Mindig is nagyra tartottam az újságírókat, különösen az oknyomozó újságírókat. Annyira, hogy én is az akartam lenni. Ha innen nézem, tökéletes olvasmánynak tűnt a Transmetropolitan. Hogy mégis voltak kétségeim, az a tematikának szólt - O cyberpunk, wherefore art thou cyberpunk? Végül mégis meggyőzött és ebben legnagyobb szerepe a társadalmi kérdések ábrázolásának volt, nem a sci-fi kulisszáknak.
Spider Jerusalem ugyanis egy közel tökéletes főhős. Nem azért, mert annyira jó ember lenne, egy erkölcsi iránytű, akinek láttán jobban érezzük magunkat a világban. Éppen az ellenkezője: ellenszenves és erőszakos, harsány és sérült, de mégis így illeszkedik be abba a világba, amit a képregény ábrázol. A cyberpunk kiterjesztett, minden szabadságvágyunk megélésére kárhoztatott valóságának embertelensége őt sem hagyta érintetlenül, de egy valamiben végig megőrizte integritását: a hivatásában.
Az újságírói ethosz örök kérdései merülnek fel a lapokon: az emberek tájékoztatása, hogy a legjobb döntést tudják meghozni; az igazság felfedése, ha létezik egyáltalán széttöredezett világunkban bármi, ami igaz; hangot adni azoknak, akiket senki más nem hall. Jerusalem kiállása különösen felértékelődik egy olyan világban, ami már elfelejtette az oknyomozást: ahol ontják ránk a tényeket, az adatokat, a véleményeket, a hangzavarból kiszűrni a lényeget talán még nehezebb és épp ezért, még fontosabb. A pózok, a világfájdalom és –gyűlölet mögött fel-felsejlenek ezek a célok, különösen az elnyomottak melletti kiállás és szolidaritás (többek között a tranziensek történetében: Az év nyara – Árnyak között – Fenn a tetőn hármasában), mellyel párhuzamosan jelenik meg a hatalom embereivel (legyen az bármilyen kicsi vagy marginális is) szembeni kíméletlen kritika és gúny (mint a Bő lére eresztve epizódban, vagy A rohadék éve történetfolyamában).
