőhöz hasonlóan csak a sötétben tapogatózunk, mi is az, amit megtudtunk a történet folyamán. De ettől teljesíti be a regény a sorsát, és bemutatja a felnőtté válás stációit, a mi életünket, a Vita Nostrát.

4./ Trenka Csaba Gábor – Egyenlítői Magyar Afrika

Az első magyar a listán, és magyar regényként ez is az utolsó. Az Afrikában játszódó, mégis hazai ízű történet képes volt arra, amire magyar SF az utóbbi pár évben nem: teljesen elvarázsolt. Ahogy az izzasztó afrikai fekete dallamok, a muszlim fejkendők és a magyar múlt összekapcsolódik a regényben és főhőse életében egy olyan dallamot indít el, amit nem egykönnyen felejtünk, a cinikus, lelkiismeretlen, mégis szeretnivaló kalandor alakja pedig beleég abba a képbe, amit a mindig talpra eső magyar irodalmi alakokról kialakítottunk. Elsőrangú alkotás.

5./ Clive Barker – Abarat
 
Egy tökéletes mese, ami nem az egyszerű, kétpólusú világképpel és a gyermeteg történettel akarja megnyerni az olvasókat, hanem mer horrorisztikus lenni és összetett alakokat ábrázolni. Emellett azonban csodálatos, színes-szagos fantáziavilágot vázol fel, ami kicsit és nagyot egyaránt elvarázsol. Az ötkötetesre tervezett regényfolyamán második kötete már sajnos nem sikerült ennyire, az első kötettel azonban mindenkinek érdemes megpróbálkoznia.

6./ Harry Harrison – Édentől nyugatra
 
A két faj, két identitás között harcoló főhős alakjával a regény egyfajta Mózes-történetet mutat be (bár inkább az Egyiptom hercege vívódó Mózes-alakjával, semmint a bibliai hőssel rokon). Az alternatív fejlődéstörténet erejét a központi alakon túl a hüllő és emberi világ aprólékosan kidolgozott bemutatása adja. Közel 600 oldala kicsit embert próbáló hosszúság, de szerintem mindenképpen megéri.

7./ Dan Simmons – Hyperion és Hyperion bukása

Ez az a könyv, amit egyszerűen muszáj volt elolvasnom, mert már annyit hallottam róla (akik ismerik Acélpatkányt, megértenek). Remek, összetett történetű, élethű alakokat felvonultató monumentális alkotás, ami igazolja az SF szépirodalmi létjogosultságát. Valószínű, ha előbb olvasom, mint nagy kedvencemet, a Dűnét, akkor beleszeretek, így azonban „csak” egy nagyon jó, többszöri elolvasásra mindenképpen ajánlott műnek tartom.

8./ MetaGalaktika 11.
 
Rendhagyó módon egy hiánypótló kiadványt is felsorolok a tavalyi év legjobb olvasmányai között. Végre kaptunk egy elméleti írásokat is tartalmazó kötetet, ami élvezetes, olvasmányos mégis tanulságos, és képes arra, hogy felkeltse az érdeklődést a magyar SF művei iránt. Külön ötletes, hogy az egyes korszakok bemutatásához kapcsolódik egy-egy novella, ami igazi kuriózumokkal is szolgál. Ott a helye minden polcon.

9./ Neil Gaiman – Sandman I.-II. kötet


Végül egy zseniális képregénnyel zárom a sort. Az Álomisten története képes arra, hogy összetettségével és eredetiségével áttörje a képregényt a „magas irodalomtól” elválasztó falat. A mesék tanulságosak és annyi kapcsolódási pontot és utalást tartalmaz a világ irodalmára, mítoszaira, hogy irodalmár legyen a talpán, aki elsőre megtalálja az összeset.

Ennyi tehát az én listám, továbbadni most rest vagyok, de bárki, akinek kedve van hozzá, írja meg a saját listáját!

2010. április 13., kedd

Egy integrált személyiség

A választásokat követő másnapos hangulatban (ami nem az eredmény miatti iszákosság, hanem az enyhe kialvatlanság következménye) bandukoltunk Gáborral ismét az Assam Teaház felé. A beszélgetés alanya ezúttal Bódis Kriszta írónő, dokumentumfilmes volt, akit ismét nem ismertem és a kikölcsönzött könyveihez sem volt időm még hozzányúlni. Le-lecsukló fejem és az ismeretlenség első alkalommal igyekezett legyűrni és fontolgattam, hogy most talán nem megyek el. Szerencsére, meggondoltam magam.

Az írónő közvetlensége ugyanis rögtön lefegyverzett. Azt tudni kell, hogy a teaházban ezek a beszélgetések egy belső helyiségben zajlanak, ahová csak cipő nélkül lehet bemenni, és kis párnákon ücsörgünk a földön, nem pedig székeken. Ő volt az eddig első interjúalany, aki a párnákon helyezte kényelembe magát, mellőzte a mikrofon használatát, és rögtön felajánlotta a tegeződést. Végre valaki, aki nem az irodalom csúcsán lévő ködbe kíván beburkolódzni.

A másik dolog, amit nagyszerűnek találtam, az a lendülete és a lelkesedése volt, amelyet rám is átragasztott. Hihetetlen elánnal beszélt az eddig végzett munkáiról, a terveiről, szándékairól és céljairól, az egész személyisége életszerű és hiteles volt. Bátran beszélt olyan témákról, amelyek a hazai kulturális élettől meglehetősen távol állnak: a művészek társadalmi szerepvállalása, valamint a társadalommal szembeni felelőssége; a művészek társadalomba való integráltsága, nem pedig azon kívülisége; az irodalom által elért, kiváltott közvetlen hatások; a nők szerepe a művészetek terén; az, hogyan lehet kis lépésekben komoly eredményeket elérni. A beszélgetés túllépett az eddigiekben ismert, inkább esztétikai „köldöknézegetéstől”, ami végtelenül szimpatikussá tette mind az interjúalanyt, mind a céljait.

Persze, azért őt sem kerülte el a művészekre jellemző „gyermekbetegség”, miszerint nagyon hosszan és a végén már legkevésbé sem a kérdésre válaszolva beszélt a legváltozatosabb dolgokról (bár közel sem volt annyira vészes, mint az (1) c. film szegedi közönségtalálkozóján). És szinte hihetetlen, de nem múlik el egy beszélgetés sem az irodalmi kánon, valamint Eszterházy és Nádas Péter emlegetése nélkül…

A csekély számú vendégsereg felbátorította a kérdezőket is, így a végén pár újabb gondolattal gazdagodva tértem haza. Remélem, hogy az a társadalmi elkötelezettség és tenni vágyás, ami Bódis Krisztát mozgatja, minél több emberhez eljut és megihleti őket abban, hogy cselekedni nem csak nagy léptékben lehet. Most már csak abban reménykedem, hogy a könyvei és filmjei is képesek ezt az üzenetet valóban továbbítani.

2010. március 14., vasárnap

Magyarország – NSZK 4:3; Bern, 1954


Töretlenül hiszek a Szegedi Nemzeti Színházban. Immár lassan hét éve, szinte minden évben elmegyek; volt, hogy bérletesként, volt, hogy csak jeggyel. Idén úgy döntöttünk, hogy bérletesek leszünk, ám várakozásainkat az eddigi előadások nem igazolták. Az operatársulat nem igazán erős, így a Bohémélet felemás érzéseket hagyott bennem, míg a Csongor és Tünde előadást a főszereplők vontatott jelenléte tette majdnem élvezhetetlenné. Ezért bíztam nagyon az Aranycsapatban – Szegeden mindig jól sikerültek a könnyed, zenés darabok színrevitelei. Hála égnek, most nem kellett csalatkoznom.

Az Aranycsapat a Tasnádi-Fenyő alkotópáros darabja; ők alkották meg a Made in Hungáriát is. Ugyan ez utóbbi alkotást nem láttam, de gondolom, körülbelül azonos paraméterekkel dolgoztak: nosztalgiahangulat, régi ruhák, régi, pörgős zenék, az ötvenes évek korhangulatának óvatos becsempészése.

Igazi történetről a darab esetében nem is beszélhetünk: a tánc- és dalbetétek között rövid részletekben kibomlik a Népstadionban ülő három öreg visszaemlékezéseiből a fiatal Stopli, Angyal Gyuri és Winkler Zsófi története az Aranycsapat legendás meccseivel párhuzamosan. A vidám, fiatalos görcsökkel teli mindennapokba persze beleavatkozik a politika, ami a jelenig ható következményekkel jár. Nem a komoly, részletes jellemábrázolás teszi emlékezetessé a szerelemmel, focival és rock’n’roll-lal fűszerezett sztorit, inkább csak felvázolt alakokat kapunk, akik a darab szűk kereteinek mégis tökéletesen megfelelnek. Igen, Fenyő Miklós kb. így képzeli el az ötvenes éveket.

Annyit viszont hozzátennék, hogy a jelenben játszódó jelenetek igazi telitalálatok! Persze ehhez a három öregúr jelenléte is jelentősen hozzátesz, de a magyar ember focihoz való hozzáállását kiválóan példázza: a régi, legendás kor állandó felidézése a balszerencsék emlegetése mellett, és a mai reménytelenség és a fiatal huligánok egyaránt pontosan ábrázolják a hazai futballéletet.

Nem is a történet miatt érdemes megnézni, hanem az előadásért! Ismert melódiák, lendületes koreográfia, remek táncosok… Külön kiemelném a színpadképet, ami mint mindig, most is remekül használja ki a mozgó színpad adottságait és kiválóan megerősíti az éppen zajló jelenet történéseit.

A fiatal színészek nincsenek könnyű helyzetben: énekelnek, táncolnak, szaladgálnak a színpadon és a vékonyan felvázolt jellemeket próbálják életre kelteni, nem mindig teljes sikerrel. Pataki Ferenc öreg rókának számít már Szegeden és kisujjból hozza a laza, nőcsábász Angyal Gyurit, mellette Barnák László Stoplija halovány marad – persze, a rendes fiúk sosem annyira érdekesek. Erdélyi Tímea (sokan a Barátok közt első Tildájaként ismerhetik) számomra kellemes meglepetés: ugyan nem tökéletes, de az énekhangja erős, és tud beszélni, ami sajnos ritka manapság a színészeknél. Érdemes megemlítenem az idősebb korosztályt: Szilágyi Annamária szintén rutinból, de élettel telin ábrázolja a fiatal fiúk vágyaként megjelenített Ollállá-hölgyet, de leginkább az Ádám Tamás-Székhelyi József-Rácz Tibor – trió érdemel említést: a három futballdrukker öregúr végtelenül jók, hitelesek és emberiek.

Nagyon örültem, hogy végre egy olyan előadást láttam Szegeden, amivel maradéktalanul elégedett voltam, és a végén nem csak félszívvel tapsoltam. Az évadnak hamarosan vége, még két előadás van hátra, remélem, azok is tartani tudják ezt a színvonalat, és így összességében egy remek évet zárhatunk. Persze, akármi lesz, ha jövőre érdekes darabok lesznek a repertoáron, mindenképpen megyek, hiszen színház az kell!

 

2010. március 7., vasárnap

A lányok angyalok(?!)

Éppen nemrég értekeztem Karafiáth Orsolya költőnőről. Persze a hölgy, igazi XXI. századi reneszánsz asszonyként nem csak verseket ír, hanem fordít, énekel és nem csak a lírában, de az epikában is alkot. Első és máig egyetlen regénye, A Maffia-klub volt az, amely felkeltette az érdeklődésem, így hála a szegedi egyetemi könyvtárnak, el is tudtam olvasni.

A Maffia-klub 12 lány, 12 barátnő története, akiket nem csak a közös múlt, az élmények, hanem egy férfi, Lajos is összeköt. Lajos azonban eltűnt, és csak kör-e-mailekben ad hírt magáról. Az egyik lánynak azonban feltűnik, hogy az e-mailek mintha nem lennének igaziak, és nyomozásba kezd, vajon mi történt Lajossal és mi történt a Maffia-klubbal, a lányok sajátos klubjával, melyben rendszeresen gyilkos-nyomozós játékot játszottak. Körvonalazódni kezd egy gyilkosság, a tettes személye azonban nem egyértelmű, hiszen mindenkinek lett volna oka eltenni láb alól „a mi Lajosunkat”.

Karafiáth Orsolya regénye detektívtörténet. Le sem tagadhatná, hiszen minden elemét megtaláljuk: van itt egy gyilkosság, van temérdek gyanúsított, és akad nyomozó is, aki a lehetséges tettesek monológjaiból próbálja kideríteni, mi is történt. De persze nem is akarja, sőt maga reflektál rá azzal, hogy minden fejezet mottójául Agatha Christie valamely regényének egy mondatát választja, valamint maga az eseményeket felgöngyölítő Ágota is hol Poirot-ként, hol Miss Marple-ként aposztrofálja önmagát.

Detektívtörténetnek azonban kicsit szokatlan. Itt ugyanis nem annyira a nyomozás, nem a rejtély áll a középpontban. Felbukkan ugyan minden fejezetben, azonban az írónőnek fontosabbak a saját történetüket elmesélő lányok. Mindenféle mesét olvashatunk: van itt a külsőségekbe szerelmes otthonülő, a művészetet az anyaságra cserélő, az ápolónő… Tipikus ezredfordulós női sorok ezek, amikre ráismerhetünk.

A háttérben lassan kibomlik, hogy nem is csak Lajos volt a titok, hanem az egyik lány, Emese, akinek Lajossal való végzetes kapcsolata mennyi konfliktus hordozója volt, ami hosszú időre összezavarta és eltávolította a lányokat egymástól.

A választott formával is próbál kísérletezni: a történetek nem egyszerűen Ágota szemén keresztül bomlanak ki, egyesek naplóbejegyzéseiken, mások leveleiken, míg vannak olyan, aki regényén keresztül próbál üzenni, próbálja megosztani a saját élményét. Az egyes alakokhoz igyekszik az alkotó hozzáidomítani a nyelvezetet, a kifejezésformát, nem mindig teljes sikerrel, ugyanis egyes papírízű, hiteltelen dialógusok jelentősen rontják az élvezhetőséget. Azért el kell ismerni, voltak olyan sorok szép számmal, amikre azt mondhattam, igen, ezeket akár én is írhattam volna, ez el lett találva, de a minőség nem egyenletes.

Persze a végén a nyomozó mindenki előtt, stílszerűen egy játék alkalmával kívánja felgöngyölíteni a nagy rejtélyt. Azonban Ágota nem Poirot, nem Sherlock Holmes: téved a gyilkos személyét illetően. Azonban az is kiderül, hogy az írónő célja közel sem a tettes felderítése volt, hanem a barátság, hogy a Maffia-klub újra összejöjjön. Viszont ehhez a végkifejlethez kicsit sovány az alapanyag, kevés a kifejtés.

Összességében élveztem olvasni a regényt, szórakoztató és több helyen igaz, élő, lélegző történetet kaptam, de az élményt párszor rontotta a forma hibája. Annyit azonban elért, hogy nem mondtam le Karafiáth Orsolyáról, mert minden különcsége ott él a művében és reménykedésre ad okot, hogy legközelebb még jobb lesz. Hiszen: „Újabb kört sorsolnak. Hátha most szerencsésebbek leszünk.”


2010. március 1., hétfő

A költőnők sem mások

Ugyan nem vagyok bölcsész, de van egy nagyon jó, végzett, magyar szakos barátnőm, aki révén valamilyen képet szereztem a mai magyar „magas” irodalomról. Persze az én képem nem túl árnyalt, de azt hiszem, nekem bőven elegendő. Az ő ajánlására több posztmodern szerzővel sikerült megismerkednek, és van, aki az SF-től sem idegen (szerintem Parti Nagy Lajos Hősöm tere c. regénye bármely disztópiával felveszi a versenyt).

Az ő ajánlására kezdtem el járkálni a szegedi Assam Teaház Kávéházi estéire, ahol rendszeresen mai szépírók jelennek meg. Eddig eljutottam a Parti Nagy Lajossal, Grecsó Krisztiánnal (akit az enyhe sértettség aurája vett körül), Cserna-Szabó Andrással (akinek hatására mentem el a következőre) és Varró Dániellel (aki egy nagyra nőtt óvodás és egy szakadt bölcsész báját egyesíti magában) folytatott beszélgetésekre. Legutóbb Karafiáth Orsolyát láthattam teljes életnagyságában.

Azt hiszem Karafiáth az a mai magyar költő(nő), akiről már mindenki hallott. Hallatta zenei véleményét a Dob+basszusban, ha jól emlékszem, szerepelt a „Hal a tortán”-ban is, de amennyire tudom, a bulvársajtó is felkapta kicsit. Ezekkel az információkkal a tarsolyunkban vettünk részt a beszélgetésen, ami elég furcsa eredménnyel zárult.

Először is: hiába a tévéműsorok, nem ismertem meg a költőnőt. Vörös, tupírozott haj, piros bőrszoknya, a többiek szerint összességében öreges dizájn. Aztán elkezdődött a beszélgetés. Kiderült, hogy egy alapvetően hebrencs, ízig-vérig XXI. századi nőről van szó, aki kedélyesen eldiskurálgatott alkoholizmusáról, utazásairól, nagy szerelmeiről, pszichológusairól. Nekem egyértelműen Woody Allen női reinkarnációjának tűnt, ami alapvetően nem baj, csak már nincs benne semmi extra. Nem volt különösen érdekes, sem vicces, sem otthonos (mint pl. Varró Dani), és úgy összességében semmi sem igazolta azt a nagy érdeklődést, ami őt körülveszi.

Természetesen volt versfelolvasás a legutóbbi, Cigánykártya c. verseskötetéből. A versek sem formai, sem tartalmi szempontból nem nyújtottak számomra semmi újat; tipikus hangulati költészet, különösen mély mondanivaló nélkül. Ami persze nem tragédia, de legalább akkor formailag nyújtana olyat, ami miatt megjegyzem.

Végül persze kiderült, hogy mi miatt figyelt fel rá a média: a marketing!!! Ahogy megmutatták a Cigánykártya c. kötetet, kiderült, hogy külön kártyasorozatot tervezett hozzá az alkotó egyéni rajzokkal és minden kártyának megvan a maga párja versben. Beszélt a kötethez készített zenei albumról, a rajzokról, a fotózásokról. Látszik, hogy ebben a nőben van fantázia, de az nem annyira az irodalomhoz, hanem a körítéshez kapcsolódik (mondom azért mindezt úgy, hogy nincs olyan műve, amit teljes terjedelemben ismernék). Szóval a külcsín már megvan, a belbecs meg talán kialakul az évek folyamán, minden esetre a tehetség azért valamennyire adott.

Mikor véget ért a beszélgetés, a tömeg elvonultáig kicsit még ott maradtunk és megbeszéltük a benyomásainkat. Egyikünk sem azt kapta, amit várt, ami lehet jó is, itt azonban inkább felemás élménynek mondanám. Viszont azért kedvet kaptam hozzá, hogy olvassak ettől a különös, buggyant nőtől, és akkor majd lehet, újra visszatérek a témához. Addig azonban azt javaslom mindenkinek, ne lásson többet, mint amennyi tényleg van, mert a költőnők sem mások!