2018. június 11., hétfő

Petrichor - Veres Attila: Éjféli iskolák

Van egy rész a Doctor Who-ban, egy különösen nagy kedvencem, amiben a főhősök úgy tudnak csak bejutni egy helyre, ha telepatikusan elképzelik bizonyos szavak jelentését. És ezek közül a szavak közül volt egy kedvencem, a petrichor – a por illata eső után. Intenzív képzettársítás, sőt, szineztézia jelent meg erre a képre bennem is. Valami ilyesmi érzés olvasni az Éjféli iskolákat, amiről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni.

Különös dolgok népesítik be Veres Attila képzeletét, de közös bennük, hogy mind a valóságból fakadnak. A magjukat minden idegenségük ellenére a mi vágyaink, érzéseink, gondolataink alkotják. Ne kössenek senkit gúzsba a szerző Utószóban írt gondolatai (amik talán túlzott szerénységből fakadnak? nem tudom), világa ennél jóval gazdagabb és mélyebb, nem hiszem, hogy csak saját valóságát tükrözik, még ha onnan is erednek. És megérintenek.

Hőseit, ha nevezhetjük így őket, hétköznapi dolgok mozgatják, de legfőképpen saját sikertelenségük, fragmentáltságuk tudata, valami hiányérzet. Van, hogy nem érzik teljesnek magukat (Ködváros; Szorozva nullával), van, hogy elmulasztottak valamit (A Borostyán komplex), de van úgy, hogy éppen megtalálják a helyüket (Ezer fog; Közöttetek; Varjakkal teli ég, aztán semmi). Legtöbbször férfiak, Gáborok, Csabák és Ferik, ritkán nők, néha még az is megesik, hogy az éjszaka teremtményeivel kötünk barátságot. Élményeik azonban közösek.