Apu bárgyú szemű mackója vagyok.
Anyu érintésre felvillanó ledfala vagyok.
Apu csalódott arcú színésze vagyok.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egyetértek majd a Délmagyarországgal, amit pedig az életemben eddig olvasott legsilányabb sajtóterméknek tartok (Blikk, Bors és társai azért nem játszanak, mert azok már valahol nem is a sajtó, hanem a fikció kategóriájába tartoznak). De most az Ahogy tetszikről írott minden szavuk igaz volt. Akkor miért írok én egyáltalán kritikát? Ki kell írnom, ki kell beszélnem magamból, mert ennyire silány, rossz előadást szerintem még Szegeden sem láttam.
Ebben a performanszban ugyanis nem sok jó volt, de azt elérte, hogy beszéljünk a darabról és gondolkozzunk rajta. Legfőképpen azon, mi is volt a rendező, Keresztes Attila koncepciója. Már ha volt neki. Voltak egyszerű szimbólumai, amit könnyű volt megfejteni, így az udvari emberek fekete és a vidéki emberek fehér ruhája közötti kontraszt jelentését, de a rózsaszín nyúl jelenléte kifogott rajtam. Viszont kétségbeesésemben már a színészi játék kritikán aluli volta mögött is összeesküvés-elméletet sejtettem.
Anyu érintésre felvillanó ledfala vagyok.
Apu csalódott arcú színésze vagyok.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egyetértek majd a Délmagyarországgal, amit pedig az életemben eddig olvasott legsilányabb sajtóterméknek tartok (Blikk, Bors és társai azért nem játszanak, mert azok már valahol nem is a sajtó, hanem a fikció kategóriájába tartoznak). De most az Ahogy tetszikről írott minden szavuk igaz volt. Akkor miért írok én egyáltalán kritikát? Ki kell írnom, ki kell beszélnem magamból, mert ennyire silány, rossz előadást szerintem még Szegeden sem láttam.
Ebben a performanszban ugyanis nem sok jó volt, de azt elérte, hogy beszéljünk a darabról és gondolkozzunk rajta. Legfőképpen azon, mi is volt a rendező, Keresztes Attila koncepciója. Már ha volt neki. Voltak egyszerű szimbólumai, amit könnyű volt megfejteni, így az udvari emberek fekete és a vidéki emberek fehér ruhája közötti kontraszt jelentését, de a rózsaszín nyúl jelenléte kifogott rajtam. Viszont kétségbeesésemben már a színészi játék kritikán aluli volta mögött is összeesküvés-elméletet sejtettem.
Ugyanis itt tényleg mindenki borzalmas volt, szinte az egész társulat. Mondanám, hogy a főszereplő, Gidró Katalin esetében szinte már általános, de ő még úgy, ahogy hozta a saját színvonalát, azonban
Szívós Lászlóval alkotott kettősük minden romantikát nélkülözött. Sajnos, a máskor egyébként remek Jakab Tamás sem tudta élettel megtölteni motiválatlan, már-már mellékszereplővé degradált Herceg szerepét. Báhner Péter Jacques-ja a színész minden manírját magában hordozta, noha az övé lett volna talán a leghálásabb szerep. Ha úgy általánosságban nézzük, úgy tűnt, mintha mindenki direkt játszaná túl vagy éppen alul a szerepét, mintha senki nem lenne tisztában a figurák hátterével és nem is próbálná élettel megtölteni őket. 
