The magical roundabouts – London, első rész

Ez volt az első olyan utazásom, ami tényleg bakancslistás helyre vezetett. Nem mintha nem élveztem volna a korábbi utazásaim, de azok általában barátok meglátogatásához vagy más kívánságokhoz kapcsolódott - ez nem panasz, csak ténymegállapítás. De az angol kultúra és irodalom, a táj (a „fenyér” a Brontë nővérek regényeiben), a királyi család történetei, az abszurd humor a’la Monty Python és mások, mind-mind lenyűgöztek fiatalkoromtól a mai napig. De ezt az utat dublini és londoni barátnőimnek és legújabbkori szerelmemnek, Shakespeare-nek köszönhetem. A túra apropóját ugyanis nem egy, hanem rögtön két Globe-színházlátogatás jelentette. De addig is: „now something completely different”.
 

Addlestone

Kevés olyan kirándulás van, ahol már az indulásnál érzed, ez jól fog sikerülni. Ez egészen konkrétan a British Airways londoni járatán kapott el, mikor a szokásos száraz biztonsági okítás helyett Michael Caine, Naomi Harris, Joanna Lumley vagy éppen az új Erzsébet királynő (The Crown sorozatból), Olivia Colman fogadott egy jótékonysági akció keretében. Ezt követően pedig szóba elegyedtem a Dunaújvárosi Egyetem egy oktatójával, és olyan mérnöki dolgokról hallottam, amit csak próbáltam felfogni. De legalább a dunaújvárosi közvilágítás helyzete kapcsán képben lehettem.

Addlestone

Leszállás után jött azonban az első nehézség: a közlekedés. Az csak egy dolog, hogy egy hét alatt sem tudtam megtanulni, merre nézzek a zebránál (kis cselesek ezek a britek), de az autózás…! Barátnőméknek hála, elég sokat mentünk kocsival: elsőre persze a vezetőülésbe akartam beülni az anyósülés helyett, de ezek a körforgalmak… Az angolok szinte minden nagyobb kereszteződésbe körforgalmat raktak, nekem meg állandóan kognitív disszonanciát okozott, hogy fordítva hajtottunk be és nem úgy kell indexelni, mint megszoktam. Azt kicsit sajnáltam, hogy nem vezettem végül, de minden nem jöhet össze.

Sherlock Holmes Museum

A megérkezésem napján végül nem indultunk útnak, de másnap reggel egy kicsit felfedeztem a környéket útban a reggeli felé. Barátnőm és a pasija (Zsuzsi és Jani) a munkás- és az előkelő („posh”) negyed határán élnek Addlestoneban, ami annyit tesz, hogy mindenütt fák, rétek és csatornák tágítják a teret, egészen remek atmoszférát létrehozva. A forgalmat persze nem lehet megúszni, de amúgy minden olyan megejtően brit: a kis piros téglás házak, nyugodt templomok, kis üzletek. És persze ne feledkezzünk el a drágaságról sem. Persze, a bérelt lakás, ahol a végén négyen húztuk meg magunkat, nem volt olyan tágas, mint a környék, de legalább igazoltuk a sok jó ember kis helyen-tételt. Szóval a reggelit Jani munkahelyén, egy cuki kis kávézóban fogyasztottuk el, ahol ráadásul ő is tálalta az ételünket, mint sous chef, szóval megvolt a hagyományos brit reggeli (paradicsomos bab rulez!).

Natural History Museum: kagylóhéj; bálnacsont; ívek és sarkok

Feltankolva utaztunk be a Waterloora (igen, én sem tudtam kiverni a fejemből az Abbát) és irány a Natural History Museum. Nagy vágyam volt, hogy megnézzem a dínócsontvázakat, amihez képest kicsit csalódtam… Az épület maga csodás, bele lehet szeretni a téglákba, ívekbe, ablakokba és az előtérben felakasztott bálnacsontvázba. De a többi térben az én ízlésemnek kicsit sok volt a kitömött állat (amiktől Brüsszel óta állandóan sírás kerülget), a tájékoztató szövegek inkább a gyerekeknek szóltak, elég nagy volt a tömeg, plusz a dinoszauruszokat a plafonra akasztották, így nem igazán lehetett megnézni azokat. Persze, így is voltak csodás részei, pl. a tengeri élőlények bemutatása pazar és kaptam egy-két érdekes részletet, de összességében nem váltotta be a reményeimet. Hasonlóan jártam a Sherlock Holmes Múzeummal is. Persze, az oda vezető közel másfél órás séta nagyon emlékezetesre sikerül, pár eltévedéssel és a város „gazdagnegyedében” lévő házak, bérleti díjak (akar valaki 10000 fontért lakást bérelni egy hónapra?), autók bámulásával, de maga a Baker Street 221B csak egy apróság sok fontért. Igazából nagyon tetszett a három szintes viktoriánus ház, a berendezés, de örültem volna, ha kicsit többet mesélnek a szerzőről, a művekről és a korról. Na, meg persze kedvenc nyomozónkról is. De legalább felpróbáltam a híres kalapot.

Hampton Court

Móni barátnőm szerdai megérkezését egy Hampton Court-i látogatással, valamint némi ottani kávéval és sütivel ünnepeltük. A Wolsey bíboros kegyvesztettsége után Tudor tulajdonba került palota és kert fantasztikus élményt nyújtott. Egyrészt, mert tényleg hatalmas füves és erdős terület terül el körülötte, amin élvezet sétálni a gyenge eső ellenére is. Gondozott terület mókusokkal, virágokkal a zöld szín minden árnyalatában. Az épület pedig hatalmas stíluskavalkád, a Tudor-korabeli részek mellett barokk pompával. Nekem VIII. Henrik helyiségei tetszettek igazán, a konyhával, hatalmas tűzhellyel, fogadóteremmel, csupa fa és árnyék, na meg persze falikárpit (imádom a tapestry szót angolul). Ehhez képest a barokk termeket szokás szerint túlzásnak tartottam, de ezzel együtt tudok élni. Fantasztikus, újranézős élmény, mert ez egy egész napos program lehet csak, hogy jusson idő a kertben barangolni.

Hampton Court: konyha; faberakásos mennyezet; alagút; falikárpit

A folytatásban: varázslók, filmforgatás, királynővel kávézás, rengeteg séta és Oscar-díjas színész következik...