2010. március 1., hétfő

A költőnők sem mások

Ugyan nem vagyok bölcsész, de van egy nagyon jó, végzett, magyar szakos barátnőm, aki révén valamilyen képet szereztem a mai magyar „magas” irodalomról. Persze az én képem nem túl árnyalt, de azt hiszem, nekem bőven elegendő. Az ő ajánlására több posztmodern szerzővel sikerült megismerkednek, és van, aki az SF-től sem idegen (szerintem Parti Nagy Lajos Hősöm tere c. regénye bármely disztópiával felveszi a versenyt).

Az ő ajánlására kezdtem el járkálni a szegedi Assam Teaház Kávéházi estéire, ahol rendszeresen mai szépírók jelennek meg. Eddig eljutottam a Parti Nagy Lajossal, Grecsó Krisztiánnal (akit az enyhe sértettség aurája vett körül), Cserna-Szabó Andrással (akinek hatására mentem el a következőre) és Varró Dániellel (aki egy nagyra nőtt óvodás és egy szakadt bölcsész báját egyesíti magában) folytatott beszélgetésekre. Legutóbb Karafiáth Orsolyát láthattam teljes életnagyságában.

Azt hiszem Karafiáth az a mai magyar költő(nő), akiről már mindenki hallott. Hallatta zenei véleményét a Dob+basszusban, ha jól emlékszem, szerepelt a „Hal a tortán”-ban is, de amennyire tudom, a bulvársajtó is felkapta kicsit. Ezekkel az információkkal a tarsolyunkban vettünk részt a beszélgetésen, ami elég furcsa eredménnyel zárult.

Először is: hiába a tévéműsorok, nem ismertem meg a költőnőt. Vörös, tupírozott haj, piros bőrszoknya, a többiek szerint összességében öreges dizájn. Aztán elkezdődött a beszélgetés. Kiderült, hogy egy alapvetően hebrencs, ízig-vérig XXI. századi nőről van szó, aki kedélyesen eldiskurálgatott alkoholizmusáról, utazásairól, nagy szerelmeiről, pszichológusairól. Nekem egyértelműen Woody Allen női reinkarnációjának tűnt, ami alapvetően nem baj, csak már nincs benne semmi extra. Nem volt különösen érdekes, sem vicces, sem otthonos (mint pl. Varró Dani), és úgy összességében semmi sem igazolta azt a nagy érdeklődést, ami őt körülveszi.

Természetesen volt versfelolvasás a legutóbbi, Cigánykártya c. verseskötetéből. A versek sem formai, sem tartalmi szempontból nem nyújtottak számomra semmi újat; tipikus hangulati költészet, különösen mély mondanivaló nélkül. Ami persze nem tragédia, de legalább akkor formailag nyújtana olyat, ami miatt megjegyzem.

Végül persze kiderült, hogy mi miatt figyelt fel rá a média: a marketing!!! Ahogy megmutatták a Cigánykártya c. kötetet, kiderült, hogy külön kártyasorozatot tervezett hozzá az alkotó egyéni rajzokkal és minden kártyának megvan a maga párja versben. Beszélt a kötethez készített zenei albumról, a rajzokról, a fotózásokról. Látszik, hogy ebben a nőben van fantázia, de az nem annyira az irodalomhoz, hanem a körítéshez kapcsolódik (mondom azért mindezt úgy, hogy nincs olyan műve, amit teljes terjedelemben ismernék). Szóval a külcsín már megvan, a belbecs meg talán kialakul az évek folyamán, minden esetre a tehetség azért valamennyire adott.

Mikor véget ért a beszélgetés, a tömeg elvonultáig kicsit még ott maradtunk és megbeszéltük a benyomásainkat. Egyikünk sem azt kapta, amit várt, ami lehet jó is, itt azonban inkább felemás élménynek mondanám. Viszont azért kedvet kaptam hozzá, hogy olvassak ettől a különös, buggyant nőtől, és akkor majd lehet, újra visszatérek a témához. Addig azonban azt javaslom mindenkinek, ne lásson többet, mint amennyi tényleg van, mert a költőnők sem mások!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése