Egy újságíró cyberpunk hétköznapjai a Városban - Warren Ellis – Darick Robertson: Transmetropolitan

Mindig is nagyra tartottam az újságírókat, különösen az oknyomozó újságírókat. Annyira, hogy én is az akartam lenni. Ha innen nézem, tökéletes olvasmánynak tűnt a Transmetropolitan. Hogy mégis voltak kétségeim, az a tematikának szólt - O cyberpunk, wherefore art thou cyberpunk? Végül mégis meggyőzött és ebben legnagyobb szerepe a társadalmi kérdések ábrázolásának volt, nem a sci-fi kulisszáknak.

Spider Jerusalem ugyanis egy közel tökéletes főhős. Nem azért, mert annyira jó ember lenne, egy erkölcsi iránytű, akinek láttán jobban érezzük magunkat a világban. Éppen az ellenkezője: ellenszenves és erőszakos, harsány és sérült, de mégis így illeszkedik be abba a világba, amit a képregény ábrázol. A cyberpunk kiterjesztett, minden szabadságvágyunk megélésére kárhoztatott valóságának embertelensége őt sem hagyta érintetlenül, de egy valamiben végig megőrizte integritását: a hivatásában.

Az újságírói ethosz örök kérdései merülnek fel a lapokon: az emberek tájékoztatása, hogy a legjobb döntést tudják meghozni; az igazság felfedése, ha létezik egyáltalán széttöredezett világunkban bármi, ami igaz; hangot adni azoknak, akiket senki más nem hall. Jerusalem kiállása különösen felértékelődik egy olyan világban, ami már elfelejtette az oknyomozást: ahol ontják ránk a tényeket, az adatokat, a véleményeket, a hangzavarból kiszűrni a lényeget talán még nehezebb és épp ezért, még fontosabb. A pózok, a világfájdalom és –gyűlölet mögött fel-felsejlenek ezek a célok, különösen az elnyomottak melletti kiállás és szolidaritás (többek között a tranziensek történetében: Az év nyara – Árnyak között – Fenn a tetőn hármasában), mellyel párhuzamosan jelenik meg a hatalom embereivel (legyen az bármilyen kicsi vagy marginális is) szembeni kíméletlen kritika és gúny (mint a Bő lére eresztve epizódban, vagy A rohadék éve történetfolyamában).

Ezzel párhuzamosan bomlanak ki a képregény kapitalizmussal és fogyasztói társadalommal szembeni ellenérzései is. Társadalomkritikája, bár nem forradalmi és nem új, Jerusalem alakján keresztül mégis ütős: saját társadalmával szembeni undora végigkíséri a cselekményt. Egyes helyeken ez különösen látványos és már-már szájbarágós, mint a Mit néz Spider a tévében?, ami az ostoba és eszetlen fogyasztást teszi nevetségesen fájdalmassá, vagy az Isten az anyósülésen története, ami a megváltást ígérő, de leginkább csak pénzszivattyúként működő egyházak képmutatását üldözi – szó szerint. De vannak ennél finomabb mesék is, mint az Egy újabb fagyos reggel, ami afelett ül szomorú tort, hogy az azonnali kielégülés jelenében semmit nem ér a múlt, és kérdés, a jövőnek van-e egyáltalán értéke. A főszereplő pellengérre állítja közönyünket és szenzációvágyunkat, ugyanakkor ki is használja, hiszen ezen csatornákon keresztül dolgozik ő is. Vajon lehetséges a rendszer megváltoztatása belülről? – teszi fel a kérdést több helyen a Transmetropolitan. Erre választ nem kapunk, de kíváncsian váron, hogyan bontja ki ezt a következő részekben.

És bár a képregény sok problémát kikarikíroz, ugyanakkor a főszereplő módszerei sok tekintetben megkérdőjelezhetőek. Jerusalem a rendszer része; hiába hangsúlyozza kívülállóságát, valójában nem tud azon kívül értékes életet kialakítani. A történet kezdetén a városon kívül látjuk őt, ahol Alan Moore-szerű elvonultságban (testszőrzetben legalábbis mindenképpen) él ugyan, de nem tud alkotni, helyette alkohollal és drogokkal töltötte életét anélkül, hogy bármire emlékezne. Agressziója és közönye sokkal hangsúlyosabb, mint apró, emberi megnyilvánulásai. Újságírói attitűdje hiába szimpatikus, helyenként megkérdőjeleződik, vajon valóban a közösség érdekében jár-e el és a következményeket figyelembe nem vevő, megalkuvásoktól mentes magatartása valóban mindig hasznos-e. Mintha etikai megfontolásokkal nem törődne, csak a saját szubjektív értékítélete számít, így a figura moralitása vagy amoralitása sem egyértelmű, különösen nem egy olyan világban, aminek logikája szerint talán nem is létezik moralitás.

 

Mindennek pedig eredője a Város, a maga habzó és túlfolyó szexualitásával, színeivel és kaotikusságával. Ellis nem egy csillogó utópisztikus várost, hanem magát a vérben, szarban, okádékban és spermában fulladozó modern Babilont írt meg, ahol a legperverzebb, leggroteszkebb lényekkel és életekkel lehet találkozni. A tisztaság hiánycikk, csakúgy, mint az egészség, ahol a társadalom mélyen gyökerező problémái szennyként tükröződnek vissza mindennapi életünkben. Ezt a pöcegödörben tobzódást Darick Robertson aprólékos tablói remekül adják vissza, energikusak, mint Jerusalem maga. Viszont semmiképpen nem szép, legalábbis a hagyományos értelemben: figurái gyakran torzak, furcsák, az erőszakot és ezzel együtt a különböző testnedveket is plasztikusan, élethűen ábrázolja. Viszont színpompás és hipnotikus ez a cyberpunk jövő.

Nem széplelkeknek való a Transmetropolitan, de sokat veszítenek vele, ha nem olvassák: obszcenitása csak eszköz arra, hogy az arcunkba tolja, amit egyébként nem akarunk elfogadni. Individualizmusunk árnyoldalait, amit a szabadság iránti vágyunkban nem akarunk észrevenni: az elnyomást és az átverést. Sekély e kéj, mondhatnánk, mégis ezt élvezzük. De Ellis és Robertson belenyomja az orrunkat saját piszkunkba és szembesít azzal, hogy a virágok is a mi szarunkból nyílnak. A képregény ráadásul vicces is: Jerusalem görbe tükrében saját magunkon is nevetünk. Drogos, mégis józanító trip. Várom a folytatást.