Éppen nemrég értekeztem Karafiáth Orsolya költőnőről. Persze a hölgy, igazi XXI. századi reneszánsz asszonyként nem csak verseket ír, hanem fordít, énekel és nem csak a lírában, de az epikában is alkot. Első és máig egyetlen regénye, A Maffia-klub volt az, amely felkeltette az érdeklődésem, így hála a szegedi egyetemi könyvtárnak, el is tudtam olvasni.
A Maffia-klub 12 lány, 12 barátnő története, akiket nem csak a közös múlt, az élmények, hanem egy férfi, Lajos is összeköt. Lajos azonban eltűnt, és csak kör-e-mailekben ad hírt magáról. Az egyik lánynak azonban feltűnik, hogy az e-mailek mintha nem lennének igaziak, és nyomozásba kezd, vajon mi történt Lajossal és mi történt a Maffia-klubbal, a lányok sajátos klubjával, melyben rendszeresen gyilkos-nyomozós játékot játszottak. Körvonalazódni kezd egy gyilkosság, a tettes személye azonban nem egyértelmű, hiszen mindenkinek lett volna oka eltenni láb alól „a mi Lajosunkat”.
Karafiáth Orsolya regénye detektívtörténet. Le sem tagadhatná, hiszen minden elemét megtaláljuk: van itt egy gyilkosság, van temérdek gyanúsított, és akad nyomozó is, aki a lehetséges tettesek monológjaiból próbálja kideríteni, mi is történt. De persze nem is akarja, sőt maga reflektál rá azzal, hogy minden fejezet mottójául Agatha Christie valamely regényének egy mondatát választja, valamint maga az eseményeket felgöngyölítő Ágota is hol Poirot-ként, hol Miss Marple-ként aposztrofálja önmagát.
Detektívtörténetnek azonban kicsit szokatlan. Itt ugyanis nem annyira a nyomozás, nem a rejtély áll a középpontban. Felbukkan ugyan minden fejezetben, azonban az írónőnek fontosabbak a saját történetüket elmesélő lányok. Mindenféle mesét olvashatunk: van itt a külsőségekbe szerelmes otthonülő, a művészetet az anyaságra cserélő, az ápolónő… Tipikus ezredfordulós női sorok ezek, amikre ráismerhetünk.
A háttérben lassan kibomlik, hogy nem is csak Lajos volt a titok, hanem az egyik lány, Emese, akinek Lajossal való végzetes kapcsolata mennyi konfliktus hordozója volt, ami hosszú időre összezavarta és eltávolította a lányokat egymástól.
A választott formával is próbál kísérletezni: a történetek nem egyszerűen Ágota szemén keresztül bomlanak ki, egyesek naplóbejegyzéseiken, mások leveleiken, míg vannak olyan, aki regényén keresztül próbál üzenni, próbálja megosztani a saját élményét. Az egyes alakokhoz igyekszik az alkotó hozzáidomítani a nyelvezetet, a kifejezésformát, nem mindig teljes sikerrel, ugyanis egyes papírízű, hiteltelen dialógusok jelentősen rontják az élvezhetőséget. Azért el kell ismerni, voltak olyan sorok szép számmal, amikre azt mondhattam, igen, ezeket akár én is írhattam volna, ez el lett találva, de a minőség nem egyenletes.
Persze a végén a nyomozó mindenki előtt, stílszerűen egy játék alkalmával kívánja felgöngyölíteni a nagy rejtélyt. Azonban Ágota nem Poirot, nem Sherlock Holmes: téved a gyilkos személyét illetően. Azonban az is kiderül, hogy az írónő célja közel sem a tettes felderítése volt, hanem a barátság, hogy a Maffia-klub újra összejöjjön. Viszont ehhez a végkifejlethez kicsit sovány az alapanyag, kevés a kifejtés.
Összességében élveztem olvasni a regényt, szórakoztató és több helyen igaz, élő, lélegző történetet kaptam, de az élményt párszor rontotta a forma hibája. Annyit azonban elért, hogy nem mondtam le Karafiáth Orsolyáról, mert minden különcsége ott él a művében és reménykedésre ad okot, hogy legközelebb még jobb lesz. Hiszen: „Újabb kört sorsolnak. Hátha most szerencsésebbek leszünk.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése