The magical roundabouts – London, második rész

Az előzményekben olvashattok VIII. Henrikről, Sherlock Holmesról és a varázslatos körforgalmakról.

A Denem-sír; beiratkozás, egy gyönyörű sellő; Roxfort

Másnap jött azonban az igazi élvezet: irány Leavesden, a Harry Potter túra helye! Szerencsére viszonylag korai időpontban mentünk, mert bár most is volt tömeg, délutánra hosszú sorok kígyóztak a bejáratnál. Egy rövid videó után pedig beléptünk a Nagy Terembe és elkezdődött az időutazás. Az igazság az, hogy én nem hallgattam audio guide-ot, nem is nagyon olvasgattam, helyette próbáltam beszívni és magammal vinni a varázsvilág atmoszféráját, az érzést, hogy mintha részese lennék ennek a fantasztikus mesének. Így természetesen seprűre ültem, varázspárbajt vívtam, a kisiskolások mellett felültünk a Roxfort Expresszre, ittunk vajsört, bejártuk a Privet Drive-ot és a legvégén jött a Roxfort makettje, amit megkönnyeztem. Annyi fantasztikus élményt adtak nekem a könyvek, hogy minden parasztvakítás és pénzlehúzás ellenére nem tudok haragudni, mert megvettek, kilóra. És bármikor visszamennék újra, persze, ezúttal kicsit a részletekre odafigyelve. Aznapra mást nem terveztünk be, csak emésztettük (visszaidézve az előző esti Harry Potter trivia legjobb pillanatait Professzor Picivel), végül Mónival felkerekedtünk egy kis sétára a környéken. Pont elkaptuk a naplementét, így lehetett giccses képeket varázsolni hattyúkkal és más madárkákkal, de lefotóztam a különleges villanyvezetékeket is, csak hogy ne szabaduljak a melómtól. A következő nap sokkal sűrűbbre sikeredett.

Tower Bridge a Towerből nézve

Az ismételt angol reggeli után ugyanis a Tower következett és az éjszaka… Részt vettünk egy vezetett túrán egy őrrel (aka yeoman vagy beefeater), aki remek stílusban mesélt a vár történelméről, múltjáról és jelenéről. Bőven elhallgattam volna tovább is, ahogy a kivégzésekről, lefejezésekről mesél (én és a gyengéd lelkem). A koronaékszerek már korán sem okoztam ekkora lelkesedést: nem bírom a smukkokat, hiába van bennük a Koh-i-noor gyémánt. Ellenbe élveztem a sétát a falon, az épület öreg köveit, a hollókat, még ha szegényeknek meg is kurtítják a szárnyát. De sajnos, gyorsan közeledett a záróra, mi pedig egy vacsora és a Globe felé vettük az utunkat, ugyanis az éjféli Othellóra volt jegyünk. Előtte még végigsétáltunk a Shaftesbury Avenue és a Piccadilly Circus nyüzsgő tömegében, megtaláltuk azt a színházat, ahol a Harry Potter színdarabot adják, de a kétszintes, angol mintás bóvlit (aka ajándéktárgyakat) áruló boltból végül ki kellett menekülnöm. De térjünk vissza a Temze partjára: míg Zsuzsi önfeláldozóan beállt a sorba (mivel a földszinti jegyekhez nem jár helyfoglalás), mi kimentünk a Millenium Bridge-hez hosszú záridővel és állvánnyal szórakozni, ami a londoni látkép mellett nagyon élvezetes és eredményes volt. De a színház is nagy élmény: sikerült közvetlenül a színpad elé állni, így kéznyújtásnyira ölte meg tőlünk Jágó Rodrigót. Igaz, a derekam le akart szakadni a végére és a shakespeare-i angoltudásom hagy maga után kívánnivalót, de az előadás így is lenyűgözött: az erő, a lendület, ami tombolt a színpadon, a sok mozgás, ének, ami sajátja a helynek, és az alakítások megfogtak. Különösen tetszett, ahogy Jágót ábrázolták: sosem láttam még ennyire kisszerűnek és szánalmasnak; nem nagyformátumú intrikus, csak egy sértett ember állt előttünk (az Oscar-díjas Mark Rylance tolmácsolásában). Viszont így fél 3 után indultunk haza, ami a londoni közlekedésben elég holtidő: így végül csak hajnali 6 körül, mikor már kelt a nap és madarak, értünk haza. Tele voltunk energiával, hát aludni tértünk. 

London éjjel

Másnap nem is terveztünk nagy programot, aludtunk egy közepeset, majd indultunk az újabb Globe-előadásra. Kicsit aggódtunk is, ki fogunk-e tartani végig, de egy kis kávé átlendített mindhármunkat. Az Eyam új bemutató volt, egy XVII. századi történetet eleveníttet fel, mikor is a Derbyshire-ben lévő falu lakói a pestis kitörését követően nem menekültek, hanem karanténba zárták magukat, így próbálva megelőzni a betegség terjedését. A darab nem volt tökéletes, túl nagy volt a szakadék az első felvonás emberi drámái, féltékenykedései és hatalmi harcai, valamint a második felvonás szinte már isteni elszántságot mutató hősei között, és nem is igazán lépte túl a történetmesélés kereteit, nem adott katarzist. Ezzel együtt én már annak is örültem, hogy követni tudtam a régies angolsággal megírt előadást, ugyanakkor élveztem humorát és emberségét. Ráadásul megérkezést követően egy pár szót beszélgettem a mellettem ülő úrral, aki maga is abban a megyében él, ahol a darab játszódik, sőt, még Budapesten is járt. Csiszolgattam az angolom. A hazafelé úton pedig bepillantást nyertünk az utolsó vonattal hazafelé tartó, színes és elég harsány brit közösségekkel – legalább a gyerekek cukik voltak.

London éjjel

Utolsó napunkat a Buckingham palotánál kezdtük, ahol sikerült elcsípnünk az őrségváltást; persze, ha sikerült volna bármit látni a hatalmas tömegben. Ahogy Móni megjegyezte: hihetetlen, hogy vannak emberek, akik még nem látták – a tömegből kiindulva nehéz ezt elhinni. Végigsétáltunk a St. James Parkban, ahol a madarak jelentették a legnagyobb attrakciót, míg a Hyde Parkba visszasétálva élveztük a csöndet. De sikerült elkapnunk egy filmforgatást is: a The Crown új évadát forgatták éppen, egész pontosan Churchill temetését, amit eksztatikus hangulatban fogadtam. Csak kibújt belőlem a rajongó. A Westminster apátságnál és a Parlamentnél hatalmas volt a tömeg, folyamatosan zúgtak a harangok, a London Eye pedig dacolt a fel-feltámadó széllel. Végül a Covent Gardennél zártunk, ahol 193 lépcsőfok megmászását követően végre kijutottunk az utcaszintre és a színes tömegben elvegyülve kerestünk teaboltot – a tea mellett pedig sikerült mini cupcake-t is ennem.

A St. James Park madarai: a pihengető szárcsa; lúdetetés; a Parlament

Ez az egy hét tele volt mindenféle élménnyel, voltak nyugis és pörgős részei egyaránt, jutott idő pihenni és ezerrel mászkálni is. Gondolkodtam azon, nem volt-e ez így kevés, de arra jutottam, nem. Mert élveztem azt, hogy nem rohangálunk időre, van idő élvezni a dolgokat és lazulni; nem az a fontos, hogy a British Museum mellett feltétlenül megnézzem egy nap alatt a National Gallery-t is. Nem tudtam betelni az angol udvariassággal, az emberek, még ha látszólag is, de mindig figyelmesek voltak. A kis vörös téglás házak, a régen látott hajnali fények, a nyugalom és a (relatív) hosszú vonat- és metróutak pedig velem maradtak Ha Londonban jársz mindenképpen tartsd szem előtt: Mind the Gap! Goodbye and thanks for All the Fish!

 

The Eye