2018. június 11., hétfő

Petrichor - Veres Attila: Éjféli iskolák

Van egy rész a Doctor Who-ban, egy különösen nagy kedvencem, amiben a főhősök úgy tudnak csak bejutni egy helyre, ha telepatikusan elképzelik bizonyos szavak jelentését. És ezek közül a szavak közül volt egy kedvencem, a petrichor – a por illata eső után. Intenzív képzettársítás, sőt, szineztézia jelent meg erre a képre bennem is. Valami ilyesmi érzés olvasni az Éjféli iskolákat, amiről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni.

Különös dolgok népesítik be Veres Attila képzeletét, de közös bennük, hogy mind a valóságból fakadnak. A magjukat minden idegenségük ellenére a mi vágyaink, érzéseink, gondolataink alkotják. Ne kössenek senkit gúzsba a szerző Utószóban írt gondolatai (amik talán túlzott szerénységből fakadnak? nem tudom), világa ennél jóval gazdagabb és mélyebb, nem hiszem, hogy csak saját valóságát tükrözik, még ha onnan is erednek. És megérintenek.

Hőseit, ha nevezhetjük így őket, hétköznapi dolgok mozgatják, de legfőképpen saját sikertelenségük, fragmentáltságuk tudata, valami hiányérzet. Van, hogy nem érzik teljesnek magukat (Ködváros; Szorozva nullával), van, hogy elmulasztottak valamit (A Borostyán komplex), de van úgy, hogy éppen megtalálják a helyüket (Ezer fog; Közöttetek; Varjakkal teli ég, aztán semmi). Legtöbbször férfiak, Gáborok, Csabák és Ferik, ritkán nők, néha még az is megesik, hogy az éjszaka teremtményeivel kötünk barátságot. Élményeik azonban közösek.


Veres ezeket az élményeket a vérből és a húsból veszi, az érzéki tapasztalást azonban sokszor gondolati megvilágosodássá vezeti át. Legyen szó pornóról, születésről vagy minél rettenetesebb halálról, mégsem ez marad meg az olvasóban, hanem valami mélyről jövő megértés.

Az Éjféli iskolák történeteiben a legváratlanabb helyeken bukkan fel a különös, gyakran csak az utolsó pillanatokban. Van, hogy csak a feszültséget érzi az olvasó, mint egy vérbeli horrorban, és csak az utolsó lapokon bukkan fel valami megnevezhetetlen, valami rettenetes; másutt már az elejétől fogva benne élünk a nem mindennapiban. Nyelvileg remekül építi fel ezeket a világokat: erős kifejezések, meghökkentő képek erősítik az olvasóban a megérzéseket. Ha kell, célratörő a próza, ha kell, ráérősen mutatja be a világot és annak lakóit. Pár mondattal fel tud vázolni sorsokat, életeket; az erős magyar atmoszféra gyorsan megmutatja, hol is járunk – a közös emlékezet segít az értelmezésben.

Ráadásul Veres merész módon univerzumot is épít: egyes szereplői átjárnak egyik történetből a másikba, mint Zanó, a borkufár; az Odakint sötétebb egy lényeges szereplője is teret kap, de visszatérő weblapot is avatunk a pornaftermidnight személyében. Ettől az átjárástól az amúgy sem szűkös történetek még tágabbá válnak, megteremtik a valóságosság illúzióját.

A kötet legerősebb novellája A Borostyán komplex, ami nem mást adott nekem, mint az élet teljességét. Kifacsart, megríkatott és felemelt. Története egy egyszerű „borkóstoló” estéje, ahol Gábor, a bukott telepi megismeri a teljességet, ami egyúttal a végzetét is jelentheti. Remekül felépített írás, ami a kezdeti kisszerűségből gyönyörűen vezet át valami jelentősbe; szereplőit pár sorban életszerűen jellemzi, minden negatív tulajdonságuk ellenére szeretetteljesen mutatja be őket. Ahogyan kibomlanak a komplex ízek, úgy veszíti el magát az olvasó a történetben, és így kapja meg a katarzist. Gyönyörű.

A Ködváros a második kedvencem, mert egy soha nem volt múltat idéz fel és ad át nem csak saját szereplőinek, de az olvasóknak is. Ahogy a keretként szolgáló blogbejegyzés feloldódik az elbeszélésben, valami parádés felépítés, az utolsó oldalakon már az olvasó sem tudja, hogy kit is olvas. A valahová való tartozás, a teljesség vágya szétfeszíti a lapokat, ezt követi le maga a novella is. Bár a technika túl sterilnek tűnik az interjúk alkalmazásával, mégis egyre több személyeset csempész bele a szerző, így válunk gyakorlatilag mi is az elbeszélés részévé. A zene, ami felemel.

Profán és vicces, ugyanakkor vérfagyasztó lovecrafti hommage a Szorozva nullával. Ötletes, ahogy a Megnevezhetetlenek földjére vezető utazás kommercializálja a szerző – a rémségek leírását mindig megtöri egy jó tanács, javaslat vagy éppen földhözragadt megfigyelés. A rettenet a sorok mögül néha előtérbe kerül, de gyakran feloldódik a humorban. A végén azonban nincs feloldozás, csak feloldódás, az elbeszélő sorsa a biztosnak hitt talajról kilendül, az olvasó pedig mégis csak magával viszi a sötétséget is.

A Varjakkal teli ég, aztán semmi azzal emelkedett ki, hogy főszereplőjének nem volt rest egy démont megtenni. Egyedi hangú beszámolója egy csábítás története, azonban nem azzal az eredménnyel, mint hősünk szeretné. Sose feledjük, hogy amit megfigyelsz, azt meg is szereted. Egyedi, szeretetteljes hangja remek levezetés a sötétebb történetek után.

De említhetném még a Pornó éjfél után első élmény traumáját, mely akár sorsokat is félre tud vinni; a Nem elevenszülő sötét képeit, melyben megjelenik az az élmény, hogy nem biztos, hogy mindig arra vágyunk, amit végül megkapunk; A présházbant, melyben a csoda nem ott és úgy bukkan fel, ahogy várjuk; az Ezer fog vagy a Közöttetek kultistáit, akik megmutatják, hogy ami valakinek áldás, másnak éppen átok lesz; a Tükörkék bárónő pedig a gyász élményét dolgozta át egy különleges utazássá.

A nem említett novellák is erős hangulatú, helyeként erősen horrorisztikus írások, engem azonban nem fogtak meg akkora erővel. Ennek ellenére vagy éppen ezért mondom azt a kötetre, hogy zseniális; és bár mostanában rendszeresen olvasok magyar zsánerszerzőktől erős könyveket, Veres Attila egyedi hangja sokáig emlékezetes marad (ennyire karakteres írást talán csak Moskát Anitától olvastam a közelmúltban), mert még kevésbé emlékezetes történetei sem gyengék. Olvassátok az Éjféli iskolákat és hagyjátok, hogy elringasson különc világa, élvezzétek a különlegest és legyetek üdvözölve a sötétben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése