Gördüljenek azok a kövek! - Lőrinczy Judit: Ingókövek

Tudják/tudjátok, vannak azok a könyvek, amiket sokan szeretnek és méltatnak, de mégsem tetszenek. Mert számotokra unalmasak, egysíkúak, nem mondanak semmit. Valahogy így voltam én Lőrinczy Judit könyvével is – a szerzőnőnek már a novellái sem jöttek be, se a hangja (mert az azért van neki), de annyian szerették első megjelent regényét, hogy úgy éreztem, már csak az egyedi téma miatt is, hogy el kell olvasnom. De nem árulok zsákbamacskát: nem jött be, holott érdemeivel pontosan tisztában vagyok.

A háború és a mágia valahogy nem fér össze a fejemben, hiszen számomra kevés földhözragadtabb téma van, mint az elhúzódó fegyveres konfliktusok. A második világháború egyik legvéresebb ütközete, ami megfordította a harcok menetét, pedig még kevésbé tűnt misztikummal telítettnek: utcai harcok, fagy, reménytelenség. Lőrinczy azonban a kétségtelenül valós alaphelyzetre egy másik „csatát” is ráhúzott: a város és a halál ütközetét. Mert vajon mi történik, ha egy település több, mint egymás mellé dobált házak összessége, mi van, ha lelke van és fél a pusztulástól? Mit nem tenne meg az életben maradásért? Inkább azt kérdezhetnénk, mit nem, hiszen a szerző olvasatában a város ugyanolyan sarokba szorított vad, mint az őt ostromló emberek – semmi sem drága a fennmaradásért. Ebben a misztikus küzdelemben az emberek ugyanolyan feláldozhatóak, mint a katonák a világháború tábornokai kezében.

Könyvhét 2013

Ez a hétvége nem egészen úgy alakult, mint ahogy terveztem.

Ugyanis a tervezett minimum két fős mászkálgatás helyett egy főre redukálódtam, így hozta az élet. Szerencsére azonban sosem voltam egyedül, sok baráttal, ismerőssel összefutottam, beszélgettem, így a hiány nem volt olyan látványos. Helyette a programok nagyon.

2013. június 8., szombat

Szombat reggel Évi barátnőmmel a Vörösmarty téren kezdtük a napot. Nem tudom, mennyire bírta a nagy tömeget és azt, hogy rángattam egyik pulttól a másikig, de hősiesen tűrte. Kezdetnek meglátogattam az Ad Astrát és beszereztem a sok várt kötet közül egyet kettőt. Utána az Agavéhoz siettem László Zoli új könyvéért, ezek voltak azok a beszerzések, amiket mindenképpen meg akartam ejteni. Utána igazából csak a nézelődés maradt. Végigjártuk szinte az összes pultot körbe a téren,

Gyermán Petra, Vass Richárd, Sánta Kira

mint mindig, most is hihetetlen élmény volt.

11-kor persze megint az Ad Astránál kötöttünk ki, ahol a kiadó illusztrátorai dedikáltak. Nagyon tetszik, hogy a kiadó ennyire tudatosan és jól intézi a marketinget, figyel az olvasói igényekre, így nem véletlen, hogy a remek képek alkotóival sokan szeretnének találkozni. Vettem én is 5 nyomatot, ami dedikáltattam a készítőkkel, amiket valahogy biztos elhelyezek majd a szobám falán.

Ezután egy nagyszerű ebéd következett a Vapianóban, amit már tavalyról ismertem. Nagyon tetszik, hogy a szemem láttára állítják össze az ebédem, ráadásul öröm, hogy kedves is volt a szakács. Bár az nem túlzottan jó, hogy ezt külön ki kell emelni, mert ritkaságszámba megy.

Utána irány az Ingókövek bemutatója az 1000 Teában! Nagyon kedves helynek tűnt a könyvbemutató színhelye, ahol ruganyos ifjúságként ültünk a földre a személyzet kérésére (néha már annak is örülök, hogy ifjúnak aposztrofálnak), végignéztük a katonák bevonulását, kaptunk finom grúz teát (homoktövis volt benne és vagy másfél percig tartott elkészíteni, elsőre pedig nagyon furcsa volt az íze, de utána jó lett). Maga a beszélgetés jó hangulatú volt, különösen tetszett az, hogy próbálták a résztvevők kicsit részletesebben is bemutatni a valós eseményeket. Látszott, hogy hatalmas munka volt a regény elkészítésében, valós forrásokon alapul, így már nagyon várom, hogy elolvashassam. Kánai András moderációja hozta a megszokott színvonalat, bár kicsit túl öntudatosan használta a tudatosan szót...